Hiszem, mert hinni akarom

                                                                        „Csak amit tettél

                                                             az marad meg”

Bizonyára jó néhányan föl tudják idézni akár magát a pillanatot, vagyis azoknak a pillanatoknak a sorozatát, de az érzést egészen biztosan, amikor tudatosult bennük a saját haláluk elkerülhetetlensége. Azt a tényleg hátborzongató, szinte testen kívül élményt, ami alapjaiban változtatja meg az önmagunkhoz való viszonyulásunkat, úgymond nem kívánt érzéssel és tudással ruházva föl egy fiatal egyént. A személyiségfejlődés igen meghatározó ideje ez, a felnőtté válás sarokpontja, az úgynevezett gondtalan, gyermeki lét vége, ahonnantól kezdve megkerülhetetlenné és figyelmen kívül nem hagyhatóvá válnak egyes folyamatok, külső és belső változások egyaránt. Ami ebben az elkerülhetetlenségben mégis bizonytalanságot jelent, és a bizonytalanság ebben az esetben pozitív töltetet kap(hat), hogy bár az életünk bizonyosan véget ér, azt nem tudjuk megmondani, pontosan mikor következik be a halál. Nem látjuk a jövőt, ami mintha valamiféle beépített biztonsági gát volna az idő előrefelé haladó rendszerében, s mindez az életünk véletlenszerűségének látszatát biztosítja, úgymond a szabadság illúziója. Vannak azonban olyan emberi helyzetek, a belső folyamatoknak az a fajta alakulása, amikor ez a bizonytalanság egy viszonylag jól behatárolható időkeretbe zárul, és a halál bekövetkezte tulajdonképpen tapintható közelségbe kerül.

Bak Róbert Ameddig elhiszem című verseskötetének már a címe – sőt az alcíme: első és utolsó versek –, (illetve az ALS-ről¹ szóló bevezető) magában foglalja egy súlyos, tragikus dilemmának a lényegét, azazhogy mit kezdjünk az emberi számítás szerint is igencsak kevéske idővel, ami még megadatott nekünk. A halál tudata, főleg, ha túl biztosnak és közelinek látszik, könnyen apátiába kergetheti az embert, és komoly erő és elszántság, szerencsés alkat is kell hozzá, hogy ellenálljon ennek az egyrészt szürreális módon csábító, másrészt teljesen érthető és lesújtó folyamatnak. Abban a saját tapasztalataim is megerősítenek, hogy a költészet, a versírás, ez az igen komplex, (ön)feltáró és mindenképpen küzdő és így egyúttal kegyetlen aktus, képes fölszabadítani a halál(tudat) terhe alól. Mert éppenhogy az, a kegyetlen és kendőzetlen jellege fordítja ki az embert saját tunyaságából, a beletörődésre való hajlam eluralkodásának rettenetéből, amit a világ, a környezet mechanikus rendszere amúgy is nap mint nap ránk kényszerít.

Az Ameddig elhiszem című kötet beszélőjét nehéz volna elválasztani annak szerzőjétől, a fülszövegben olvasható információk, a könyv igen sokat eláruló, és egyúttal megdöbbentő alcíme is egybeforrasztja őket, ahogyan a lényeg is, a könyvet kinyitva szinte azonnal arcon csapó, nyílt beszéd a betegségről, a halál közeledtéről, az azzal való vállalt, tudatos szembenézésről. Hiszen ami különösen hamar föltűnhet a versolvasó számára, az a már-már rezignált hang, amellyel az említett – sokakat bizonyára kétségbeejtő – témának a részleteit elénk tárja a könyv beszélője – egységes, letisztult, a lényeget artikuláló formában –, aki ellentmondást nem tűrően kíván rámutatni önön életének végességére, ahogyan egyúttal annak fölbecsülhetetlen értékeire is.

Még a versek vizsgálata előtt szót kell ejtsek a könyvben szereplő egyéb alkotásokról, azaz Biró Norbert rajzairól, amelyek elsősorban a kötet ciklusainak címével együtt alkotnak teljes egészet, azoknak szikár, tömör leképeződései, néhol egy-egy absztrakt, idegen(nek tűnő) világ dermesztő hírnökeiként, máshol az állatiasságot, az ember meghasonlását, úgymond lealjasodását megidéző, fájdalmas, vázlatszerű képekként, később pedig a determináltságot erősítő, monolitikus, szimbólumszerű alkotások formájában ragadják meg a tekintetet. Nem véletlen ez, hiszen a szövegek is a tömörségükről, rövid, egy-egy mondatba vagy félmondatba sűrített, erős és határozott tartalmukról maradnak emlékezetesek, rögtön a tízrészes bevezető után, amely a kötet (egyik) alaptémájául szolgáló betegség, az ALS részletes leírását, úgymond hivatalos megfogalmazását tartalmazza. Bak Róbert verseit egyszerre hatja át egy könnyed(nek tűnő), kimért nyugalom, amely – és ezt fontos már most kijelentenünk, azaz újra hangsúlyoznunk – egyáltalán nem egyenlő a beletörődéssel, sőt, épp ellenkezőleg, inkább valamiféle belső, elemi, az egyén létének értelmébe vetett hit hullámzó működését láttatja, miközben szinte sorról sorra, versszakról versszakra fölbukkan a kétkedés is, időnként már-már a fölháborodás hangja, és – főleg a nagyobb léptékű emberi rendszerek, intézményesült tanítások iránti – jól érthető és átérezhető bizalmatlanság. Azt gondolom, igazán természetes reakció ez, főleg egy olyan kritikus, szélsőséges helyzetben, amelyet a ritka és végzetes betegség leírása, megnevezése a befogadó számára is teljesen nyilvánvalóvá tesz. Aggasztó is volna, ha nem jelenne meg a kétkedés, mert akkor nem volnának kérdések, nem volna kutatás önmagunk után, amely egyrészt az alkalmazkodás, másrészt a változtatásra való képesség egyértelmű biztosítéka.

A kötet négy ciklusának mindegyike határozott nyelvi világot tár elénk, amelyekben a klasszikus értelemben vett tájversek ugyanúgy helyet kapnak, mint az egzisztencializmus mélyrétegeit bejáró, néhol Vladmir Holan költészetét megidéző, vagy akár Gottfried Benn lecsupaszított, brutálisan őszinte versbeszédét fölidéző szövegek, ahogyan a Radnóti Miklóst középpontba állító, a vele és a halálának körülményeivel némileg rokonságot sejtető költemények. Mégis, úgy érzem, és ezekről szeretnék szót ejteni, a könyv első két ciklusa az, amely leginkább föltárja beszélője lelkivilágának lényegét. Ez a két, főleg a betegséggel, annak hozadékaival, a haláltudattal, Isten létével, az ő és az ember kapcsolatával, a teremtettség érzésével, az azzal járó, szűnni nem akaró nyughatatlansággal, a zsigeri tagadásból a remény és a bizalom irányába lépő egyén lassú, emésztő metamorfózisával foglalkozik, hűvös precizitással, amelyben az ítélkezés és a kijelentés helyett egyre inkább a kérdés és az önvizsgálat kap teret. Az első ciklus, az Amikor meghalok a gyermekkor végének valamiféle bizarr keserűséggel átitatott lenyomata, az elmúlás közelségére és a cselekvés fontosságára való ráébredés, annak tudatos működtetése. A ciklus legerősebb és a beszélő önmaga helyzetéhez való hozzáállásáról legtöbbet eláruló darabja a Csak amit tettél című vers: „Csak amit tettél / az marad meg // minden akaratod / vágyad / emléked / eltűnik / veled együtt / örökre // csak amit tettél / az marad meg / mások emlékezetében // egy hirtelen ellobbanó / láng / a sötét éjszakában” – a kiszolgáltatottságban is tartással bíró egyén valódi jelenléte ez. A ciklus többi versének középpontjában is a cselekvés, a másikkal szembeni törődés áll, legyen az a beszélő egy korábbi énje, aki talán nem is tanácsra, egyszerűen csak figyelemre áhítozott (volna); legyenek azok évszázadokkal ezelőtt eltemetett emberek, akik sokkal többek annál, mint a belőlük épen megmaradt tárgyi bizonyítékok összessége, vagy maga a versírás, amely a végső, és a beszélő számára érezhetően legelemibb tett, s ami a befogadó és az alkotó – jelen esetben anya és fia – között a kapcsolatot a halálon túl is biztosítja.

A második, Isten? című ciklus már kérdő jellegével előrevetíti azt az ambivalens kapcsolatot, amely a beszélő és a vallás(i kérdések) között fönnáll, és szándékosan nem hitbéli kérdéseket említek itt, mivel a személyes hit – erre vonatkozóan ismét csak határozott megerősítéseket kapunk – nem a bizonyosságokban, leginkább a kétkedésekben, a kérdések feszegetésében, a foglalkozásban nyilvánul meg, teljesedhet ki. Albert Camus ír arról a Sziszüphosz mítoszában, hogy Jézussal kapcsolatban csak épp a legfontosabb dologról, az életével összefüggésben csakis a leglényegesebb üzenetről feledkeztünk meg, azaz a cselekvésről, amely a földi jelenlétének legegyedibb sajátossága; ezek nélkül elvonttá és érinthetetlenné válik, ő, aki elsősorban nem a szinte mindenki által ismert szavain, példabeszédein keresztül tanított, hanem éppen hogy, sőt leginkább a közelsége, a tettei, a cselekvései által vált emberfelettivé. Mintha ennek az üzenetnek a föléledése, átélhetővé tétele volna az egyik magja, igazi tétje Bak Róbert kötetének, annak az őszinte, kendőzetlen beszédnek, amelynek tanúi lehetünk a kötet verseit olvasva. S bár ez a beszélő ugyan a világ jelenségeiben legtöbbször, és bizony érthető módon, nem talál logikát, és gyakran elborzad azoknak ismétlődő embertelenségétől, ahogyan mások értelmetlennek tűnő – és saját közelgő – halálától is: „Ő csak játszik. // Nem jár az esze a halálon, ami engem / megrémít. // Megrémít, mert nem ismerem” (Nem ismerem), mégis, érzésem szerint, a szeretetnek leginkább és elsősorban a cselekvésben megnyilvánuló erejét, valódiságát hangsúlyozza.

Bak Róbert: Ameddig elhiszem (Biró Norbert rajzaival). Ampersand Kiadó, 2025.

Jegyzet

¹                  Amiotrófiás laterálszklerózis (gyógyíthatatlan, gyors lefolyású halálos betegség)

‍