.svg)
Mi a filozófia? Mit jelent a filozófiával találkozni? Milyen következményekkel jár ez a találkozás? El lehet-e hagyni a filozófiát?
Ki beszélhet relevánsan ezekről a kérdésekről? Vajon mennyiben tehetem meg ezt én, aki noha hosszú évekig szakmai szinten is műveltem a filozófiát, de aztán életemnek egy pontján úgy döntöttem, nem foglalkozom többet vele, többet nem akarok filozófiai jellegű szövegeket írni, elsősorban azért, mert más típusú szövegek írása vált elsődlegessé számomra. Miközben az is nyilvánvaló, hiába hagytam abba a filozófia szakma művelését, a filozófia mégsem hagyott el engem, még mindig, vagy inkább folyamatosan van egy kérdés, ami foglalkoztat, hogy azt ne mondjam, nyugtalanít, gyötör, éspedig az, hogy mit csinált a filozófia velem, hogyan ette bele magát a gondolkodásmódomba, világhoz való viszonyomba, szövegírási stílusomba, milyen előnyöket jelentett ez a találkozás, mit erősített ki bennem, ugyanakkor milyen terheket, kényszereket ruházott rám, amivel folyamatosan küzdenem kell.
Szóval van egy személyes történetem, amiről azt gondolom, valószínűleg nem is annyira személyes, hogy van benne néhány általános mintázat, amit talán érdemes megosztani, amiről érdemes beszélni. Nemrég volt a filozófia világnapja, úgy gondolom, ennek alkalmából különösen időszerű lehet egy ilyen történet boncolgatása, de egy tágabb kontextusban is, ne mondjam, világállapotban, amikor össztársadalmi szinten is van egy elfordulás a filozófiától, sőt amikor az egész humanista képzés, kultúra válságban van, amikor 2011-ben Stephen Hawking hírhedt fizikus kijelenti, hogy a filozófia halott, hogy egy unalmas és felesleges foglalkozás az egész, ami nem tud semmi releváns üzenetet megfogalmazni a nem-filozófusoknak.
Ilyen kontextusban is érdekes lehet, hogy mit hordoz magában egy filozófiai képzésen átesett személy, akinek ha nem is problematikusan, de sokáig egyértelmű volt, hogy a filozófia a legmeghatározóbb találkozása az életben, aki noha manapság egy kiveszőben levő fajta utolsó példányai közé sorolja magát, de mégis büszke erre az odatartozásra, aki ápolja magában ezt az odatartozást. Ebből a pozícióból fogok tehát a következőkben gondolkodni, és ne várjatok túlságos szakmaiságot tőlem, valószínűleg néhány gondolatmenetem naiv lesz, kezdetleges, ugyanakkor megpróbálom tisztességesen átvilágítani a felmerülő problémákat, kérdéseket.
A szövegem címe: A filozófia-vírus. Két dologra akartam utalni ezzel a megfogalmazással. Egyrészt, hogy olyan a filozófiával való találkozás, mint egy vírussal való találkozás, beléd hatol és átfertőződsz vele, ugyanakkor ez a fertőzés nem helyi jellegű, amiből gyorsan ki lehet gyógyulni. A filozófia mélyen eszi bele magát gondolkodásmódunkba, és sokáig meghatározza a világhoz való viszonyunkat.
Mivel is fertőződünk át, amikor találkozunk a filozófiával? Úgy gondolom: annak a kényszerével, hogy érteni szeretnénk a világot. Pontosabban, úgy gondolom, fordított a viszony, egyszer megvan ez a vágy bennünk, utána kapjuk meg a filozófiától azokat a fogódzókat, hogy formát és tartalmat adjunk e kényszerünknek. De hát ahhoz, hogy érteni akarjuk a világot, nincs szükség filozófiára, lehetne mondani. Egy művész és tudós is ilyesmire törekszik. Az ő produktumaikon keresztül is a világ megismeréséhez jutunk közelebb. Két dolog van, ami megkülönbözteti ezektől a filozófiai megismerést. Egyik, hogy a filozófia a vélt egész megragadására törekszik. A világnak nem csak ezt vagy amazt az aspektusát szeretné megérteni, hanem valahogy az egészet. A másik, hogy ami feltűnik számára, az még nem az igazi, nem a valós, ami előttünk van, az csak a látszat, Maya fátyla borítja a világot, amit valahogy le kellene rántani a világról, hogy feltűnhessen a világ igazi lényege. A filozófus az egészet magyarázó távoli lényeg igézetében él, amely a kiművelt gondolkodás eszközeivel, egyfajta rendkívüli gondolkodói erőfeszítés segítségével ragadható meg. Innen ered a filozófus kitüntetett pozíciója, mintha egy titkos szekta tagja lenne (az is volt valamikor). Én még emlékszem arra a szektás hangulatra, ami a kilencvenes években a kolozsvári filozófiai egyetemen uralkodott, egymás méregetésének kártékony jellegére, hogy ki az okosabb, ki a kevésbé okosabb, ki olvasta ezt meg amazt, ki nem, mintha a beavatás különböző fokozatain álltunk volna. Nem véletlen ez, hiszen két útja van a filozófusnak, hogy hozzáférjen az igazsághoz. Egyik út a szent szövegekben van, a megelőző gondolkodói erőfeszítésekben, abban az erősen ezoterikus nyelvezetbe zártan, amit a hatalmas gondolkodói erőfeszítések eredményeztek, a Filozófia Szentjeinek köszönhetően. Ez készteti arra a filozófiával foglalkozókat, hogy ezekkel a szövegekkel foglalkozzanak, még akkor is, ha ezeknek a szövegeknek az érvényessége már erőteljesen elavult, ha legfeljebb csak történetileg érvényes gondolati mintázatokat lehet kiolvasni belőlük. Másrészt a saját kútfejére támaszkodva, a gondolkodása kiművelése révén, a lényeglátás képességére támaszkodva. Míg a filozófia megjelenése előtt a „mi az?” kérdésre a választ egy egyedi történet, egy egyedi tapasztalás hordozta, a filozófia megjelenése után a válasz valamilyen elvont lényegiség lett, amire rámutatnak a fogalmaink – szépen ki lehet ezt a fordulatot olvasni Platón dialógusaiból. A filozófiai lényegbeszéd, lényegfelmondás, a filozófiai igazság diszkurzív, az ész nyelvén, fogalmak alkotása, megkülönböztetése és összefűzése révén tárul fel, amit hosszú és megerőltető gondolkodási tevékenységek révén lehet előállítani, amit leginkább szintén a filozófiai szövegek elolvasása és értelmezése révén lehet kiművelni. S lehet azt mondani, hogy ez egy túl metafizikus kép a filozófiáról, amit már maga a filozófia is többször, többféleképpen meghaladott, de akkor is azt gondolom, míg szövegeket gyárt a filozófia, míg fogalmakat alkot, míg a tudás mezején vívja a csatáit, addig ez az irányultság fogja dominálni.
Szóval, úgy gondolom, ez a vírus hatolt belém valamikor a tinédzserkorom környékén, én Nietzsche Zarathusztrájának az elolvasásától számítom ennek kezdetét, és ez a találkozás több évtizedig tartott, körülbelül a harmincas éveim közepéig. Onnan két különböző irányba ment el az életem, elkezdtem tanítani egy társadalomtudományi tanszéken, aminek köszönhetően társadalomtudományi jellegű kérdésekkel kellett foglalkoznom, többek között társadalomtudományi tanulmányok írásába kellett fognom, illetve először az esszén, mint műfajon, majd az irodalomkritikán edződve elindultam a szépirodalom irányába. És innen lett érdekes számomra ez az örökség. Ugyanis mind a két vonatkozásban kifejtette a hatását, meghatározta azt, hogyan viszonyulok a társadalomtudományhoz, egyáltalán a tudományokhoz, de azt is, hogyan írok szépirodalmi szövegeket.
Időzzünk el a tudománynál. Mit jelent a filozófia felől belépni a tudományba, a tudomány művelésébe? Azt, hogy az elvont lényegiségek, az igazságkinyilatkoztatások területéről befordulunk a konkrétumok, a megfoghatóságok területére. Hiába mondjuk azt, hogy a filozófia elsősorban kérdezés – amikor egy filozófiai szöveget olvasunk, akkor valójában az absztrakt, fogalmi kinyilatkoztatások területén mozgunk. „Semmi sem gondolható el a világon, sőt azon kívül sem, amit minden megszorítás nélkül jónak tarthatnánk – egyetlen kivétel a jó akarat” – állítja Kant. Mi más lenne ez a mondat, mint a „jó akarat” fogalmának a kinyilatkoztatása. Vagy miben különbözne lényegesen a heideggeri ontológiai differencia a szentháromság tanításától?
Ehhez képest a tudomány azt kínálja, hogy eligazít a valósággal kapcsolatos konkrét kérdésekben. Általa valami relevánsat tudunk meg a valóság egy szeletéről, olyan szinten akár, hogy annak alapján konkrét viszonyulásmódokat, cselekedeteket tudunk kezdeményezni. Ehhez azonban végre kell hajtanunk a valóságszeletelés műveletét, és figyelmünkkel a valóság egy körülhatárolt szeletére kell fókuszálnunk. A tudományos megismerés szenvedélye az adott valamilyen aspektusához köti a tudóst. Arról az aspektusról szeretne mindent tudni. A tudomány területén csak azok az eredmények elfogadottak, amelyek egyértelműen és megfelelően alá vannak támasztva. Ez azonban túl földhözragadt attitűd annak, aki a szellem tágasságából érkezik. Az állításom az, hogy aki a filozófia felől érkezve fog bele a tudomány művelésébe, nehézkesen tudja végrehajtani az ilyenkor szükséges műveletet. Számára a tudományos igazság mindig csak részleges és túlbiztosított lesz. Egyfajta szellemi klausztrofóbiával jár számára tudományos munkát végezni. Ezért azt az aprómunkát is nehézkesen végzi el, ami a tudományos igazság biztosításához szükséges. Kérdései sokszor túlmutatnak egy tudomány jól kiépített csapásain. Bizonyításmódja hol kezdetleges, hol barkácsolt lesz. De mivel nem megfelelően végzi el ezt a munkát, különben izgalmas állításai, következtetései sok esetben levegőben fognak lógni. Túl gyorsan fog következtetni. Ha egy szóval kellene jellemezni hozzáállását, egyfajta örök dilettantizmus fogja fenyegetni.
Ami mégis előnyt jelent számára, a fogalmakon való edzettség. Elolvasni ma mondjuk Husserl Karteziánus meditációját szerintem már nem azt jelenti, hogy a világról tudunk meg valamit, hanem azt, hogy beletekintünk a világot feldolgozni próbáló értelem mélyszerkezetébe. Hozzászokunk a körmönfont distinkciókhoz, a fogalmi építményekhez. Az ilyen szövegeken edződött elme pedig könnyedén meg fogja találni, létre tudja hozni azokat a fogalmi mátrixokat, amelyekben elhelyezhető az, ami a világban történik. Ennyiben a nagy tudományos tablón, a tudományos mozgások, innovációk világában is könnyedén fog lavírozni. Könnyebben lesz számára az elméletalkotás, mint a bizonyítás.
A tudománnyal való találkozás másrészt visszafelé is fog hatni. A filozófiához való kezdeti viszonyunkat is átírja. Az evolúcióbiológia, az elmetudomány, a modern fizika felől a klasszikus filozófiai problémák fejtegetései sok esetben elnagyolt, életlen fejtegetéseknek tűnnek. A filozófiai lényeglátás pedig metafizikus terheltségűnek bizonyul. A tudomány ugyanis elsősorban arra érzékenyít, hogy minden, ami szubsztanciálódik a filozófiában, az csak egy változat lesz egy széles spektrumból. Időben és térben megtörténő, tehát kontextuális eseti előfordulás. Ez kijózanítóan tud hatni bármilyen metafizikus reveláció esetében.
Most pedig nézzük, milyen egy filozófiailag terhelt kaland, ami a szépirodalom területére visz. Szépirodalmat írni megint nagyon más szellemi tevékenység, mint filozófiával foglalkozni vagy tudományt csinálni. Míg az utóbbi kettő az igazsághoz, az igazság megtalálásához és kimondásához fűzi az embert, a szépirodalom saját igazságát nem mondhatja ki, hanem fel kell mutatnia. Olyan értelemalakzatokat kell létrehozni, amelyek formai-tartalmi összetevőiken keresztül egyszerre, egymást erősítve beszélnek arról, amit másként, diszkurzív-fogalmi nyelven nem lehet elmondani, legfeljebb megközelíteni. Ez egy egészen más beállítódást igényel. A szépirodalmi jellegű működésben a megmunkált anyag belső összefüggései, ízesülései válnak fontossá. Úgy kell belemélyedni az anyagba, hogy kikapcsolod a tudásod. Tulajdonképpen a nem-tudottba bocsátkozol belé. Követed az inspirációt, a megszólítottságod. A tudás csak arra jó, hogy tudd, hogy mit fogsz eldobni, kikapcsolni. Hiszen a létrejövő érdekel, nem az adott. A megsejtettből kibomló, a szabadon formálódó, a teljesen le nem határolható. Ehhez azonban elsősorban tehertétel a filozófiai fertőzöttség. Gondolati ballaszt, amit jó időben el kell hajítani, hogy a léggömböd magasabbra emelkedhessen. Most ezt vagy meg tudod tenni, vagy nem.
Annak, aki a filozófia felől jön, nagyon nehezen megy ez. Mert ő vagy előre tud, vagy a tudás megtalálásában ér véget a keresése. Miközben valahol félúton kellene megmaradni. Az én irodalmi szövegeimet gyakran éri az a vád, hogy túl esszészerűek. Hogy kimondom a dolgokat, ahelyett, hogy nyitottságukban megőrizném őket. Hogy elveszem a feladatot az olvasótól, mivel azt is elmondom, hogy mit kellene értenie az olvasónak, nem beszélve arról, amit képzeletével kellene megalkotnia. Nagyon sokat kellett küszködnöm a diszkurzív, kifejtős, következtetős nyelv tehertételével. A mondatszerkezeteim voltak sokáig filozofikusak. A felbontott, részletezett értelemképzés jellemezte a mondataimat, sok névelővel és kötőszóval. Ezeket ki kell metszeni egy jó szépirodalmi mondatból, tanultam meg. A filozófiai bújtatottságnak ugyanakkor van előnye is. A művészet a filozófia szolgálóleánya – állította Nietzsche. Ez azt jelenti, hogy sok műalkotás a filozófia által megnyitott gondolati horizontba van berendezkedve, anélkül, hogy képes lenne az alapköveket kimozdítani. Ezeknek az alapoknak a felrobbantásához kell a filozófiai fertőzöttség, a filozófiai kérdezés. Az összes szépirodalmi munkámat valamilyen filozófiai jellegű kérdés működteti. Az élő ház című regényem azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mi van az emlékezet archívumában? Hogyan él tovább a múlt egy jelentős szelete bennünk? A tó című kisregényem azt a kérdést járja körbe, hogy hogyan van, hogyan lehet benne a szépség a világban. Ezekhez a művekhez fogalmi, elméleti inspirációkat használtam, nagyon sok filozófiai jellegű művet olvastam el, amelyeket a szövegekbe is beleszerkesztettem. Hogy mennyire szépirodalmian, ne én mondjam meg.
Mindenesetre remélem, tudtam jelezni, hogy mit jelent a filozófiai örökség számomra. Egyszerre használható hozzáállást és tehertételt. Valami lényegi, súlyos párlatként maradt meg a filozófia néhány alapvető gondolata és megkülönböztetése bennem, amelyeket bármikor tudok hasznosítani az életem különböző szellemi kihívásai közben. Például úgy érzem, tudom, hogy mi a metafizika, amit a gondolkodásnak meg kell próbálnia leküzdenie, ha szembe akar nézni a világ időben kibontakozó komplexitásával. Ugyanakkor, ha valami elevenhez, valami átélhetőhöz akarok közel férkőzni az emberi jelenségeket illetően, akkor leveszek egy szépirodalmi művet a polcról. Ha pedig valami nagyon konkrét tudásra van szükségem, akkor egy tudományos szöveget olvasok el. De hogyha arra van szükségem, hogy egybelássak egy nagyobb területet, hogy rendezettebben tűnjön fel előttem ez a terület, akkor filozófiai szövegek ihletettségét fogom magamban csíráztatni.
A valamikori filozófiai fertőzés mindig arra kényszerít, hogy ne tekintsek evidensnek fogalmakat, jelenségeket, amikkel találkozok, hogy mindig készen álljak hátrább lépni, és a lehető legtávolabbról nézzek rá a dolgokra, saját evidensnek vett sémáimban is kételkedve, és mindig az itt és mostban, a gondolkodás lehető legtágabban elérhető készletét működtetve szüljem meg válaszaim.
S így sehol meg nem állapodó, igazi nomádként közlekedek az emberi ész különböző fakultásai között.
És úgy tűnik, ez már így is marad.
