Ildi

Kolontos vagy, te leány, mondja Irénke néni a lányának. Ildi ezen csak nevet, hangja körbeöleli a szűk, keskeny konyhát. Göndörgöndör, fekete, vállig érő csigahaját hátradobja, fülében két nagy ezüst karika. Körmei hosszúak, feketék. A szeme ragyogó fekete kő. Mindig nevet. Farmer csípőnadrágot visel, murokszabásút. Derekán vastag fekete öv. Ezüstös szögecses bőrdzsekije derékig ér. Traktorzipzárján, mint fülében, nagy ezüst karika. Magazinokban az énekesnőkön látni ilyet, senki máson. Eredeti, mutatja hófehér Adidas-cipőjét. Irigykedve nézem, hátha majd egyszer nekem is. Az ócskán vette, mondja. Mi oda nem járunk, messze van. S nem is kell annyi rongy, mondja apám, évszakonként egy rékli elég. Egyenruha alatt meg amúgy is mindegy. A boka fölött harangozó tréning nadrágszárat nehéz murokszabásúra alakítani, de megpróbálom. Az alját betűröm, visszahajtom.

Pökölics, mondja anyám, úgy nézel ki. Utálom, ha lügyög, védekezem. Ilyen szó nincs, zárná a vitát anyám. A tetvek sem zsemmegnek, mégis ott voltak, próbálkozom.

Ildi hátát a falnak veti, hintázik a hokedli két hátsó lábán, szemét résnyire összehúzza. Pirosra rúzsozza az ajkát, apró tükörben nézi, nem kente-e el valahol. Közben mesél, nevet. Ne nevess, te kolontos, mondja újra Irénke néni. Nem korhol. Évődik. Szeretettel. Félszavakkal értik-ölelik egymást. Gyakran járok át hozzájuk. Szomszédok a negyediken. Más, mint nálunk. A szobákban súlyos barna bútorok, a vitrinben metszett poharak, kikeményített horgolt csipke, rajta nippek. Gólya, kutya, pásztor kisfiú báránnyal. Nem lehet játszani velük, nem arra valók. Néha letörölhetem róluk a port. Soha nem porosak. A falon bársonyos falvédők őzikékkel, sűrű erdővel, kis erdei házzal. Ugyanolyan, mint nagybátyáméknál. Szentkép keretben, mellette kis ikonok betűzdelve. Szögre akasztva feszület, rózsafüzér.

Csipke nálunk is van, falvédő is, anyám varrta-horgolta, mikor még azt gondolta, így is lehet. De már a születésem előtt meggondolta magát.

Azóta ha tű, cérna, gomb kell, mindig keressük. A csipkék a szekrény mélyére gyúrva. Valamiért Munkácsy Siralomházának másolatát akasztja a nagyszoba falára. A festmény akkora, mint a szobaablak. Nem lehetne őzikés falvédő? – kérdem néha. Az hihetőbb. Anyám csak legyint, sóhajt. Mit tudsz te...  

Ildiék mindig a szűk konyhában ülnek. Irénke néni a kályhánál. Apró, görnyedt hátú asszony. Barna haja rövidre nyírva, évi egyszer a szomszédasszonyt kéri meg, dauerolja. A férje szapora beszédű, alacsony, köpcös ember. Kopasz. Marcinak hívják, mint apámat. Ő is kolontos, de ő másként. Diót tör naphosszat, kiporolja a szőnyeget a kazánház melletti porolón. Vagy csak ül a konyhában, hallgatja a nők nevetését. Kuncog. Soha nem nevet tele szájjal. A konyhában mindig félhomály. Négy hokedli a fiókos asztal körül, pattogzó zöld olajfesték asztallábon-falon. Az asztalon foszladozó-karcos viaszos vászon. Gyümölcsmintás, kopott körték, szőlőgerezd súlyos vízcseppek alatt. Kerekek, mint Ildi fogai. Ülünk a félhomályban. Hallgatjuk Ildi nevetését.

Anyám szerint Ildi nem kolontos, hanem kiskurva. Így, egybe. Lám, hány fiú, lám, az éjjel is hánykor ért haza. Hallotta! Hogy néz már ki. Csupa festék. Meg a köröm. Meg a hasa. Meg a segge. Kilóg mindene. Hogyisengedik. Ő biztosnem, ha majd én akkora. Hétvégente tövig vágja körmünk, félévente fodrászhoz cipel, a fiúkat idétlenrövidre nyírják. Hétköznap a haj mindig bekötve-befonva. Ildinek soha. Ő a helyi szakközépbe jár.

De oda csak a buták, mondja anyám. Akik semmire nem viszik. Soha. Majd a gyár kurvája... Apám ilyenkor hallgat. Ő is itt végzett. Mi majd biztosnemide. Hogyisne. Itt csak a senkik. Pedig mi csakis valakik. Ő is évfolyamelső, csak aztán mégsem.

Mert az élet. Idegenbe, férjhez, apátokhoz. Menjünk-menjünk, soha ide vissza. Hogy mi valakik, nem vitás. Mi másért lenne telefonunk? Csak nekünk a blokkban. Esténként, ha csörren a telefon, anyám szalajt is a szomszédba, távolsági hívás. Mint az oltárhoz, rendre vonulnak a szomszédok a telefonhoz. Pisszenés nélkül ülünk. Hállóhálló, Ibi, nem hallatszik semmi, messziről hívnak, kiabálni kell, jaj, nem hallom. Anyánk türelmesen átveszi a kagylót, elbeszélget halkan a telefonos kisasszonnyal. Nem, még nincs vége, ne szóljon bele. Születés, lakodalom, halál. Gyakrabban ez utóbbi. A mindennapok. Mindez a mi telefonunkban. A teljes élettörténeteket már a konyhában hallgatjuk végig. Esti mozi. Távoli vidékek életei. Ahol soha nem jártunk, amiről soha nem hallottunk.

Ildi, a szomszédokkal ellentétben, máskor is átjár hozzánk. Szereti anyámat. Mi is a konyhába ültetjük. Anyám nem mondja, hogy kolontos vagy te, Ildi. Azt sem, hogy kiskurva. Délutánonként megoldja helyette a román házit. Nem magyaráz, minek, úgysem érti. Kerek gyöngybetűkkel rója az ismeretlen szöveget. Román óvodába járt. Ismeretlen vidékeken. Ahol mi sose. Emiatt gyanús. Mindig idegen.

Ildi addig cigarettázik, mesél, nevet, billeg a hokedlin. Otthon nem gyújt rá. Anyám előtt más. Nálunk más. Anyám kérdezgeti, szinte barátnőjeként kezeli. Könyveket ajánl, amit Ildi soha nem olvas el.

Néha elszív vele lopva, csak apám meg ne tudja, egy cigarettát. Ilyenkor megfiatalodik, kuncog. Szeretném, ha velem is így beszélne. Bizalmasan, füstöt fújva, kuncogva.

Hogy Ildi elköltözik, anyámmal közli először. Nem más blokkba, nem más utcába, nem más negyedbe, nem a szomszéd városba. El. Messzire. Lupényba. A térképen is keresem, de nem találom. Ízlelgetem a szót. Csúnyának találom, a lágy ny sem segít rajta. Farkasos vidék, biztosan hideg-rideg. Bányászváros, román vidék, mondja anyám, gyárak-kémények, erdők. Minek elmenni, gyár, erdő itt is van. S itt csak magyarok. Délutánonként Ildi helyére ülök, billeg alattam a hokedli. Hallgatom Irénke nénit. Nem mondja, hogy kolontos vagyok. Ildiről mesél. Hogy a messzi idegenben. A románok közt. Esténként a telefon csörrenését várjuk, kuporgok az ágy végében. Ildi nevet a telefonban, mesél. Egy ősszel Jocóval érkezik.

Jocó magas, vékony gyerek, haja gyéren göndör, a válláig ér. Fülében apró fülbevaló. Keze keskeny, vékony, ujjai hosszúak. Nem munkáskéz. Nagy, fekete köves pecsétgyűrűt visel.

Olyan, mint Ildi szeme. Anyámmal együtt megyünk át, megnézni Jocót. Féltékenyen bámulom Ildit, ahogy Jocó ölében ül. Boldogabb, mint valaha. Irénke néni valamiért mégse mondja, hogy kolontos vagy, te leány. Hallgat. Jocó engem is az ölébe ültet. Sunt Jóco, mutatkozik be. Anyám átvált románra, hosszan elbeszélgetnek. Hogy miről, azt rajtuk kívül senki nem érti.  

‍