.svg)
Odakint és idebent – tökéletes címe lehetne egy kezdő jógatanfolyamnak, egy önsegítő könyvnek egy reptéri boltban, egy puccos lakberendezési magazinnak, vagy azoknak az ötórás lo-fi hiphop egyvelegeknek a YouTube-on, amiket tanulás közbeni végső elkeseredésében kapcsol be az ember (csendes eső vagy ropogó tűz hangjával fűszerezett lusta beat) – de lehetne akár illatgyertyamárka is. Bár furcsa irányt vettek az asszociációim, van valami jó is abban, ha ezekhez hasonló, homályosan körvonalazott szavak kerülnek egymás mellé egy borítón: minden ajtót nyitva hagynak, és egy nagy, szépen megrajzolt kérdőjelet, végtelen teret generálnak, amit aztán a szövegek kedvükre kitölthetnek. Vermesser Levente második kötete a nulladik pillanatban jókora terhet vesz magára – be kell teljesítenie a grandiózus ígéretet, miszerint meg fogjuk tudni, mi van odakint és idebent (tehát mindenhol). Legalábbis úgy kell tennie, mintha birtokában lenne a nagy titoknak, az olvasót pedig elégedett bólogatásra kell bírnia: igen, pont így képzeltem el… a nem tudom, mit.
Még ne lapozzuk fel a könyvet. Maradjunk idekint, és nézzük meg, mit ír a fülén: Erre a kötetnyi versre sokan, sok éve, türelmesen (én inkább türelmetlenül) vártunk… – Kemény István. Vermesser Levente két kiadott kötete között valóban eltelt tizenkilenc év, s ezekre a szerzői időszakokra szeretünk úgy hivatkozni, mint a naaagy hallgatás ideje – ez nem feltétlenül helytálló, mert kritikákban, interjúkban, részközlésekben azért jelen volt ilyenkor is. Ugyanez igaz késői pályakezdésére, mert bár hivatalosan későn debütált, verseit több folyóiratban olvashattuk. És hát mihez képest hosszú idő az a tizenkilenc év? Wirth Imre első két kötete között például huszonnégy év telt el, és vannak még rekorderek, világhírű esetek, de ezeket jobb nem sorolni, mert ki tudja, ki marad ki.
Mivel a szerző debütkötete, Az egyensúly ígérete (Mentor Kiadó, 2006) sem volt átlagos első a kritikák szerint,1 az Odakint és idebent második kötetségével sem érdemes ilyen módon foglalkozni, és nem kezelhető egyszerű folytatásként – játékból mégis érdemes összehasonlítani a kettőt. Kezdjük rémesen gyakorlatias dolgokkal, például azzal, hogy az Odakint… anyaga mennyiségben kétszer annyi, mint Az egyensúlyé…; hogy ennek ellenére mindkettőben ugyanannyi az alliteráció/m2 (rengeteg); vagy hogy míg az első kötetben A régiek emlékére egyetlen vers címe, a másodikban már egy egész ciklust fémjelez. De ami talán most a legfontosabb számunkra, hogy Az egyensúly ígéretében már elkezdődik az a fajta játék az itt, ott, előtt, mögött, mellett, kint, bent, fent, lent térjelölő szavakkal, ami a második kötetben felerősödik, és szervező elvvé, illetve címadó motívummá lép elő.
De mi is ez a tér? Milyen tulajdonságai vannak? Hol kezdődik? Hol ér véget? A továbbiakban ezekre a kérdésekre keresem a választ, és a vizsgálathoz a Leibniz–Clarke-vitát2 hívom segítségül. A német polihisztor és az angol filozófus többek között olyan témákat vizsgáltak, mint a szabad akarat, a csodák természete, Isten viszonya a világgal, de összevetették sajátos idő- és térkoncepcióikat is.3 Clarke – Newton hűséges barátjaként és tanítványaként – azt vallotta, hogy a tér egy mozdulatlan keret, a dolgoktól független létező, amelyben azok helyet foglalnak. Leibniz álláspontja ezzel szemben az úgynevezett relácionizmus, amely elutasítja, hogy a tér önálló szubsztancia lenne – olyasvalamiként írja le, amit a dolgok közötti viszony hoz létre: a tér az együttlétezők, az idő az egymásra következők rendje.4 Dióhéjban: Clarke számára a tér egy tartály, Leibniz szerint viszonyháló. Ami a vitát illeti, nem jutnak dűlőre, egyiküknek sem sikerül meggyőznie a másikat, de most épp ezt a kibékíthetetlen szembenállást fogjuk termékeny olvasási stratégiává alakítani. Vermesser Levente versei egyszerre hisznek az abszolút térben és a leibnizi viszonystruktúrákban – ingaként lengenek a két pólus között.
A kötet nyitóverse, az Éjjeliőr című szöveg szépen mutatja kint és bent örök átjárhatóságát és a feljebb vázolt kettős térpoétikát. „Karcsi egy bisztróban ül. Műszak utáni rumot szürcsöl” (9.), itt kezdődik az útja. A mozgás íve kifelé vezet, utcára, panelajtó elé, majd újra be: haza. Mindegyik az előzővel és a következővel való viszonyában létezik, s erre a vers végén megszemélyesített tárgyak is ráerősítenek: „egy reumás, frusztrált panelajtón / simán túljut, a rozsdát megbeszélik; A lépcső tiszteleg” (9.) – azaz megszűnik puszta fizikai létezőnek lenni, és kapcsolódni igyekszik. Leibniz elmélete szervesen illeszkedik ide: „Nem azt mondom, hogy a tér rend vagy helyzet, hanem hogy a helyzetek rendje, vagy (egy rend), melynek megfelelően a helyzetek elrendeződnek (...). A tér ezért [pusztán] valami relatív.”5 Azonban a munka utáni rutin és annak sejtetése, hogy Karcsi minden nap ugyanazt az útvonalat járja be, clarke-i jegyeket hordoz: kockás füzetébe „Ír. Számot jegyez, angyalok nevét (...). Kinagyítja őket. »Örök sodrás a sorsunk«” (9.). A vers gondoskodik róla, hogy észrevegyük, mégiscsak van egy állandó háttér, egy tartály, melyben Karcsi létezik, és nem tehet ellene semmit: kabátjára „hajnalfolt ragad” (9.), hát ez van.
A Hibaelhárítás és a harmadik ciklus Sztélé című verse ugyanazt a motívumot működtetik. Metafizikai fogalmak válnak bennük testté, konkrét koordinátákkal rögzíthetőkké, s ez a Leibniz– Clarke-vitába ágyazva különösen izgalmas: „A szomorúság metrón utazik” (14.), „bent ül a sors a kávéházban, / izzadva, töprengve cigarettázik” (39.). A Hibaelhárításban végül megtudjuk, hogy a tömegközlekedő szomorúsággal mi lesz, hiszen egyedül marad, kiesik a szöveg látóköréből, s ilyen értelemben meg is szűnik, egyszerűen elpárolog – ez tisztán leibnizi helyzet: „magára hagyva a szomorúságot, / már rohanunk is az ikrekkel együtt / a Dózsa György úti aluljáró / tarkán pulzáló zöldségesébe” (14.). A versben a szomorúság csupán addig létezik, amíg a versbeszélő figyelme, a telefoncsörgés, a „full merev ellenőr” és a kinyíló ajtó együttesen jelenlétté sűrítik. A Sztélé viszont nem ad ilyen jellegű feloldást a sors sorsát illetően: a szöveg további részében másra helyeződik a hangsúly, egy „macskanyelv tapad a tejhez, / a padra gyászkendős öregasszony ül” (39.). És a sors? Talán a kávéházban maradt? Azóta is ott ül, cigarettával az ujjai között? Clarke felfogásában ez több mint elképzelhető, hiszen ha a tér egy mozdulatlan tartály, akkor a sors nyugodtan ücsöröghet benne bárhol, bármeddig, és jelenléte nem a figyelmünk függvénye.
Clarke szerint a tér egyik fontos tulajdonsága a mérhetetlenség [immensity],6 és Isten egyik attribútumaként kategorizálja. Leibniz viszont tagadja a teljesen üres tér létezését, mert ami nem mérhető, az nem lehet valóságos: „a tér – ahogy az idő is – magában ideális dolog, a világon kívüli tér képzeletbeli kell legyen…”7 A kötet második ciklusa (Luna) ebbe a világon kívüli térbe, a Holdra, valamint a Föld és a Hold közötti ürességbe lövi ki az olvasót. A Petőfi nem halt meg, a holdra költözött című szöveg a végtelennek hitt űr szakralitását bontja le sorról sorra: „maradt még a bázison / egy meglepően zöld biliárdasztal; a mágneses viharokat (…) / cenzúrabizottságok ellenőrzik” (26.). A Clarke-féle abszolút tér illúziója itt ugyanúgy jár, mint a Karcsiról, az éjjeliőrről szóló szövegben: a rutin folyamatosan újrajátssza magát, mígnem ez lesz az, ami végső soron megrajzolja a teret, „a Bolond Robot minden reggel felszáll, / hogy köszöntse az öreg, steril, / reszketegen sírdogáló Földet” (26.). A Mi van odaát? című szöveg egy clarke-i lehatárolt üres helyet, kiürített tartályt idéz, s ebben halljuk visszhangzani a vers visszatérő sorát: „a másik oldalon / űrhajó landolt és nyomban fel is robbant / a másik oldalon / minden tavasszal meteorraj zümmög (...) / a másik oldalon / az őrület táncol a Kozmikus Énnel” (28.). Azonban minden sor egy-egy falat húz ebbe a végtelennek ható ürességbe, míg végül kiderül, hogy a megszólított is ott található: „a másik oldalon / még sűrűbb a csend, amióta ott vagy” (28.). A relációs logika ott tör be ezekbe a képekbe, hogy az a bizonyos másik oldal mindig ahhoz képest létezik, ahol a versbeszélő áll – a petőfis szövegben például a mi bolygónk válik azzá, a kiindulópont pedig egy Holdon belüli keret.
A kötetben a tenger, a tavak ugyanolyan határtalan közegként működnek, mint a Luna-ciklusban a világűr. A Fordulat című versben az „uszadékfát sodor odalent a víz” (36.) sor ugyanazt a viszonylagosságot hangsúlyozza, mint a Mi van odaát? másik oldala: a versbeszélő helyzete határozza meg, hogy mi van alul és felül, kint és bent. A döntés című szövegben egy ártalmatlannak tűnő halevésről olvashatunk, majd megjelenik benne a tenger mint morcos felsőbb hatalom, aminek engesztelő áldozat jár: „Ő csak ült a szálkák mellett és várt, / amíg fel nem morajlott a tenger. / Akkor a hús felét bedobta a vízbe, / felét az asztalnál kujtorgó macskának adta” (35.). Az Ember a ködben a víz–űr párhuzam légnemű változatát mutatja be. A szöveg egy skót szigetre kalauzol minket, ahol egy különös éjszakán Orwell maga is kártyázgat a Bölcs Tengerészhez címzett vendégfogadóban. Kint „sűrűbb lett, egyre nőtt a homály” (108.), és közben az író, az őrnagy és a kvéker próbálják kitalálni, ki lehet az ablakon túl: „valaki vagy valami / kopogott vagy dobogott, / az ablakon túl úgy tűnt, arc van, / vagy talán egy szörnyfej” (108.). A víz, a köd az Egy filozófus felszabadításában is valami kiismerhetetlent, kontrollálhatatlant képvisel: „már megint ködfoltos lett a város, / már megint hagyod, hogy ez történjen, / hogy a szorongás szürke réme / vonyítson újabb testre várva” (93.).
Az Odakint és idebent nem (azt) mondja meg, hogy hol van az odakint és az idebent. Azon agyal, hogy hogyan rendeződnek helyzetek úgy, hogy végül kintté vagy bentté formálják egymást. A versek bejárják Szantorinit, Rodoszt, említésre kerül bennük Tahiti és Kínlódjfalva, a Hold, a Vénusz és a Mars, London, Athén, Moszkva, Barcelona, Kolozsvár, de még a tizenhármas főút segesvári parkolója is – a kötet sokféle kísérleti terepet nyújt a kint-bent játéknak, de úgy, hogy mindkettőről képes megmutatni valamit az olvasónak. És mindeközben nem esik saját maga csapdájába: egy percig sem reked a végtelen, súlytalan köztességben.
Vermesser Levente: Odakint és idebent. Bookart, Csíkszereda, 2025.
Jegyzetek
1 „A könyv pedig első kötet ugyan, de az első kötetek szokványos ügyetlenségei nélkül.”, Balázs Imre József: A mestermondat minden versben. In: https://kronika.ro/szempont/a_mestermondat_minden_versben (letöltés ideje: 2025. 09. 16.)
2 Gottfried Wilhelm Leibniz – Samuel Clarke: A Leibniz-Clarke levelezés. L’Harmattan, Budapest, 2005.
3 Jász Borbála: Perspektívák és érvelési struktúra a Leibniz–Clarke-vitában. In: Különbség – filozófiai folyóirat, 2015. (15. évf) 1. sz., 138.
4 Gottfried Wilhelm Leibniz – Samuel Clarke: i. m., 36.
5 Uo. 85.
6 Samuel Clarke: A Discourse Concerning the Being and Attributes of God. Edinburgh, A. Allardice, 1823, 15.
7 Péter Bálint: Tematikus részletek a Leibniz –Clarke-levelezésből. In: Különbség – filozófiai folyóirat, 2003. (2. évf) 7. sz., 127.
