A harc

Korai zsengéi után Brecht, a szépreményű költő megírja ifjúkori remekművét, az expresszionista stílusjegyeket is mutató Baalt, majd a Dobszó az éjszakában című szatíráját. Bemutatják, nagy sikert arat. Abbahagyja tanulmányait, színházhoz kerül, megérkezik oda, ahova mindig is készült, és amelyet nem is hagy el soha. Ha zaklatott életében van valami állandó, akkor az éppen a világot jelentő színpad varázslatos világa. Ekkoriban, a húszas évek elején írja A városok dzsungelébent, talán legkülönösebb, legnehezebben értelmezhető drámáját, amely éppen nyitottsága és bizarr szimbolikája, metafizikus áthallásai miatt jelent óriási kihívást ma is. Kilenc évtized alatt mit sem veszített időszerűségéből, sőt!
Porogi Dorka sepsiszentgyörgyi rendezése a „harcra” koncentrál, amely nem a Weimari Köztársaság düledező díszletei között játszódik, hanem az Új Világban, Amerikában, ahová a sors fintora folytán Brecht csak másfél évtized múlva jut el.
Ez a harc, ez a boksz – Brecht bevallja, hogy akkoriban, amikor parkokban sétálva gondolta ki a darab egymásra csúszó jeleneteit, rajongott az ökölvívásért – a másik lelkéért, túlzás nélkül a másik megsemmisítéséért változatlan intenzitással folyik a két főszereplő között. „Ami ebben a harcban engem érdekelt, az a düh volt. Azt akartam, hogy az új darabom a harc kedvéért folytatott harc következményeit mutassa fel, egy olyan harcét, amelynek eredete csupán a harc élvezete és nincs tárgya csak annyi, hogy eldőljön, ki a jobb.” Visszaemlékezésében Brecht nagyvonalúan egyszerűsíti le a drámája mondanivalóját, árulkodó, amikor azt is megjegyzi, hogy Rimbaud Egy évad a pokolbanját olvasgatta többek között nagy élvezettel a darab írása közben, s egy regényt Chicagóról, és persze még sok minden mást. Bármennyire is blaszfémikus, a harc talán mégsem csak azért folyik, hogy eldőljön, ki is a „jobb”? (Mégis miben? Az érvényesülésben? Az életstratégiában? A mániákban?) Ez a harc, bármennyire is bizarrul és furán hangzik, elsősorban és mindenekfelett a másik lelkéért, a másik birtoklásáért dühöng. A Chicagóba szakadt s hatalmas üzleti sikereket elérő maláj fakereskedő, Shlink kezdi (Pálffy Tibor alakítása ismét elsodor), amikor meg akarja vásárolni egy szakadt amerikai vándor-könyvárus, Garga véleményét. Kónya-Ütő Bence méltó partnere Pálffynak. Ami önmagában is izgalmassá teszi a kettőjük életre-halálra folyó küzdelmét, amely, mint említettük, Chicagóban, a nagyváros dzsungelében játszódik, olyan szereplői galériát vonultatva fel, amely konkrét is, stilizált is. Van bennük valami bábszerűség, valami gyermetegség, mindenesetre lerántják a leplet a „jó” ember „álarcáról”. Kegyetlen, nyomasztó, felkavaró világot ábrázol Brecht, és az előadást különösen izgalmassá teszi a két főszereplő kiszámíthatatlan, értelmezhetetlen, érthetetlen és talányos cselekedeteinek sora. Nem értjük, végül is miért ajándékozza a fakereskedő egész vagyonát a könyvárusnak, és ez a cinikus, nyegle, de ugyanakkor érzelmességét gondosan titkoló fiatalember miért fogadja el Shlink vagyonát? Garga vonzalmát utcalány szerelme iránt egyáltalán nem értjük, és azt sem, hogy miért is ragaszkodik annyira élhetetlen, a nyakán élő családjához? Nem értünk sok mindent, és itt kezdődnek az egymásra csúszó jelenetek értelmezésének egymást sokszor cáfoló sorozatai. Garga elfogadja ugyan félvállról nyeglén, cinikusan Shlink adományát, és azonnal még egyszer eladja a farakományt, ami már el van adva, és ezért óhatatlanul is börtönbe kerül. Családja szétmegy, állandóan könyvet olvasó, nem ebben a világban élő édesanyja kitűnik a képből, apja és húga Shlinkre szorulnak, aki szenet lapátol, hogy eltarthassa őket. Ez is teljességgel érthetetlen. A börtönben Garga utolsó nap feljelenti Shlinket. Cselekedetét nyilván a bosszú motiválja. Sikerül is lehetetlenné tennie és halálba hajszolnia ellenfelét, akit, mint sikeres maláj fakereskedőt, a tülekvésnek kiépülő Chicago népe nem fogad be, hajtóvadászatot indítanak ellene, meg akarják lincselni. Ekkor találkozik újra, az erdőben Gargával, hogy eldöntsék küzdelmüket, és ismét neki ajándékozza a közben újra megszerzett vagyonát, ami megint csak teljességgel érthetetlen. A két főszereplő harcának blaszfémikus jellegét és a talányos, bizarr epizódokban oly gazdag folyamatát mintegy alájátsszák és felerősítik a mellékszereplők, Shlink izgága, mihaszna, semmirekellő emberei és Garga élhetetlen, a nyakán élősködő családja. Anyjáról már volt szó, állandóan könyv van a kezében, fogalma sincs, melyik világon él, apja pedig egyfolytában őrjöng, hogy már mikor lesz pénze, de semmit nem tesz a saját boldogulásáért, húga pedig holdkórosként bolyong a világban, szerelmes is Shlinkbe meg nem is, miközben bátyja a másodszor eladott fáért börtönben ül, és szeretője, az iszákos utcalány összevissza kóvályog a nagyváros dzsungelében. Porogi Dorka, akinek színészvezetői képességeire már előző sepsiszentgyörgyi előadása, Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabja kapcsán is felfigyeltünk, ismét remekel. Az őrjöngő szereplők hablatyolásainak ritmusa, a düh ritmusa határozza meg a chicagói „jóemberek” világának egész bornírt és kegyetlen jellegét. A mellékszereplők egymást múlják felül, alakításaikról külön kellene írni.
A darab Shlink halálával zárul. A Porogi Dorka víziójában fontos szerepet betöltő és az előadást mintegy háttérből irányító narrátor, Vass Zsuzsanna teljesítménye önmagában is elképesztő. Karjában viszi ki Shlinket a színpadról, mi pedig ott maradunk kételyeinkkel, a „jóemberekkel”. Közönyük, zsugoriságuk, őrjöngéseik, hülyeségeik, fafejűségük, gátlástalanságaik már mindent elárult róluk. Önzőek és tehetetlenek, céljaikat soha nem érik el, hiszen amit elérnek, azzal nem tudnak mit kezdeni, állandóan légvárakat építenek, noha nincsenek is ennek tudatában. Igen, a chicagói légvárak. Brecht már idézett vallomásában azt írja, a harc végül is a fiatal, szépreményű, álmodozó, de ugyanakkor rámenős és kegyetlen ifjú amerikai győzelmével ér véget, de ez legalábbis kétséges. Garga el akarja adni a végül is újra rászálló vagyont és azt tervezi, elköltözik New Yorkba. És a többiekkel mi lesz? Itt maradnak a saját tehetetlenségük, a saját gátlástalanságaik, a saját kreténségeik, a saját idült rögeszméik világában. Bármikor képesek átharapni egymás torkát, kommunikálni képtelenek. Igen, az előadás a mai világ lidércnyomásos képe. Egymás mellett élnek, egymással múlatják az időt, egymást szórakoztatják, de tulajdonképpen képtelenek kommunikálni. Erről is szól a nyomasztó előadás, a kommunikáció totális ellehetetlenüléséről. „Egyedül lenni jó”, mondja Garga, s ezzel vége is, maradunk a kételyeinkkel, a korlátokkal. A rácsszerű ketrecet, konténert képező szerkezet, amely előtt, alatt, fölött és körött zajlik az előadás, mintegy vádlón mered ránk. Igen. Maradunk a kételyeinkkel. Megoldható bármi is a világon? A fiatal Brecht képtelen megalkudni démonaival, de nem is nagyon tud mit kezdeni velük. A kommunikáció hídja szétszakad, és a dráma az egyik, a közönség a másik pilléren áll. Nem lehet tudni, mi lesz ebből az egészből, mi lesz a papucsos, tornainges, ízléstelen ruhákban parádézó „jóemberek” világából? Az ízléstelenség bornírt bája hátborzongató. De ez már a mai nap dilemmája is. Porogi Dorka víziója átvezet a mába. S ez az előadás vitathatatlan érdeme. A mai világ sem jobb, mint a tegnapi. Sőt!


Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Bertolt Brecht: A városok dzsungelében. Fordította: Ungár Júlia. Rendező: Porogi Dorka. Szereplők: Pálffy Tibor, Kónya-Ütő Bence, Szakács László, D. Albu Annamária, Szalma Hajnalka, Kovács Kati, Nagy Alfréd, Derzsi Dezső, Erdei Gábor, Mátrai László, Rácz Endre, Kolcsár József, Fekete Lovas Zsolt, Vass Zsuzsanna. Dramaturg: László Beáta Lídia, színpadi mozgás: Bezsán Noémi, zeneszerző: Trabalka Cecília, látvány: Adrian Ganea és Kupás Anna.