.svg)
Első versesköteted, Az egyensúly ígérete címmel 2006-ban jelent meg. Vannak ritkán író szerzők, de 19 évnyi „szünet” azért nem szokványos. Minek tudható be ez, ennyire keveset írsz, esetleg nagyon szigorúan válogatsz? És nyugtass meg, hogy a következő kötetedre nem kell majd’ két évtizedet várni…
Mindkettőnek. Meg a lustaságomnak. Néha addig faragom a mestergerendát, amíg fogpiszkáló lesz belőle. Lehet, azért is van ez, mert valami kivételes aktusnak fogom fel még mindig a verskészítés folyamatát, mint egy aranycsináló alkimista, holott rég tudom, hogy nem az. De megnyugtathatlak: nem, nem kell annyit várni a következő kötetre.
Nem kerülhetjük meg azt, hogy fiatalkorodban az Éber nevű irodalmi-baráti csoportosulás tagja voltál. Az Éber annak idején kitűnt a szokatlan képzettársítások, sajátos szóképek, a nyelv rendhagyó használata terén, sőt, saját különbejáratú nyelvet is kitaláltatok magatoknak. Ennek a hatása, az eltelt idő ellenére, mintha visszaköszönne a verseidben. Csak néhány példa: „tejesüveg ült a királyszobor mellett / és a szódavizes ember oldalán / egy kutya amelyik a Petőfi utcán / végigdöcögő szekér bakjáról nézett / és nyelvével a harmatot lefetyelte” (Nosztalgiablues); „oly gyöngéden bánhatok veled, / mint nyelvész a társhatározóval” (Korszakhatár); „Petőfi nem halt meg, a holdra költözött”. Úgy tűnik, az „éberség” tovább él…
Igen, de már sok mindent elfelejtettem. A múltkor összegyűltünk a barátaimmal, hogy lajstromba szedjük az általunk kitalált képzelt lényeket, állatokat és növényeket, a rapcsagokat, patarvasokat meg germelineket, de csak vagy harmincat tudtunk feleleveníteni, pedig száznál is több volt belőlük; de akkor nem jegyeztük le őket, úgyhogy jelentős részük jó helyre ment: a feledésbe. Viszont érnek még néha meglepetések: időnként rá szoktam keresni ezeknek a hiedelemlényeknek a nevére az interneten, a múltkor beírtam hülyeségből, hogy „germelin”, erre kiad egy Szőcs Géza-szöveget a Limpopóból – csak néztem hüledezve, hogy mi van. Aztán eszembe jutott, hogy talán 2008-ban ültünk valahol Gézával, és ő azt mondta nekem: tudja, hogy nekünk van egy ilyen tolvajnyelvünk, és ez őt nagyon érdekli, nem használhatna fel néhány kifejezést a készülő művében? Én persze beleegyeztem, ő pedig élt a lehetőséggel. Úgyhogy ezek a fogalmak már nem mind titkosak, de még van belőlük a tarsolyunkban.
Mielőtt az új köteted verseiről beszélgetnénk, maradjunk egy kicsit a könyv mottójánál, amely egy fantasy-regényből származik, és tényleg előrevetíti a kötet hangulatát és alapállását. Így szól: „A kétségbeesés meg a keserűség nem kizárólagos két dala ennek a világnak” – a szerzője Stephen R. Donaldson, az idézet a Covenant-krónikákból van, amiről gyakran meséltél nekem az elmúlt években, de szégyenszemre még nem sikerült elolvasnom. Hogyan kapcsolódsz te – illetve a verseid – ehhez a világhoz?
A Donaldson-művek szeretete is a ’90-es évek mágikus időszakára vezethető vissza, már nem emlékszem, melyikünk beszélt először erről az egykori monostori albérletünkben. Ez egy sorozat, magyarul csak az első kötete jelent meg, A kárhozat urának átka címmel, Tandori fordításában. Ültünk négyen a szobában és olvastuk, beszélgettünk róla, mert hatalmas élmény volt, beszívja az embert, és fordítói teljesítményként is remeklés. Dióhéjban a történet az, hogy a regény főhőse, Thomas Covenant, aki a Földön egy leprás író, átkerül egy másik világba, ahová Lord Foul, azaz Kárhozat Úr viszi át: ez egy nagyszerű világ, mindennek külön aromája, érzékelhetősége, színe van, és képesek mindenféle csodás dolgokat véghezvinni. Azzal a dilemmával kell megküzdenie, hogy miközben őt ebben a másik világban hősnek látják, ő egyáltalán nem tartja magát annak. És ez így megy tizenkét köteten át…
Olvastad az összeset?
Igen, olvastam mindet, angolul – bár egyszer, amikor angol nyelven kellett beszélnem róla, semmit nem értettek abból, amit mondtam. Donaldson szerintem ebben a műfajban legalább akkora kaliberű író, mint Tolkien. Emlékeztem erre a mondatra, amit végül mottónak választottam, nehezen sikerült rábukkannom a regényfolyamban, de végül Hubbes László barátom segítségével sikerült.
Az Odakint és idebent című új verseskötetedet olvasva feltűnik egyfajta hellén derű, a mediterrán világhoz való vonzódás, ez magában foglalja a görögség antik és modern tartalmát egyaránt (elég, ha a cikluscímekre nézünk: Hellász, Dalok Szantoriniről…). Egyrészt egy kulturális kódrendszer, amelyben – szellemi emberként – mozogsz, ugyanakkor egy nagyon egyéni, személyes tapasztalat is, hiszen imádod Görögországot, idén is ott nyaraltál, tehát turistaként is látod ezt a közeget – vagyis egyszerre vagy „odakint és idebent”. Ami a szellemiséget illeti, a Sztélé című versedben ezt írod, mondhatni arspoetica-szerűen: „Bármi történne, az én dalom maradjon / derű és részvét különös keveréke”. Mit mondanál el erről a (hellén) derűről és részvétről?
Mint oly sokunknak, a Görögország-mániám Gerald Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvével kezdődött, amit nagyon szerettem gyerekkoromban. 2000-ben, amikor apám eladta a nagybányai házat, Balánbányára hazaérkezve, egy reggel azt kérdezte tőlem: emlékszel, mi volt gyerekkorodban a három legnagyobb vágyad? Az első az, hogy egyél medvetalpat, azt már ettél (nem ajánlom senkinek, mert rettenetesen rágós – az indiánkönyvek ez ügyben hazudnak…). A második, hogy eljuss Peruba, annyi pénzt nem adok neked – de annyit igen, hogy menj el Korfura, ha akarsz. Elrepültem Korfura, és miután leszálltam az ottani reptéren, amely nagyjából akkora, mint a csíkszeredai buszállomás, és sikerült átvergődnöm a kissé viszontagságos útlevél-ellenőrzésen, egyből mellbe vágott az a hangulat, a fény, a macchiabozót illata, úgyhogy azonnal szerelmes lettem belé. Ez harmincéves koromban történt, és bár sok év eltelt azóta, még mindig hat rám ennek a világnak a mágiája, nem úgy, mint fiatalkoromban, de még mindig jó és inspiráló. És még valami megfogott: ahogy a gyerekeknek örülnek, ahogy az időseket segítik, tapintattal, együttérzéssel. Nem biztos, hogy ehhez Délszakra kell menni, itthon is megvan, de én ott döbbentem rá, hogy ez nekem mennyire fontos, a hellén fényben. Most pedig, a gyerekekkel való foglalkozás miatt, illetve ahogy édesanyám egyre idősebb lesz, talán az eddiginél is fontosabb.
Az utazás a nagy lírai témáid közé tartozik, a verseskötetedből helyenként már-már egy vándordiák képe rajzolódik ki (újabb cikluscím: Terek, utak, vándorok), de a való életben is szeretsz utazni, Görögországtól Szentpétervárig bejártál néhány vidéket…
De jó, hogy ’91-ben eljutottunk Szentpétervárra! Erről már meséltem egyszer nektek: Fülöp László Zsolt, vagyis Laca a Jelenlét című lap akkori szerkesztőségéből a villanybojlert kiszerelte, és eladta Bánffyhunyadon cigányoknak, részben így szedtük össze az utazásra a pénzt. Meg kölcsönkértünk, akitől csak tudtunk, mondván, hogy megyünk szilveszterezni. Na és Laca a saját zsebébe is belenyúlt jó mélyen, ez a prózai igazság. Manapság, az ismert körülmények miatt, nehezebben tudnánk Pétervárra menni…
Mindeközben, aki ismer, tudja rólad, hogy általános iskolai magyartanár vagy Balánbányán, a helyi közösség tiszteletre méltó polgára. Hogy fér meg benned egymás mellett a vándor, aki a hellén horizontok felé tekint, és a helyi pedagógus, kispolgár?
Nagyon jól megfér bennem ez a kettő, én zodiákus szerint Mérleg vagyok, a jámborabb fajtából, bár erre a tiszteletre méltóra lehet, hogy mindjárt kibuggyan belőlem a röhögés. Tíz hónapot Balánbányán és Csíkszeredában töltök, aztán jöhet a vándorlás. Balánbányán azért érzem jól magam, mert szeretnek az emberek, kis hely, és én szeretek kis helyeken lenni. Az ilyen helyeknek a varázsához tartozik például, hogy alig tizenegy kilométert kell utaznom, és találkozhatok Lövétei Lázár László barátommal Csíkszentdomokoson…
A kötet egyik ciklusa az Olimpiai arany címet viseli, és azt kínálja, amit ígér: olimpiai aranyakról és az azokat megszerző, ma már legendás magyar élsportolókról szól. A kortárs magyar költészetben, ha nem is példa nélküli, de mindenképp szokatlan a sport iránti ennyire mély szenvedély megjelenítése. Hogyan jut eszébe egy költőnek verset írni mondjuk Balczó Andrásról vagy a kajak női négyesről?
Hát a körmödet rágtad le, apám, a szívedet tépted ki szurkolás közben! Ha Mohácsnál így teljesítettünk volna, mint ezek a sportolók a világversenyeken, nemcsak győztünk volna, de fél Európa, sőt Kis-Ázsia is a miénk lehetne. Egyébként árnyalnám kicsit, amit mondtál, mert mások is írtak sportverseket, Jékelytől Borsodi L. Lászlóig, aki arról írt szenzációs verset, hogyan hallgatják az édesapjával Darnyi Tamás győzelmét…
Ez igaz, de az szokatlan, hogy a téma ennyire hangsúlyosan legyen jelen egy verseskötetben, hiszen ez a ciklus a könyv egyik súlypontja. Kemény István pedig azt írja a kötet hátlapszövegében, hogy a Balczó Andrásról szóló vers „minden idők egyik legszebb és egyik legkülönösebb magyarságverse”. És ha jól tudom, nem is szándékszol abbahagyni a sportversek írását.
Valóban nem, szeretném kiegészíteni a meglévő korpuszt – de erről nem beszélnék többet, mert babonás vagyok. Valahogy úgy kezdődött az én sportrajongásom, hogy apám, aki maga is sportember volt, kitűnően atlétizált, már gyerekfejjel rászoktatott, bár nem kellett különösebben erőlködnie. Hallgattuk a rádiót, Székelyföldön nemigen volt más lehetőség a román állami televízión kívül, és az első ilyen élményem egy Hajdúszoboszló–Diósgyőr meccs volt, amelyen a Diósgyőr kiesett, engem pedig hatévesen olyan frenetikus zokogás fogott el, amilyen később csak egyszer történt még velem, Kassán, a Márai-házban. Emlékszem egy másik történetre is, amit épp mostanság írtam meg, az meg egy Dinamo Bukarest–Vasas vízilabda mérkőzés volt, amit fura módon a román rádió közvetített. Fölöttünk lakott egy nagyon kedves orvoscsalád, Tibor bácsi és Karolina néni, a felesége, mindketten orvosok. Az a lényeg, hogy 16-12-re győzött a Vasas Bukarestben, és mi minden magyar gólnál, amit a román szpíker halotti hangon mondott be, felordítottunk. Másnap reggel lejött Tibor bácsi, és kérdezte apámtól, hogy milyen meccs volt az este, szomszéd? Vízilabda, mondta apám büszkén, megvertük a románokat! A doktor úr finoman elmosolyodott, és azt mondta: hát gondoltam, hogy nem futballmeccs volt, mert ennyi gólt azért csak nem rúghattak. Úgyhogy nagyon korán megragadott engem a sport világa. Ráadásul a könyvek között, amiket apám olvasott, a bányászati meg kertészeti szakkönyvek mellett sportkönyvek is voltak, például a Balczó Andrásról szóló könyv, ami nekem olyan volt akkor, mint később mondjuk a Nibelung-ének, sokszor elolvastam. Így kezdődött az én sportmániám.
Úgy tudom, a zenéhez is sajátos kapcsolat fűz. Mit mondanál el erről?
Ó, hát van úgy, hogy valamilyen zsongás beindul, és jönnek a sorok, ezt ismered. Nem kell mondjuk Prokofjevre vagy Schönbergre gondolni, ezek olyan egyszerű kis dallamok. Például az Ami egy útirajzból kimaradt, aminek eredetileg Törplecke a hegyek között volt a címe, egy ilyen vers. A nyomkereső főhősét Gimliből és Vida Gáborból gyúrtam össze. Vagy az Athéné Ródoszon. Itt meg a Hobo Blues Band Kex-feldolgozása motoszkált bennem: „Hej lányka, hej lányka! / Éhes a sárkányka…”
A verseidben gyakran előfordulnak olyan fogalmak, mint tenger, hold, tavasz, remény; azt gondolhatnánk ezekről, hogy mára kikoptak a költészeti beszédmódból. Egy ilyenszerű versnyelv használata már-már kockázatosnak számít – nem tartasz attól, hogy „korszerűtlennek” fognak bélyegezni?
Azt gondolom, hogy a költészetben nincsenek olyan fogalmak, amelyeket eleve avíttnak lehetne nevezni, örökösen visszatérő témák vannak. A másik, ami szintén elég „korszerűtlen”: nálam elég gyakran felbukkan a gyerekkor és a család, mégpedig pozitív megközelítésben. Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, jól éreztem magam – valószínűleg Freud papa fintorogna, ha ezt hallaná. És nem akarok semmit a társadalomra, a világra vagy a családomra kenni. Az életemben azokat a dolgokat, amelyeket kétségbeesés, keserűség és romlás kísért, én magam okoztam, a saját mulasztásaimmal, teszetoszaságommal, hülyeségeimmel. Nem tudok és nem is akarok arra hivatkozni, hogy azért rontottam el valamit, mert egykor valamilyen trauma ért. Ilyen vagyok, örülök a magyar sportsikereknek, amíg szabad, és bizonyos értékek nagyon fontosak számomra, például a barátság – mai napig csodával határos dolognak tartom, hogy vannak barátaim.
Papp Attila Zsolt
(A szöveg a Kolozsvári Magyar Napokon, Vermesser Levente Odakint és idebent című kötetének bemutatóján elhangzott beszélgetés szerkesztett változata.)
