.svg)
Nagy Albert: Nukleáris kutató
A hátsó ajtón jöttek be. A kutyánk akkor már nem élhetett, mert először a nagy ugatásra lettünk figyelmesek, aztán egy lövést hallottunk, majd utána csönd lett, és a következő pillanatban ránk törték a konyhaajtót. Ott ültünk mind egy kupacban, éppen vacsora után voltunk. Már jó ideje mindig együtt csináltunk mindent, apám azt mondta, a szomszédjaink között is vannak muszlimok, mióta az eszemet tudom, itt élünk együtt, nem érhet bántódás bennünket. Esténként mégis maradjunk együtt, így mégiscsak biztonságosabb.
Mintha lassított felvételen játszanák le, azóta is előttem van. Persze nem pontosan úgy látom, ahogyan megtörtént, hanem kimerevített filmkockákon. Mindig a valóságos történésnek valamelyik részletét, legtöbbször azt, ahogyan apám feláll, hatalmas alakjával mintha el akarná takarni a fegyveresek elől az egész családot. Assalamu Alaikum, wa rahmatullah, ezt mondja, jobb kezét a szívére téve enyhén meg is hajol, ahogyan a muszlimok szoktak üdvözléskor, mire a fegyveresek ordibálva rárontanak, ketten hátracsavarják a kezét, megállás nélkül üvöltenek, én csak annyit értek az egészből, hogy Gyauri, Gyauri, utána meg azt látom, ahogy a többiek ész nélkül tüzet nyitnak, lövöldöznek jobbra-balra, amit érnek.
Sokáig aludni se tudtam. Mire idekerültem a táborba, már csak harmincnyolc kiló voltam, ez nagyjából azt jelenti, hogy a közben eltelt három és fél hónap alatt, mert annyi ideig tartott, amíg a határra értem, húsz kilót fogytam útközben. A jövő héten töltöm be a huszadik évemet.
Hét éve, hogy itt vagyok. A családunkból egyedül én éltem túl azt az estét. Magam sem tudom, hogyan. Talán beérték annyival, hogy mindenkit a földön látnak, közelről nem néztek bennünket sorra, hogy mozog-e valamelyikünk.
Sokszor elgondolkodom, milyen az, amikor egy kutya úgy megijed a dörgéstől meg a villámlástól, hogy árkon-bokron keresztül kezd menekülni, mintha ki akarna szaladni a világból. Én is így voltam. Megindultam a kertek alatt, nem néztem se jobbra, se balra, szaladtam, amíg bírta a lábam. Aznap éjjel egy bokorban aludtam, rázott a hideg, fáztam, mint a legnagyobb télben, pedig nyár volt, forróság, csak estére hűlt le kicsit a levegő, akkorra lett kellemesebb, de engem belülről rázott a hideg, vacogott a fogam, ahogy a bokor ágait magamra húztam takaró gyanánt és behunyt szemmel átöleltem.
Már világosodott, amikor hangokra ébredtem, ugyanaz az ordibáló hang szólt a fejemben, mint amikor a fegyveresek berontottak, Gyauri, gyauri, ezt kiabálták megint, a fegyverropogást is hallottam, mert lőttek, egyszerre kiabáltak és tüzeltek folyamatosan. Gondolkodás nélkül felpattantam, és elindultam, azt se tudtam, milyen irányból jöttem, lehet, hogy visszafelé futottam, nem is számított, úgysem volt ismerős semmi, amihez viszonyítani tudtam volna, merre járok, csak futottam, egészen addig, amíg egy faluig nem értem. A neve ismerős volt, futtomban elolvastam a táblát. Sose jártam még ott, de muszáj volt bemennem, nem tudtam kikerülni, pedig még nem is éreztem, hogy éhes vagyok.
Nem lőttek, nem is lőhettek, egy teremtett lélek sem volt a környéken, csak a fejemben visszhangzott a lövések zaja meg a kiabálás. Ugyanúgy hallottam, közvetlen közelből, mint előző este a konyhánkban, mikor a családomat kiirtották.
Azt mondtam magamban, az első pópától, akit meglátok, kérek majd kenyeret, mert éhes vagyok, elmondom neki, hogy messzire küldtek a szüleim, egész a határig kell mennem, mert ott vár engem egy rokonunk, aki aztán továbbvisz magával Németországba, mert én ott fogok tanulni, a nagybátyám ott vár. Nem mondom majd, hogy a keresztapám, csak annyit, hogy a nagybátyám, nehogy bajba kerüljek megint.
Szerencsém volt. A kutyák el voltak foglalva a postással, az meg el volt foglalva az újságokkal meg a levelekkel, nem vett észre, így gyorsan elsurrantam mögötte az utca túloldalán. Úgy mentem, mint aki lopni készül, pedig jobban féltem, mint akit éppen útonállók támadnak meg, és rászegezett fegyverrel követelnek tőle pénzt vagy életet, mint a vadnyugati filmeken. Mentem, mentem, és a templomig meg se álltam, bevettem magam a templomkertbe, és onnan lestem, hogy mozdul-e valaki a pópáék házában.
Nem érzékeltem az időt, lélegzetvisszafojtva vártam a fertelmesen erős illatot árasztó örökzöld bokrok között, összekuporodva, mint a nyúl a barázdában, amikor még nem tudja eldönteni, mennyire komoly a fenyegetés, elég lesz-e, ha észrevétlenül meglapul, vagy most mindjárt iszkolnia kell. Mintha loptam volna, tényleg úgy éreztem magam, majd kiugrott a szívem a helyéről. Gondolni persze akkor nem gondoltam semmire, csak arra, hogy el innen, amint lehet, minél messzebbre. Nem gondolkodtam még rajta, hogy mi lesz majd velem, mikor az éhség majd erősebb lesz bennem, mint a félelem. Azóta többször is éreztem ezt az iszonyatos éhséget, hiába ettem eleget, mintha nem is a gyomromban, hanem valahol följebb, a szívemben vagy a fejemben mardosna-kínozna, időnként olyan erősen, hogy legszívesebben fölfalnék mindent, ami utamba kerül. Aztán mire enni kezdenék, elmúlik, egy árva falatot sem tudok lenyelni, abból tudom, hogy nem az éhség, csupán az emléke gyötör már megint. Persze, abban sem vagyok biztos, hogy akkor ott igazából féltem. Lehetséges, hogy csak így visszagondolva és elmesélve tűnik félelemnek az egész, amit ott éreztem. Könnyen előfordulhat, hogy akkor én már nem is féltem, nem is éreztem semmit, egyszerűen csak az történt, hogy nekem mennem kellett, útközben éhes lettem, aztán a templomkertből lestem, hogy nyílik-e már végre a pópáék ablaka vagy ajtaja.
A pópa felesége jött ki elsőnek. Jóformán még be sem ért a templomkert kapuján, amikor én tétovázva fölegyenesedtem a bukszusok között, és alig hallhatóan köszöntem neki szerbül. Az asszony annyira megijedt, hogy vissza is hőkölt, aztán nyomban összeszedte magát, és jobban szemügyre vett. Viszonozta a köszönésemet, hangjában felismerhetően ott volt a félelem. Igaz, csak az első pillanatban, utána hamar rájött, hogy veszélytelen vagyok, elég lehetett a szemembe néznie, abból látta, hogy a kivert kutya sem lehet nyomorultabb nálam.
Nagyon vigyázz magadra, fiam, ezt mondta, így, nagyon vigyázz magadra, fiam, és csak csóválta a fejét, mikor a határnál elengedett. Sötét volt még, éjszaka, azt mondta, biztonságosabb, hogyha hajnalban megyek át, olyankor még senki nem jár a környéken. Ha a nap első sugaraival átmegyek, akkor biztosan nem fogok találkozni emberrel. Nem tudom, mire alapozta mindezt, eszembe se jutott, hogy megkérdezzem, csak fogtam a tarisznyám szárát, amit tőle kaptam. Telepakolta mindenféle élelemmel, kenyérrel, tojással, sajttal, indulás előtt még egy tábla csokoládét is belecsúsztatott, egy ötveneurós bankjegyet meg a kezembe nyomott. Jól jöhet még! – mosolygott kesernyésen, aztán rám csukta a kocsi ajtaját. Nem kérdezett semmit, csak annyit jegyzett meg, hogy nehéz itt most mindenkinek, aztán keresztet vetett, a Szűzanya oltalmába ajánlott, és elindultunk.
Egy év alatt itt én úgy megtanultam magyarul, hogy utána már iskolába is járhattam. Nem tudom, másnak milyen nehézséget okoz ez a nyelv, én nem találtam nehéznek, inkább csak szépnek. Már a táborban, az első héten tudtam a legfontosabbakat. Tudod, kitől tanultam a legtöbbet? Egy kurd fiútól. Vicces, nem? Sose gondoltam volna, hogy majd egy kurd fiú mellett fogok megtanulni egy idegen nyelvet egy idegen országban. Milyen az élet!
Nem tudom, mi lesz most velem, ha kiengednek a kórházból. Mennék vissza a szállásra, szeptemberben folytatnám az egyetemet, de maradni is félek. Apám mindig azt mondta, ebből a fiamból orvos lesz, kihúzta magát, és ezt mondta, mikor kérdezték, mi szeretnék lenni. A két bátyámból biztos nem, de belőlem orvos lesz. Ezt mondta mindenkinek.
Mikor ránk törték az ajtót, és ő köszönt nekik, hogy Assalamu Alaikum, wa rahmatullah!, akkor is így kihúzta magát. Háttal állt nekem, most is úgy látom, kihúzza magát, nem esik mindjárt össze, még akkor is áll tovább, amikor megkapja az első lövéseket. Nem láthattam az arcát, de gondolom, ha azok az emberek megállnak előtte egy pillanatra, és a szemébe néznek, akkor talán lőni se mernek. Azt mondják, még a legvérengzőbb vadállat is megtorpan, ha megérzi, hogy valaki nem rossz szándékkal közeledik felé. Apámnak nem adtak rá esélyt, rögtön lőttek. Semmit se kérdeztek, a köszönését se viszonozták, pedig muszlim köszöntéssel fogadta őket.
Sokszor álmodom velük. Látom őket egyszerre, aztán jönnek elém sorban egymás után. Először mindig a kishúgom. Ötéves sem volt szegény, hozza a karjánál fogva a mackóját, és néz rám sírásra görbülő szájjal, szőkés tincsei közt vérző fejjel, arra a pontra mutat a testén, ahol fáj neki. Nem sokáig, hamar megtántorodik, elesik, és még a földre rogyva is húzza maga után a mackóját. Ez az utolsó képem róla. A mackójával együtt elesik, és a mackója füle, arca is csupa vér a kezétől, ahogy fogja. Át kellett lépnem őket kifele jövet.
Az öcsém. Hat és fél éves volt. Katona akart lenni, azt mondta, ha ő katona lesz, akkor megparancsolja a katonáinak, hogy lőjenek le minden rossz embert a világon, és csak a jók maradnak. Apám próbálta lebeszélni, anyám csak annyit jegyzett meg, az még sokára lesz, addig még meggondolhatod magad. Legyél inkább erdész vagy vadász, annak nagyon jó, sosem unatkozik, mert az erdőn mindig történik valami.
Hang nélkül esett össze, szabályosan szitává lyuggatott testtel, rá az asztal mellett álló kisszékre, amelyiken a kishúgom szokott üldögélni, amíg arra várt, hogy a többiek anyámmal együtt megterítsék az asztalt ebédhez vagy vacsorához.
A két bátyám. Ikrek voltak, egymás mellett ültek, egymásra néztek, mikor eltalálták őket, arra sem volt idejük, hogy felálljanak, pedig a mozdulat már bennük volt, látom, ahogy megfeszül a térdük, mert már állnának fel, éppen csak az az utolsó mozdulatuk hiányzik, amellyel elindulhatnának az ajtó felé. Hátulról kapják a sorozatot, a tarkójukba, mind a ketten, egész felsőtestükkel az asztalra borulnak, estükben húzzák magukkal a mintás terítőt is, amit a kishúgom annyira szeretett, mindig rá kellett szólnia anyámnak, hogy közben egyen is, ne csak a virágokat etesse rajta, mert folyton a lelógó részt cirógatta maga előtt, azt mondta, a virágokat is meg kell etetni, mert ők is éhesek.
Anyám. Miután apám összeesett, széttárta a karját, mintha védeni akarna bennünket, és kapkodta kétségbeesetten a fejét az alatt a tizedmásodpercnyi idő alatt, ami aközben eltelhetett, hogy mind a négy gyereke ott a szeme láttára halt meg. Ezt még végig kellett néznie élete utolsó töredékmásodpercében. Én mögöttük álltam, talán engem is halottnak hitt, mert arra már nem volt ereje, hogy jobban elfordítsa a nyakát, hogy engem is láthasson. Apám, a két bátyám, a húgom, meg én. Aztán ő.
Sokszor gondolkodom, vajon az ember abban a tizedmásodpercnyi időben képes-e felfogni, hogy ő is meg fog halni, nem csak azok, akik ott a szeme láttára haltak meg. Mert ha igen, akkor anyám szerencsés. Legalább arra a csekélyke időre sem kellett viselnie a terhét, hogy ő életben maradt a családja nélkül. Ezt a terhet valamiért rám ruházta a Teremtő.
Hogyan viselem? Úgy érzem itt magam, mint aki átkerült egy másik életbe, amelyiknek semmilyen összeköttetése nincs az előzővel. Egyáltalán nincs is, csak álmomban jönnek elő képek abból a régiből. Mondom, legtöbbször ezt álmodom, ezt az utolsó estét, amikor fegyverrel törnek ránk a saját konyhánkban. Nem is a hosszú menekülésemet álmodom végig újra meg újra, hanem ahogyan a szemem láttára mindenki meghalt ott a konyhánkban. Még azt is, amit akkor nem láthattam, nem követhettem minden apró mozzanatában végig. Nem volt időm átérezni, milyen az, ahogyan apám, a büszke férfi összecsuklik, mint egy bábu, vagy nem láttam anyám tekintetében azt a rémületet, hogy mi lesz most velünk nélküle. Ezért kell mindig újraálmodnom.
De az álom jóságos is. Nem kell egyszerre végignéznem, hanem részleteiben mutat meg mindent, talán hogy pontosan elmesélhessem majd, úgy, ahogyan történt. Mintha utána az igazságszolgáltatóknak kellene róluk személyleírást adnom, még a támadók arcát is olyan tüzetesen szemügyre vehetem.
Igen, őket is látom, pedig a valóságban időm sem lehetett volna rá, hogy megfigyeljem őket. Ott, abban a pillanatban összemosódott előttem a három fegyveres férfi alakja, csak a ránk szegeződő géppisztolyokat láttam, az álomban mégis mindig tökéletesen tisztán kirajzolódik előttem az arcuk. Érthetetlen nyelven beszélnek, nem bosnyákul, hanem törökül vagy arabul talán, már csak azokból a jellegzetes torokhangokból gondolom, mert hallom is őket, és lassítva látom, ahogy mozog a szájuk. Előttem van minden ráncuk, ráncaikban a serkenő szőr, egész közelről, mint amikor annyira ráközelít a kamera a főszereplőre, hogy a néző minden pórusát látja, és szinte az arcában érzi a leheletét, ahogy közeledik felé. Hallom ziháló lélegzésüket, miközben szünetet tartanak a között a három-négy, elnyújtott mondat között, amit ismételgetnek, és amiből én a Gyauri, Gyaurin kívül egy árva szót sem értek.
Minden éjjel álmodok, azóta is, itt a kórházban is, amióta jobban vagyok. Nem tudom, meddig tart még ez az őrület. Otthon is, itt is. Arra ébredek, hogy kiabálok álmomban, ne bántsatok, keresztény vagyok, én tanulni szeretnék, orvos akarok lenni, még be kell fejeznem az egyetemet!
