A csend mögött a zaj

Akkoriban a Göncölszekér még lassan fordult el a tengelye körül, halk döccenései kísérték álmaink alaphangjait. A levegő magába itta, majd hosszú ideig őrizte a záporok illatát. A bátyám minden évben beoltotta a rózsatöveket, kis táblácskákra írta: fehér, sárga vagy piros lesz a virág. Esténként fölsétált a dombra, és átsegítette a napot a jegenyék izzó csúcsai fölött.

Látszólagos halálával Ion Brad nyugalmazott erdőőr egy hosszú élet alattomban felgyűlt fáradalmait pihente ki, és attól fogva post mortem úrként emlegettük őt, amiben némiképp a neve is közrejátszott, mivel a „brad” magyarul fenyőt jelent, ami soha nem múló zöldjével halvánnyá szűri az elmúlás képzetét. Zavaros május érkezett, hol esett, hol fújt, és mikor sütött, vadul perzselt a nap, csak úgy szűkölt a nyár a tavasz hajtókáiban. Már maga az évszak is meglepett túlzott szeszélyeivel – véglettől végletig csapongott, szélsőséges megnyilvánulásait nem tudtuk mire vélni, olykor egy összehajigált rongyhalmaz alatt nyöszörgő ismeretlen lény vergődéseinek tűntek, melyekről képtelenség megállapítani, hogy a felépülést kísérik vagy a kimúlást. A hónap közepe táján szállították Brad bácsit kórházba, s ott pár nap alatt ő lett a legnépszerűbb beteg. Külföldön élő lányán kívül nem voltak közeli hozzátartozói, ám barátainak, ismerőseinek személyre szabott tereket tartott fenn, mintha lenne mindhez egy külön élete, melyeket kizárólag azért üzemeltet, táplál és gyámolít, hogy azokat megnevettesse, szóra bírja, majd szóljon hozzájuk ő is, ezért semmit nem kellett tennie népszerűsége érdekében, hisz a látogatók, magyarok, románok, svábok vegyesen, szakadatlan nyüzsgése, cserélődése mély megilletődést keltett a hálótársakban meg a személyzetben, és ez idővel tiszteletté érett, ami a népszerűséget viseli koloncként. Emlékszem, hatalmas étvágya volt, nagyanyám meg a néném is szatyrokkal hordták neki a lekvárt, amikben csak úgy hemzsegtek a Piroska és a farkasok, így neveztem akkor a szilva összezsugorodott héját, és valami suta ürüggyel néha ott maradtam, s egy kanálkával órákig halászgattam azokat a finom kis darabkákat, és nem bánta az öreg, mert ő selejtnek tekintette azokat, hasznos kis élősködő lehettem, mint azok az apró pedikűrös halak. Sokan úgy hitték, Ion Brad többszörösen díjazott költő, író, esetleg kritikus vagy legalábbis az Ana Lugojana nyugalmazott séfje, ám ő, megköszönve a megtisztelő, de téves feltételezéseket, továbbra sem volt hajlandó elárulni semmit ezzel kapcsolatban, míg szemeiből légies, ugyanakkor valami lefátyolozott indulat ugrásra kész türelme áradt, mintha egy saját idejéből kizökkent, ezért mindenkor fenyegető és lehetséges megváltásfélére készülődne, a magáéra vagy máséra, nem volt világos, és úgy tűnt, kedvét leli ebben.

Egy nap aztán hatalmas adag altató került a perfúzióba gyulladáscsökkentő helyett, aminek hatására szürkés álomba dermedt, és ez a halál benyomását keltette Jugunaru-Daian doktorban, majd még abban az eseti pillanatban aláírt egy papírt, melynek kíséretében levitték Brad bácsit az igaziak közé. Hónapokkal később egy spirituálisabb beállítottságú műsorban láttuk viszont a hiszékeny doktort, épp erről az esetről beszélt szögletes, egymást keresztező mozdulatokkal hadonászva kipirult arca előtt, mintha rögtön át akarná húzni, amit kimond, és azt nyilatkozta, hogy valójában egy kimutatható, bár titokzatos és kissé obskúrus tényekkel alátámasztott bőrlégzésnek köszönhető ez az egész feltámadási história, illetve hiszti, melyet voltaképpen a lélek végez el, úgy teleszívja magát levegővel, hogy a testnek napokig semmi, de semmi dolga nincs, akár meg is dögölhet, így fogalmazott. Majd hozzátette, hogy az ilyen légzés kizárólag az ünnepi lelkek sajátja, aztán vég nélküli asztrológiai fejtegetésekbe bocsátkozva próbálta megállapítani az irányokat, melyekből az ilyen ünnepi lelkeknek vélhető érkezésük van, és meghatározni a misztikus számokat, amik feltétel nélkül hozzájuk tartoznak, a harmincharmadik tizedessel bezárólag, mert ugye, ennyit bárki megérdemel, hisz az ilyen számok hegemóniája a sorsba szőtt egyenletek fölött vitathatatlan. Ezt fejtegette egy lobogó hajú mellékistenség csúfondáros hangján, de ekkor már elvesztette figyelmünket és a csepűrágók vidám halmazába toloncoltuk őt is, majd kicsit később átkapcsoltunk a Mihaela című rajzfilmre, amit akkoriban tittiliásnak becéztem szökdécselésre késztető, pergő zenéje miatt.

Mikor Brad bácsi valahogy kivergődött az igaziak közül, és ennek viszontagságait aztán még évekig mesélte az ünnepek közti böjtös időszakok tétlen délutánjain, rögtön elkapták őt az ápolók, és meghatározhatatlan illetőségű kórtörténeti kuriózumként állították az épp szolgálatos orvos elé, aki úgy vélte, ha az öreg nincs is a legkiválóbb állapotban, azért mégiscsak megfelelő erejű és mennyiségű lendületet raktározott el robusztus külseje mögött, mellyel még úgy-ahogy elsétálhat bármely irányba, talán még a léptei is döngeni fognak, mert tulajdonképpen csupán egy kiegyenesítő alvásra volt szüksége, majd minden föllelhető listáról kihúzta a nevét, bele ne köpjön a statisztikába, mert ő már egy megtestesült számadat volt akkor.

Mindeközben történt némi kulturális malőr is a város életében, melyek közül egyet említek, mert kézzel-lábbal idekívánkozik, ugyanis miután levitték Brad bácsit az igaziak közé, fölhívott minket a főnővér, mint szomszéd egyéneket, ahogy fogalmazott akkor, mert nem akarta fölfejteni ismeretségi viszonyunk mélyebb vonatkozásait, és a lehető legéletlenebb hangon mondta, hogy né, elhunyt Ion Brad beteg személy, őszinte részvétem, sincere condoleanțe, „Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, Niemandes Schlaf zu sein unter soviel Lidern”, idézte egy szuszra, romantikus felekezetű, széles iskolázottsága lehetett, semmi kétség. Örvendtünk, hogy magyarul, románul és németül is mondott valami szomorút, hisz Brad bácsi vérében egyharmad-egyharmad arányban képviseltették magukat ezek a nemzetek, és mindenképpen nagy szerencséje volt, hogy a száz nem osztható maradék nélkül hárommal, mert így azt a mérlegbillentő maradékot ahhoz az egyharmadhoz illeszthette, mellyel kényelmesebben helyezkedett el az adott térben és időben, mert nem mindig volt mindegy, együtt vagyunk împreună vagy zusammen. Miután értesítettük a lányát, fölhívtuk a napilap szerkesztőségét, és megkértük őket, hogy írják már ki másnap, ha lehetséges, hogy elhunyt Ion Brad erdész és második világháborús veterán, élt ettől addig, stb., béke poraira, felkiáltójel, a gyászoló család és a szomszédok, pont, majd mint akik jól végeztek egy elrettentő dolgot, hátradőltünk az alig éledt gyászban. Reggel megvásároltuk az újságot, hogy odaadhassuk a lányának bús mozdulattal, de hiába kerestük benne Brad bácsi nevét, nem találtuk azt, csupán alaposabb tallózás után leltük meg ezt a vastag fekete keretbe gyömöszölt furcsa kis hirdetést: „Ma délelőtt 10 órakor ünnepélyesen fölavatják a város új művelődési házát. Jelen lesz a polgármester meg a pápai nuncius. Béke poraira! A gyászoló család és a szomszédok.” Talán jobb volt, persze, hogy jobb volt ez az ártalmatlan csere, csak az öreg lánya, Roxana méltatlankodott később, és lobogtatta meg félkövér pénztárcáját, helyet legyezve arcának a sűrű dohányfüstben, sokba került nekem ez az alvás meg a ti kultúrházatok, sopánkodott, aztán nekem föltétlenül írjatok beszámolót minden előadásról, és éljétek azt a kulturális életet derűsen és nyakig, és te, apám, miért is nem iratkozol be valami színjátszó körbe ismét, hisz zseniális lőtt lábú madár voltál ’75-ben, most lehetnél Mefisztó vagy a siralom vasszegeire vénült Krisztus azzal a sápadtra föltámadott bőrrel, te meg írd meg hozzá a tragédiát, ha már ilyen nagy, kék szemeid vannak, szólt hozzám fordulva, és magához szorított, mint egy letehetetlen könyv szőke lapjait, s akkor már kacagtunk mind, és béke volt, ha nem is a porainkra, kedves Roxana.

Brad bácsi, post mortem úrként, a folyton megérkezők derűjével végezte napi teendőit, mi több, ki is bővítette azokat, és olykor egy emlékezetes futballmeccsről mesélt, amelyben 90 percig alig történt valami, ám a hosszabbításban nemzetek sorsa dőlt el.

Valami irdatlan furkósbotból kippattanó szálka módjára fúródik emlékezetembe a reggel, melyen az öreg kiirtotta közös udvarunk csodálatosan zöld pázsitját. Ezentúl más világ lesz: egy sor anyag, két sor szellem. Annak készítem elő a talajt, magyarázta, épp olyan szögletes mozdulatokkal hadonászva kezeivel, amilyenekkel annak idején a doktor, mintha egy józan észre kellőképpen merőleges akaratnak engedelmeskedne. Akkor elvörösödött a bátyám, azt hiszem, túl elnézőek vagyunk a halottainkkal szemben, mondta, és eltűnt. Valamikor estefelé talált rá a néném a hátsó udvar paradicsomtövei között. Mindig ott ücsörgött, ha az Aranykakasból tért haza.

Hosszas levelezésbe kezdett az öreg valakivel. Mi tudtuk, hogy a Céggel, mert az eldobott borítékokból meg a pecsétekből testületi illatok szálltak. És ez volt a „Zöldre van a, zöldre van a” Kft., a nemes gyepek megálmodója a teljesen begyakorolt valóságban. A levélváltás közben néha felénk kacsintott, mikor épp a piszkozatokat vitte ki a szemetesbe vagy az ocsmányság ereklyetartóiba, ahogyan bordó tárolóinkat nevezte, és később elmagyarázta, hogy ezzel a megnyugvást kívánta felénk sugározni, ugyanis látta szemünkben a behavazott mezőket, ahol csak rondábbnál rondább magányok élnek lefátyolozott Cerceruskáikkal, és ezen mindenképpen változtatni akart. Ezért lépett kapcsolatba a Céggel, ahol különböző füvekkel kísérleteznek, és azok közül választott egy bizonyos fajtát, a vörös csenkeszhez hasonlót, amivel újrafüvesítheti az udvart, és ami napközben teljesen normális, tehát zöld, ám a lemenő nap fényében bíbor lánggal ég, de ne féljetek, legyintett, csak úgy tűnik. Ez lesz barátságunk aljnövényzete, tette még hozzá, és valóban, egy hónap sem telt el, az új pázsit már ott zöldellt és lángolt.

Nem merészeltünk túl korán kelni, mire sejtésünk szerint a füvek kinyújtóznak és a harmat cseppjei sem húzzák őket a kelleténél jobban; sokáig vártunk, míg egyáltalán kibújnak a vadonatúj szálak, bár gondolom, azért tűnt hosszúnak ez az idő, mert előttünk még az egykori pázsit teljesen kifejlett és bolyhos képe lebegett, mondta is Brad bácsi, mikor úgy látta, ismét vigaszra szorulunk: a sok és a több csupán számbeli különbség, ám a semmi meg a valami között az ige teste él; vánszorog, nyöszörög, de él, és ez kell ahhoz a nagy ugráshoz, s egy fölfelé táguló spirált rótt a feje fölé, majd megpaskolta az arcomat, s meg a füvet is.

Akkoriban a Göncölszekér még lassan fordult el a tengelye körül, halk döccenései kísérték álmaink alaphangjait. A levegő magába itta, majd hosszú ideig őrizte a záporok illatát. A bátyám minden évben beoltotta a rózsatöveket, kis táblácskákra írta fehér, sárga vagy piros lesz a virág. Esténként fölsétált a dombra és átsegítette a napot a jegenyék izzó csúcsai fölött.

Javában tombolt a nyár, csak árnyékban lehetett úgy-ahogy észszerűen gondolkodni. Ott ült ismét Jani bátyám Brad bácsival a viaszosvászonnal letakart vasasztalnál, a még éretlen szőlőfürtök, indák, levelek takarásában. Felgyűrt ingujjuk alól akár a múlt fogantyúi lógtak ki eres karjaik. Abból a lugasszerű alkotmányból nyílt mindkét ház bejárata. Hosszú acélcsövekre feszített huzalokon kúszott fel a szőlő meg ami még a nyomába ért, és kellemes árnyékot adott meg a záporok ellen is védett. Itt-ott befúrta magát a napsugár, s aki akart, alája ülhetett. Jani bátyámat tulajdonképpen Johann-nak hívták, ahogy Brad bácsi is Ion volt, az egyik ilyen, a másik olyan nyelven volt János, ám egy nemzetközi vállrándítással túltettük magunkat ezen, úgy szemezgettünk a nyelvekből, akár tányér ételből, attól függően, melyik tűnt épp édesebbnek. Kávéztak, néha boroztak és beszélgettek, amiről azok beszélnek, akik mögött aránylag hosszú élet áll, és a megfelelő svunggal még sokáig húzhatják. Brad bácsi kiváló érzékkel gesztikulált, olykor mindkét tenyere élével szelte a kétkedés vagy egyenesen a hitetlenség páráit, mint nemesebb hallgatósághoz idomult karmesterek, és mondatai végén az asztal vasára sújtott, hol lágyan, hol kíméletlenül, ennek ellenére mégsem iratkozott be a helyi műkedvelők színjátszó körébe, ahogy Roxana tanácsolta, pedig én a darabot is megírtam, igaz, meglehetősen kezdetleges szöveg volt. Mikor valamiben nem értettek egyet, Brad bácsi mélyebb hangjai egyikén szólt:

– Látom a kék betűt a hónod alatt!

– Látom én is a karodon a számot! – válaszolt ilyenkor a bátyám, aztán hosszú ideig hallgattak, és csak szívták szűrő nélküli cigarettáikat, egyiket a másik után. A számokon kívül még ez volt az, amit nemigen kedvelt az én néném. Előfordult, hogy a nemzetiségek nyilvánvaló és jellemző gyengeségeit vagy hóbortjait aggatták egymásra, míg a néném valahol a konyhában görnyedt a népek receptjei alatt. Aztán az a hosszú csend megint. És az aljnövényzet barátságos zöldjén megtorpant egy bogár. Végül egyikük megszólalt: a fél életemet odaadnám, ha ismét csak János lehetnék!, bár ki elégszik meg egy féllel, ha az egésszel is kétséges tagságunk a kórusban?, de ezt már Kroner tisztelendő mondta vasárnaponként reggel hétkor, este hatkor, meg amikor még jónak látta azt.

– Hatalmas meglepetésem van –, mondta szinte kiabálva egyik délelőtt Brad bácsi –, bele fogtok gebedni! – s ezt olyan hangon mondta, amiben hinni kellett, vagy ahogy Jani bátyám mondaná, svábos tájékozatlansággal, de németes alapossággal és meggyőződéssel: „kelletett”. Tulajdonképpen már az is meglepett minket, hogy öltönyben látjuk őt. Nagyon szép zöld zakójához fekete nadrágot viselt és kócsagtollas vadászkalapot. Megvárta, hogy összegyűljünk a pázsiton, kicsit igazított a nyakkendőjén, majd kántálni kezdett. Kissé gügyén, kissé viccesen: „csiga-biga, gyere ki, csiga-biga, gyere ki”, és mi csodálkoztunk, hogy lénye titokzatosságát most ilyen gyerekes rigmusokba rejti. Mikor a pillanat kellőképpen lehűlt, egy hiánytalan menyasszonyi díszbe csomagolt személy penderült ki a házból, ott pörgött egy darabig a pázsiton, végtelenített, egymásba font nyolcasokkal kerülte meg csoportunkat, végül megállt Brad bácsi mellett, aki föllibbentette róla a fátylat és így szólt: – Bemutatom Arankát, a feleségemet!

Hetekre volt szükség, hogy valahogy kisajtoljuk magunkból a megbocsátást. Miért nem szóltál, hogy felkészülhessünk? Miért nem hagytál időt, hogy megvásároljuk az ajándékokat? Mikor volt az esküvő, és hogyhogy nem tudtunk mi erről az egészről semmit? Miért is nem hívtál meg minket? Jó napot, Aranka, nincs önnel semmi bajunk, de hát megérti a dühünket, nem? Ezek a kérdések és még sok egyéb hangzott el akkor. Aztán megbékéltünk, persze hogy meg.

Igen merev tartása volt annak az asszonynak, mintha hosszú időt töltött volna el egy falban. Meglehet, csupán azért gondoltuk így, mert tudtuk, dévai. Egyszer aztán meg is kérdezte tőle a bátyám: most, hogy eljöttél, nem félsz, összedől a fal? Azt már nem a nyöszörgésem tartja, és az eszme is alig, mondta ilyenkor Aranka, és hangosan kacagott, csak úgy ropogott a szavak habarcsa a fogai között, és hátának síkra metszett lapja az almás meg a túrós rétest juttatta eszembe, s talán még a mákos bejglit is, mert ilyen nagy, lapos felületeken kell nyújtani, gyúrni azokat is. Aztán új és különleges receptek illatával lopta be magát szívünkbe. Meg azzal a halk kedvességgel, mielőtt a falak egyszer mégiscsak leomlanak, hogy aztán úgy álljanak össze ismét, olyan köznapi labirintussá, melyek csakis egy otthont keríthetnek el.

Azt mondták, Brad bácsi éveket fiatalodott Aranka mellett. Akkor ez nem jelentett számomra semmit. Sokszor elnéztem őket, ahogy ülnek a vasasztalnál, és a levelek, indák közt beszűrődő fényt keresik. A nap haladásával ültek arrébb ők is. Néha kint ebédeltek, és evés után lehunyt szemmel pihentek kicsit. Amikor ismét kinyitották a szemüket, kis ideig még fecsegtek erről-arról, amit Brad bácsi mindig ugyanúgy zárt le: – Tányér leves, szelet kenyér, te ülj velem szemben –, mondta. Aztán egy-egy ilyen vallomásos társalgás után órákig ültek szótlanul, és csendjük mögött néma volt a zaj.

‍