.svg)
A 21. század második évtizedétől egyre rendszeresebben látnak napvilágot esszék a Helikon hasábjain, alkalomszerűen korábban is megjelentek esszék a kortárs magyar irodalom, olykor a világirodalom elismert szerzőitől.
Az Erdélyi Történet regénytrilógiámhoz a harmincas évek elején fogtam hozzá. Ezt a művemet már tudatosan is belső parancsból kellett megírnom.
A légszomj szintje feletti sáv, maga a vers ad jó reményt nekünk, hiszen a dőlés, a pusztulás előtt ott voltak az Éden nyomai bennünk: az Éden kristálytornyai tüdőnkben…
Meggyőződése volt, hogy nem olyannak kell mutatnia a világot, mint amilyennek elvárnák, hanem olyannak, amilyen. A meghalás gondolata szintén komolyan foglalkoztatta.
A ma olvasott szövegek világa homogén és koherens, már-már kész ciklusba rendeződnek, és a bennük megszólalókkal ellentétben ezek a szövegek nem dadognak.
Amikor tizenéves koromban rájöttem, hogy Erdélyben is van irodalom, az ma már egy nehezen értelmezhető pillanat.
A címben felvetett kérdés egyáltalán nem költői – hisz létezik rá egyszerű válasz: azért rajzolnak az írók, amiért a festők is írnak.
