.svg)
Fotó: Dimény–Haszmann Árpád
„Sok hazával rendelkező vándoríró vagyok”
– Kezdjük először a névvel: Márton Adél-Evelin, Márton Evelin vagy Kovács Evelin?
– Hogyha a teljes zűrzavarra törekednék a nevemet illetően, akkor ezentúl Márton Margit néven kellene írnom, a keresztségben ugyanis ezt a nevet kaptam egyik dédnagyanyám után, mert az engem keresztelő kézdiszárazpataki római katolikus pap azt mondta a szüleimnek, hogy ilyen nevű szentekről, mint Adél és Evelin, életében nem hallott. Férjhez menésem pillanatáig Márton Adél-Evelinnek hívtak, azóta a családnevem Kovács. Az Adél-Evelin, kötőjellel, jól tükrözte a bennem lakó személyek közötti háborút, úgyhogy fiatalabb koromban még ezen a néven közöltem. A Román Állami Rádió bukaresti magyar szerkesztőségébe kerülésemkor döntöttem úgy, hogy a Márton Evelin bőven elég lesz bemutatkozáskor, nem akartam a hallgatókat túl hosszú nevemmel is terhelni. Már a líceumban átálltam az Evelinre, mert osztálytársnőm volt Máté Adélka, aki amellett, hogy jó költő, utánam következett a névsorban, és az osztályfőnökünk úgy döntött, meg kell minket valahogy különböztessen, mert két író Adél egy osztályban túl sok egy történelem szakos tanár részére.
– A Bonjour Leibowitz, amely a Pont kiadónál jelent meg, teljesen elkerülte a kritikusok figyelmét. Mi történt az első kötettel?
– A Bonjour Leibowitz valóban elkerülte a kritikusok figyelmét, először, azt hiszem, barátom és pályatársam, Szabó Róbert Csaba írt róla, a könyv megjelenése után talán fél évvel. Így kerültem kapcsolatba aztán a Látó szerkesztőségével, és kezdtem közölni náluk is. A szívem csücske Leibowitz, ennek a kötetnek a főhőse, az a gyanúm, hogy elő fog még kerülni, és akkor talán népszerűbb lesz. A hős mármint, nem a könyv, mert az már a saját életét éli könyvtárakban és könyves üzletek polcain, ahol érdekes módon még mindig kapható. Nem szeretném a kiadót semmivel sem vádolni, sőt, máig hálás vagyok Szávai Gézának és Szonda Szabolcsnak, akik elég hosszú ideig rágták a fülemet azért, hogy ráálljak a kiadásra. A gond talán az volt, hogy a könyv Magyarországon jelent meg, ahol a nevem abszolút semmitmondó volt akkoriban. Abban az évben kissé nehezen, illetve egy idő után egyáltalán nem mozogtam, 2008 nyarától ugyanis bennem lakott a fiam, aki lakóhelyével nem lévén megelégedve, egyfolytában kifelé készült, ezért engem szigorú ágykúrára fogtak, ezért nem tudtam elmenni az Írók Boltjában szervezett csoportos könyvbemutatóra sem. Szeretem a Bonjour Leibowitzot, és mindenképpen azt tartom az első kötetemnek, hiszen benne van a java annak, amit 2002 és 2007 között írtam. A Macskamézben már lényegesebben más a hangom, de hát mindegyik könyv valamilyen formában az énem, ebből a szempontból nincs semmiféle dilemmám.
– Nem sokat tudni az ún. tanulóéveidről, az írói beavatódásod folyamatáról. Mintha picit kívülálló volnál – jól érzékelem?
– Szívesebben tanulok a pálya széléről figyelve, ez igaz. Írni már középiskolás koromban írtam, létezett a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban egy Analfabéta névre hallgató iskolaújság, amelyet barátnőmmel, Hosu Andreával találtunk ki és szerkesztettünk nagyjából négy-öt éven keresztül. Ez előtt apámnak írtam rettenetes kézírásommal meglehetősen regényes leveleket, amelyeket mostohaanyám kellett neki felolvasson, egyszersmind le is fordítson, imádtam ugyanis a zavaros költői képeket. 2002-ben kezdtem közölni a valamikori Romániai Magyar Szó Színképek nevű mellékletében, amelyet Szonda Szabolcs szerkesztett. Akkoriban meglehetősen vad voltam, egyetlen sort sem voltam hajlandó átírni vagy kihúzni, Szabolccsal az volt az egyezségünk, hogy ha egy szöveg nem tetszik neki, akkor azon nem változtatok, hanem kimarad. Erről a sündisznótaktikáról aztán szép lassan lemondtam, rájöttem arra, a szerkesztők azért vannak, hogy segítsenek a szerzőnek, főleg ha az olyan őrült, mint én. A Színképek után az Irodalmi Jelen következett, aztán a Látó, majd pár év múlva más irodalmi lapok is.
Beavatódásról nem tudok beszámolni, nem tartoztam és nem tartozom feltétlenül egyik írói körhöz sem, azaz inkább mindegyikhez, ha szabad választanom. Persze így továbbra is kívülállónak lehet engem tekinteni. Ennek a furcsa magatartásnak az elmagyarázásához el kellene mesélnem az egész gyermekkoromat, de erre szerencsére itt nincsen elég hely, a lényeg az, hogy soha, semmilyen tekintetben nem tartoztam sehova, kamaszkoromban kicsit idegesített is ez a levegőben lógás, hogy a szüleim válása és homlokegyenest más életvitele és élettere miatt sem igazi kolozsvári, sem igazi székely nem vagyok, de aztán hozzáedződtem mindehhez, és azzal szoktam vigasztalni magam, hogy ebben a sem kint, sem bent állapotban sokkal lényegesebb dolgokat láthatok meg. A legfontosabb számomra az, hogy magyarul írok, szinte mindegy, hogy hol. Félreértés ne essék, szeretek itt élni, úgy értve, Erdélyben, szeretem az írótársaimat is, és szeretem azt gondolni, hogy a barátaim.
– Kolozsvár, Bukarest, majd megint Kolozsvár. Városok, ahol többet éltél, Bukarestről esszé is született. Jól érzékelem, hogy Bukaresthez nagyon ambivalens viszony fűz? Milyen a Kolozsvárhoz való viszonyod?
– Kolozsvár a szülővárosom, és ennek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy normális kapcsolatom legyen vele. De persze nincs, miért is lenne. Hogy miért, azt nem tudnám teljesen érthetően megfogalmazni, vagy ha igen, akkor lehet, hogy sok kolozsvárit megbántanék, márpedig én nem szeretek senkit bántani. Egyezzünk ki abban, hogy inkább Kolozsvárhoz, mint Bukaresthez fűz ambivalens viszony. Kolozsvárt ugyanis elég jól ismerem, Bukarestben viszont teljesen idegenként értem földet, és ebben mit sem segített az a tény, hogy gyermekkoromtól jól tudok románul. Egyáltalán, nem a román közeg miatt éreztem idegennek magam eleinte. Ma viszont már oda is úgy megyek vissza, mintha „haza” mennék. Ebben az olvasatban egy sok hazával rendelkező vándoríró vagyok. A Kolozsvárhoz kötődő ambivalens viszonyomról még csak annyit, hogy ebben az esetben is a gyermekkoromhoz kell visszanyúlnom, akkor kezdődött ugyanis ez a kettéosztódás nálam, édesapám ugyanis egy Kézdiszárazpatak nevű kis székely faluban él a mai napig. Minden vakációmat ott töltöttem, sőt kamaszkori elszökéseim végcélja is mindig ez a falu volt. Ott szabadabbnak éreztem magam, de nem annyira, hogy mondjuk Kolozsvárt hátrahagyva végleg odaköltözzem. Egyetem után elmentem Bukarestbe dolgozni, és tényleg, elég hosszú ideig nem az én városom volt, viszont arra tökéletesen megfelelt, hogy megértsem, ki vagyok én valójában. Mondhatni, azalatt a majdnem tizenegy, Bukarestben eltöltött év alatt ismertem meg saját magam.
– Bukarest-esszédben írod: „Mert menekülni akartam onnan, ahol voltam. Egyrészt. Másrészt annyira irtóztam ettől a helytől, és a felajánlott munkahelytől is, hogy eldöntöttem, muszáj kipróbálni. Mert amitől félünk, ugye, az előbb-utóbb utolér. Namármost, én magamtól féltem, de nagyon. És utolértem magam.” Ennek a menekülésnek, magadra találásnak a folyománya az írás?
– Az írás jóval korábban kezdődött, de mindenképpen ennek a menekülésnek és magamra találásnak a folyománya. Bukarest egy teljesen más világ, semmi köze nem volt ahhoz, amit az addigi életemben megtapasztaltam, olyan, mint hogyha nem egy másik város, hanem egy másik ország lenne. De egy élhető és szerethető ország. Azt elismerem, hogy elég sok kitartás kell ahhoz, hogy egy erdélyi ember megszeresse ezt a gyakran Balkánnak nevezett valamit, ami egyébként a Balkánnak csak az egyik kapuja, az igazi kicsit arrébb kezdődik.
– „Lehet, hogy egyszerűen nem jött még el annak az ideje, hogy összerakosgassam magam, meg- és felismerjem magam” – írod. Az írás mint olyan mennyiben segít ebben az összerakosgatásban?
– Az írás számomra az összerakosgatás maga, de remélem soha nem sikerül teljesen kirakni ezt a puzzle-t, mert akkor miről fogok írni? Különben nehogy azt gondolja valaki, hogy egocentrikus vagyok, azt is ugyanígy próbálom össze- és szétrakosgatni, amit a világból látok, érzek.
– Erdélyi, magyar, prózaíró és nő, illetve pontosítva: női prózaíró – melyek fontosak számodra ezek közül?
– A magyar prózaíró dobozában helyet foglalni megtisztelő lenne, habár azt le nem tagadhatom, és nem is akarom letagadni, hogy nő vagyok. Ez a szövegeimben is érezhető, azt hiszem, hiába több a férfiszereplőm, mint a nő. De azt gondolom, nem kell női és férfiírók között ilyen éles határt húzni, emberek vagyunk mindannyian, az életről írunk vagy a halálról, szerelemről, emberi dolgokról, olyasmikről, amiket csak ember láthat. Ilyen tekintetben pedig szinte mindegy, hogy férfiak vagyunk vagy nők, együtt élünk emberként, ez alól lehetetlen kibújni.
– Nem is a nőiségen lett volna a hangsúly, csak kíváncsi vagyok, hol, miként érzi magát otthon Márton Evelin: Kolozsváron élsz, a csíkszeredai Bookart adja ki a köteteid, de a marosvásárhelyi Látó-körrel is szoros kapcsolatot ápolsz...
– A válasz erre a kérdésre szerencsére egyszerű, azért élek kissé elszigetelten, mert szeretek rejtőzködni, de ebben benne van az is, hogy néha szeretem magam megmutatni. Nyilván ezért írok, illetve ezért jelennek meg a könyveim. Merem remélni, hogy nem csak a marosvásárhelyi Látó-körrel, hanem a Székelyföld szerkesztőségével, de a Helikonnal is legalább olyan szoros a kapcsolatom, mint amilyen a Bookart kiadóval is, amelyhez hűséges vagyok. Otthon pedig ott vagyok, ahol éppen vagyok, macskatermészetem van talán, vagy csak egyszerűen a túlélési ösztöneimnek köszönhető ez.
– Bogdán László azt írja rólad, hogy a könyveid olyanok számára, mint Mózes Attila írásai jó harminc évvel ezelőtt. Idézem: „Erőszakos, rámenős, makacs, de ugyanakkor remeg, mint virág a huzatban, és rendkívül érzékenyen reagálja le korosztálya meghatározó élményeit.” Milyen kapcsolódási pontokat látsz te az erdélyi irodalommal?
– Egyik meghatározó olvasásélményem Mózes Attila. A Gonosz színeváltozásait tizenkét éves koromban olvastam először, talán túl fiatal voltam még A krampusz halálához vagy úgy egyáltalán az egészhez, újra is olvastam többször, de az élmény ugyanaz maradt. Az élmény pedig egyszerűen csak annyi volt, hogy rájöttem, nem vagyok egyedül. Tetszett minden mondata, elsodortak a történetei, még úgy is, hogy sok mindent tizenkét évesen nem is érthettem. Olyan volt nekem A Gonosz színeváltozásai, mint egy első szerelem. Merthogy abból is lehet több, én ebben hiszek. Gion Nándort, a másik imádott szerzőmet vagy Bodor Ádámot, Bogdán Lászlót – és a sor nagyon hosszú, ezért itt abba is hagyom – sokkal később fedeztem fel. A kapcsolódási pontokat, azt hiszem, az irodalmon túl, az emberben kell keresni, emberként látjuk a minket körülvevő vagy minket alkotó valóságot, tényeket hasonlóan, és ez nyilván a könyveinkben is kivetül. Úgy is mondhatnám, hogy a látásunkkal van a baj.
– Szövegeid humora, iróniája, cinizmusa Molnár Vilmost juttatja eszembe. Vagy a Macskamézből kiindulva Heller A 22-es csapdáját is említhetem vagy a sokszor emlegetett García Márquezt. Mit gondolsz erről?
– Ugyanazt mondhatom, amit fentebb már említettem. Furcsa világokat teremtünk, amelyekben nagyon fontos a humor, egyébként tragikus lenne az egész, és azt hiszem, egyik említett szerző sem arra törekszik, hogy megríkassa az olvasót, hanem arra, hogy bevigye egy olyan helyre, ahol még soha nem járt, de ahol otthon érezheti magát, vagy ha nem otthon, akkor jól, vagy ha nem otthon és nem jól, akkor is úgy érezze, hogy megérte besétálni ezekbe a világokba. Persze nehéz eltalálni azt a vékony választóvonalat, ami a ripacskodás vagy netán a giccs fele hajlana – ezt most szigorúan csak a saját irományaimra vonatkozóan mondom.
– Többször hangsúlyoztad, te nem novellát vagy regényt írsz, hanem szövegeket, s fontos a sorozatjelleg. Miért ez a műfajoktól való elhatárolódás?
– Talán azért igyekszem elhatárolódni a műfaji besorolástól, mert azt gondolom, hogy a szöveg élő szövet, bármi lehet belőle, regény, novella, színdarab, vers vagy eposz. Szeretném az olvasóra bízni a döntést, hogy akkor most mit is olvas a fentebb felsoroltak közül. Nem biztos, hogy ez egy jó taktika, mentségemre mondom, hogy inkább az érzéseim vezetnek e tekintetben, nem a tudatos „műfajkeresés”. Sorozatokban gondolkodom, ez igaz, mert filmként látok mindent, amit utóbb megírok, az én fejemben minden kapcsolódik mindenhez, persze ezt nem mindig sikerül éreztetni az olvasóval is. De hát ez egy közös játék, azt gondolom, hogy a szövegek olvasók nélkül fabatkát sem érnek.
– A Papírszív borítója és címe egyaránt allegorikus. S maga a sci-fi-szerű, utópikus történet is. Miért a sci-fi fele hajlás, van-e vállalt műfaji előzménye?
– Inkább a nagyon komolyan vett világ parodizálása volt a vezérfonal. Minden szereplő kicsit groteszk, cselekedeteik, tetteik és gondolataik sokszor visszásak, ez szándékosan van így. Néha az az érzésem, hogy túl komolyan vesszük az életet, a világot és annak történéseit, és ettől olyan görcsös lesz ez az egész élni akarás. A Papírszív mint könyv talán nem egy sikertörténet, de egy fikarcnyit sem bánom, hogy megjelent. Azt a történetet éppen ebben a „fércelt” állapotában kellett elengednem. A sci-fi itt van a mindennapjainkban, úgy értve az, amit ma még sci-finek kategorizálunk, az holnap akár valóság is lehet. Előzménye pedig van, már a Bonjour Leibowitzban is, ahol a főhős többször is „szívet” és nemet cserél. De lehet, hogy ezt csak én látom előzménynek... A borítót egyébként a férjem készítette, úgy, hogy elmeséltem neki, nagyjából miről fog szólni a történet. Rajta és anyósomon „teszteltem” először ezt a sztorit, de hát ők nyilván elfogultak velem szemben, bármennyire is tagadják ezt.
– Ha már egzotikus utazás: tudom, jártál Afrikában, Tanzániában, amely a Mungu ibariki Afrika! című írásod szerint egyfajta belső utazás is volt. S hogy valójában hazaérkeztél. Mitől volt számodra ennyire otthonos Afrika, Tanzánia?
– Gyermekkorom óta vágytam arra, hogy eljussak Afrikába. Nem oroszlánt és elefántot látni, hanem csak úgy, beszívni azt a levegőt, megnézni az ottani ég csillagait, látni a felkelő napot, tapintani az afrikai földet és érezni az ottani embereket. Bármennyire is ellentmondásosan hangzik, Afrikában a békét tapasztaltam meg, úgy, hogy közben tudtam, iszonyú mészárlások zajlanak, ma is, számunkra szinte felfoghatatlan szegénység és nyomor van, annak minden velejárójával együtt. Pedig a béke ott a levegővel együtt beszívható, csúnya lenne azt mondani, hogy a „mi civilizációnk” szállítja oda a háborút, én mégis ezt mondom. Talán sikerül megvalósítani azt az álmomat, hogy hosszabb időt töltsek el ott. A következő regényem részben ott játszódik, az Amani-hegy tetején, az Usambaras hegység egyik csúcsán.
Márton Evelin
1980-ban született Kolozsváron, történelem-művészettörténet szakon végzett a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen. A Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa. Kötetei: Bonjour Leibowitz, Macskaméz, Papírszív. 2010-ben Látó-nívódíjas, 2010–2011-ben a Communitas Alapítvány ösztöndíjasa volt. Jelenleg Kolozsváron él.
