Az átváltozásról

Amikor tizenéves koromban rájöttem, hogy Erdélyben is van irodalom, az ma már egy nehezen értelmezhető pillanat. Addig az irodalom számomra egy kisebb-nagyobb könyvespolc volt, amelyről bármit le szabad vennem, csak hát minek? Olvasni csak egy részét tudom, van, ami untat, és van, amit egyszerűen nem is értek. Ez a nemértés afféle botrány, mert mi az, hogy én nem értek valamit? Ott van egy szép, nagy, vastag és drága könyv, kézbe veszem, minden szót és talán minden mondatot is egyenként értek, el tudok olvasni, de semmi az egész, és ha valaki megkérdezi, hogy na miről van szó abban a szép, nagy, vastag, drága könyvben, akkor mit fogok mondani? Persze nem igazán kérdeztek ilyet akkoriban tőlem, örült mindenki, hogy csendben vagyok. Én viszont örültem volna, ha valakinek el tudok mondani valamit abból, ami azokban a nagy és vastag könyvekben van. Mielőtt sokadjára is bezárult volna a kör – mert én sem tudom, és őket sem érdekli –, történt velem néhány csoda. Szilágyi Domokos volt az egyik és Király László talán a második vagy a harmadik inkább, József Attila után. Ott állok valahol egy könyvespolc előtt, lehet bolt, antikvárium, könyvtár, és leveszek egy könyvet. A többiek fociznak, csajoznak, söröznek, ordítanak és szabadok. Én nem. Nekem itt valami dolgom van. Fény hull arcodra, édesem. Ma sem értem, hogy lehet ilyen címet adni egy elbeszélésnek. Kicsit olyan ez, mint a félig már cukros méz, ragad és finom. Ha nem cukrosodik, nem is igazi. Az igazi rövidpróza olyan, hogy nem tudod olyan röviden elmesélni, miről szól. Ha egy novellát el akarsz mesélni, abból regény lesz. Fokos könyveket írunk, és pontosan tudjuk, hogy amit tíz oldalban nem tudok elmesélni, azt valójában nem is tudom. Egy rendesen megcsinált játékfilm egy novellányi történet. Novella kétféle van, drámai és költői. A drámai novella történetet mesél el, amelyben a születés, a halál vagy az átváltozás a téma. A költői novella nyelv, amely a születés-halál-átváltozás hármasát öleli körül, mint a méz. És azt, hogy van-e a van, és nincs-e a nincs, vagy éppen fordítva. A költői prózában a nyelv a mindenható úristen. A prózai költészetben isten elfordulásban tartózkodik. A nyelv egyféle reminiszcencia, emlékezés, nosztalgia, hogy volt valami régen. Amíg mondani tudom, addig még van, mint egy csillapított rezgés.

– Meséld el, miről szól! – Nem mesélem. – Nem tudod? – Nem akarom.

Nekem persze nem a Fény hull… volt a kedvenc elbeszélésem, hanem a következő, Az örök hó határa. Az egy latin-amerikai történet, amelyben a gerillákat az elnyomó hatalom katonái felfelé szorítják egy magas hegységben, távcsöves puskával lőnek rájuk, a szabadság ügye természetesen el van veszve, aki az életét mentheti, az örülhet, és majd újrakezdi a balhét meg a felszabadító háborút. Aki tizenévesen nem akart az elnyomó hatalom ellen harcolni valamilyen módon, az nem is volt fiatal. Elnyomó hatalom kétféle van, az egyiket észleljük, a másikat nem. Amelyiket érzékeljük, az ellen fellázadhatunk. A lázadást le fogják verni, aztán a láthatatlan elnyomó hatalommal kibékülünk és az emberei leszünk, konszolidálódunk, a fiatalkori botlásainkat elnézik, vagy éppen felhasználják ellenünk. Aki felér a hóhatárig, az megszabadul, és aztán újrakezdheti. Aki felér a hóhatárig, az nem hal meg, és a szépséges forradalmár lány majd becsúsztatja az ajtó alatt a névjegyét, ez természetes. Vannak földi jutalmak. Tizenéves koromban így képzeltem el a jövőt, hogy valamiféle gerillaháborút vívok majd a gonosz rezsim ellen. Akkor még nem tudtam, hogy gonosz rezsim örökkétig lesz, enélkül nincs történelem, egyetem, ország, haza, enélkül nincs semmi, még csak kokárda sem. Hogy ki fogunk békülni a gonosz rezsimmel, hogy mindenki a gonosz rezsimmel fog kibékülni, mert ebben van az anyagi és a lelki meg a családi biztonság, ebben a kibékülésben, azt nem tudtam és nem hittem. Hogy az örök hó el fog olvadni, azt akkor én még nem tudtam. Nem lesz, ahova feljutni. De amikor elindultunk, még volt.

Aztán ott ültem egyszer a számítógép előtt, és a Kék farkasok című regényt olvastam. Nem úgy, mert azon már túl voltam. Nekem kellett valamilyen tipográfiai formát találnom neki, a gonosz rezsim éppen pénzt kínált, amire szükségem volt. Ültem és kopogtam az elválasztásokat, Enter. Én azt még akkor kézzel szerettem csinálni, minél sűrűbb egy próza, annál kevesebb az elválasztás, aki tördelt régi magyar szöveget, Pázmányt vagy Bethlen Miklóst, az tudja. A jó prózának ritmusa van. A billentyűk is érzik. Az túlzás, hogy becsukott szemmel, de tudja az ember, hol fog eltörni meg áthajlani a sor. Aztán a Kék farkasok egy ponton átmegy prózából versbe, mint amikor felszáll egy repülő, és Tánya Szmirnova integet utána. Nekem ez sem volt elég. Biciklire ültem, és elmentem megnézni azt a hidat, amelyen vonul a költő népe, az a híd, abban a regényben, itt, a hegyen túl. Laci bácsi, megengeded, hogy közéjük álljak én is?

Remélem, hogy farkas leszek, és nem fél fekete eb. Ha van átváltozás.

‍