A ház, amiben utoljára láttalak (Prózák)

A ház, amiben utoljára láttalak

‍

A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd volt, és nem az enyém. Hosszú szombat délutánokon a verandán ültünk egymás mellett, te kappadókiai bort szürcsölgettél, lassan ízlelgetted szádban a kortyokat, én pedig a szandálból kilógó lábujjad figyeltem, miközben szemünkbe sütött a nap. A középső volt a leghosszabb, girbegurba, mint az utcánk, és csak picit nagyobb, mint a második. Hogy te milyen biztosan állsz a földön ilyen lábujjakkal, nevettem, és megetettem a tyúkokat. A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd volt, és nem az enyém. Ha valakié, talán a tyúkoké. Babaanne hozta őket, hiába mondtad ezerszer, hogy hagyjad, anya, már a városban lakunk, a sarki boltban van bor, alma és tojás, csinálj belőlük inkább tyúklevest. Anyád ilyenkor nagyobbat hallott, mint egyébként, és fütyörészve locsolta tovább a ribizlibokrot. A házat, amiben utoljára láttalak, lassan építettük, darabonként, ahogy legóból szokás. Ha a munkád végeztével csekket hoztál haza, kabátod belső zsebébe tetted, ott melengetted, mintha azt remélnéd, hazáig kikel. Tavasszal, minden szökőévben, építőanyagra váltottuk az aláfirkált papírt, és házunk falához tapasztottunk még egy gyerekszobát, az eresz alatti fecskecsaládtól lesve az ötletet. Így terjeszkedtünk a talpalatnyi telken, ahogy alattunk a völgyben a város is évről évre így terjeszkedett. A ház, amiben utoljára láttalak, nem a tiéd és nem az enyém, nincs róla aláfirkált papír, hogy miénk lenne a telek, mi mégis felosztottuk magunk között. Tiéd a verandán a pad, enyém a konyhában a százéves hintaszék, Babaanne-é a lugas és a ribizlibokor, a párna a sarokban, és az a kaleidoszkóp, amit a múltkor vettél munkából jövet, a gyerekeké. Azon keresztül kémlelik a házat, ami nem az övék. Ha megrázzák, összekeverednek benne a színes darabok, a hintaszék, a lugas, a párna a sarokban és a ribizlibokor, majd egymás részeiből újrarendeződnek, így lesz belőlük hintabokor a sarokban, párnalugas és ribizliszék. Mikor utoljára láttalak, valahol ott lehettél, a keskeny sávban a két állapot között, mikor gyerekünk keze lendületet vesz, de az üvegcserepek még nem öltenek új alakot, azt hiszem, ekkor szaladtál vissza gyorsan a tyúkokért.

Egy hullám riasztott fel aznap éjszaka, épp azt álmodtam, kalózhajón vagyok a Fekete-tengeren. Lökése kigurít az ágyból, a kajüt falának esem, de ahelyett, hogy a fal megtartana, mint a kocsonya, megremeg. Erre felpattan a szemem. Kinézek az ablakon, le a városra. A völgyben toronyházak pislákolnak, ingadoznak, mintha láthatatlan szél fújná a fákat. Szaladni lenne kedvem, gyorsan, ahogy csak bírok, ki a girbegurba utcára, el innen, ahol hirtelen ellenem fordult minden ismerős tárgy, kicsúszik a kezemből az asztal és a szék, a tölgyfa szekrény faragott ajtaja felpattan, sötét gyomra először rám mered, talán el akar nyelni, de inkább kiokádja magából a kabátokat, ruhákat, ingeket. Áramütés érte a földet, vibrál a padló és a mennyezet, vibrál a lábam is, remeg, hiába parancsolok neki, mint egy rossz álomban, nem engedelmeskedik. Ekkor meghallom a hangodat, hívsz, hol vagy már, gyere, Babaanne már az ajtóban, kiáltod, és a két nagy gyerek. Miközben felkapom a legkisebbet, érzem, lábam még mágneses.

Már három napja, hogy a tyúkokért indultál, már három napja nem értem, miért. Por fedi a várost, egészen vékony porréteg hóval keveredve. Mintha tudná a föld, hogy rosszat csinált, hogy részegen randalírozott, most szégyenlősen takargatja az este maradványait. Víz nincs, villany se, de a rádió még megy, ameddig le nem merül az elem. Tudósok és orvosok beszélnek benne egész nap. A tudósok azt mondják, hogy a földrengés erősségének felső határa tizenkettő, és hogy így adja ki magából a föld a lemezek között felgyülemlett feszültséget. Hogy utána mi lenne, nem mondják, de én valahogy úgy képzelem, mint amikor Babaanne óriásira nyitja száját, és egy friss iszpartai almába harap. Az alma megreped és félbetörik. Az orvosok is sokat beszélnek, számokat említenek, eltűntek és halottak számait. A tudósok ehhez nem szólnak hozzá, de nagy az esélye az orvosok szerint, hogy ez az a ház, amiben utoljára láttalak.

‍

‍

Nem velem történt

‍

Ő sem tudta, mit keresett ott. Nem olvasott róla, nem látott képeket, nem hívta senki. Nem ismert senkit, és nem fújt szappanbuborékot sem. Nem vett fel foszforeszkáló ruhát, sem vastag talpú fűzős bakancsot, nem hívták fel indulás előtt az aggódó rokonok. Nem aggódtak a rokonok. Nem volt még harminc, nem mondott fel a munkahelyén, nem is szakított vele a barátnője a reptéren. Nem, nem élőben, de nem is írásban. Nem a taxiban hallgatta meg a hangüzenetet. Nem kavarta fel. Nem vágyott reggelente egy ritmikusan lélegző, álomszagú testre, nem bánta, ha arcát a párnába fúrhatja, ami hidegen maradt. Nem járt vasárnaponként templomba, sem szombatonként zsinagógába, de a müezzin hangjára sem nyúlt a cipője után. Nem hitt a monogámiában, és nem szerette, ha ágyba vitték a kávéját. Nem volt benne biztos, hogy az előbbit komolyan gondolja, de nem volt olyan alkalom, hogy ne hangsúlyozta volna barátai előtt. Nem hitt a háborúban sem. Nem félt a víztől, sem a magasságtól, nem ódzkodott a barlangoktól és a liftektől, nem rázta ki a hideg a szakállas emberektől a repülőn. Nem voltak rémálmai, előítéletei, nem volt pollenallergiás. Az erőszak nem megoldás. Nem ez volt a mottója, de ez is lehetett volna, mégsem ezt tetováltatta bal lapockája fölé. Nem vitatkozott szívesen a radikális pacifizmusról. Sosem vásárolt előre, a hűtőjében a tej sosem savanyodott be, és nem fagyasztotta le a maradék lepénykenyeret, kiflit vagy barheszt. Nem élt a holnaputánnak. Nem szerette a naplementét, sem a keresztrejtvényeket. Mikor egy fegyveres kitakarta előle a felkelő napot, nem egy westernfilm jutott eszébe. Sem a félbehagyott hangüzenet, a savanyodó tej, a hideg párna vagy a monogámia. Nem is az izraeli–palesztin konfliktusról félig elolvasott bejegyzés a Wikipédián. Nem tudott másra gondolni, csak arra a nehezen kikönyörgött piros patronos vízi pisztolyra, amivel a Balatonban fuldokoló katicákra célozgatott. Nem számítottak a felülről érkező támadásra, néhány víz alatti bukfenc után a felszínre érve már nem mozogtak. Ő sem tudott moccanni. Száját sem tudta kinyitni, kiáltani sem tudott, sem angolul, sem héberül, sem arabul. Nem tudott ellene tenni, mikor érezte, hogy teste a homokba dől. Nem látta már a fegyvert, a bakancsos lábat, sem a felkelő napot. Kívülről nézte magát, vörösre égett lapockáját, de érezte a bőrén, ahogy lassan megmozdítja vékony kontúrral tetovált lábait a katica. Kinyújtózott, lerázta magáról a port. Nem tanulta meg irányítani az álmait, így nem szállt a katica a puskacsőbe, a homokszemekből sem lettek katicák, nem lepték el sáskaként támadókat, nem történt semmi ehhez hasonló jelképes jelenet. A katica egyszerűen elrepült, felülről nézte a sátrakat, a dzsipeket és a kis, körbekerített övezetet, ami csak feleakkora volt, mint a Balaton. Elrepült, de nem úgy, mintha ott sem lett volna.

Nem kipihenten ébredt, hanem úgy, mint aki ott volt. Úgy töltötte ki a kávéját, erős szívdobogással, enyhén izzadtan, fénytől összeszűkült pupillákkal, akár egy váratlan túlélő. Óvatosan nézett ki a konyhaablakon, mintha attól félne, egy rosszul időzített pillantás elijeszthetné a külvilágot. A teste könnyű volt, csak a dereka fájt, bár az utóbbiban nem volt semmi szokatlan. Benézett a hűtőbe, de nem volt benne semmi, csak fél üveg tej, ami tegnap óta besavanyodott. A fürdőszobatükörben észrevette, hogy lapockája fölül hiányzik a katica.

‍

Karácsony ómamánál

‍

Már vártam a reggelt. Szokásos, karácsonyi kirakatnéző utunkkal indult a nap. Éjszaka érkeztünk, az út jeges volt, és hosszú sor állt a határon. Mikor beléptünk, ómama apámnak rövid öleléssel, anyunak kézfogással köszönt. Én hangosan mondtam, hogy Guten Tag, de ómama kijavított, hogy Gute Nacht. A fürdőszobában ugyanott lógtak színes vattapamacsai, mint tavaly karácsonykor. Alacsonyan, hogy ő is elérje. Egy halványsárga pamacsot eltettem a zsebembe. Reggel anyu húzta a száját, mert elaludta a nyakát a kanapén. Kérdeztem, hogy az pontosan mit jelent, hogy akkor a nyaka aludt helyette, vagy ő a nyaka helyett. De anyu csak legyintett, hogy erre most nincs idő, nem találta az esernyőjét sem. Végül ómamától kért egyet kölcsön. „De nagyhon vigyázzon reá”, mondta ómama furán, magyarul. Útnak indultunk, vizes hópelyhek szállingóztak, némelyik meg is maradt a járda szélén, ott, ahol nem jártak emberek. Anyu egyik kezével a babakocsit tolta a latyakban, a másikban pedig fejünk felett tartotta az esernyőt. A zsebébe kapaszkodtam. Nézegettük sorra a kirakatokat, tele voltak integető mikulásokkal, karácsonyfákkal, és valahol még kisvonatok is zakatoltak, körbe-körbe. Nyaggatni kezdtem anyut, mert nagyon be akartam menni az egyik boltba, pedig tudtam, hogy az angyalka már otthon elintézte az ajándékokat, hogy ne kelljen márkával fizetnie. Folyt az orrom, fáztam is, és nagyon kíváncsi voltam, hogy bent vajon nagyobbak-e a mikulások. Anyu végül megunta és beadta a derekát. A boltba olyan volt belépni, mint amikor elkészül a mézeskalács és kinyitjuk a sütő ajtaját. Anyu letette az esernyőt és kinyitotta a kabátját, hogy a pulcsija meg a blúza is karácsonyillatú legyen. Kicsit szétnéztünk, de bent nem volt mikulás. Odajött az eladó és kérdezett valamit németül, mire anyu gyorsan sietősre fogta. Már majdnem hazaértünk, mikor észrevette, hogy nincs nála az esernyő. Visszasétáltunk, a hóban már megmaradtak a lábnyomok. Próbáltam a saját lábnyomaimba lépni, de nem biztos, hogy mindig sikerült. Mikor odaértünk, az e­ser­nyő már nem volt ott. Anyu kérdezte az eladótól, aki elől elsiettünk, hogy „Regenschirm?”, és annyira kérdező arcot vágott, hogy nem kellett kimondania a teljes mondatot. Az eladó mosolyogva kísért minket az esernyős polchoz. De anyu rázta a fejét, hogy nem, nem, „uns Regenschirm”, erre az eladó úgy mosolygott, mintha közben valamit sajnált volna. Anyu végül levett egy kék esernyőt a polcról, és kifizette. Mikor hazaértünk, először mindent le kellett vennünk az ajtóban, hogy ne vigyük be a piszkot meg a latyakot. Utána anyu odaadta az új esernyőt ómamának, mondta, hogy elnézést, és egész picinek tűnt. Ómama arca meg sem rezdült, csak dauerolt tincsei himbálóztak, mikor megrázta a fejét. Aztán tolószékével az íróasztalához gurult. Írni kezdett a jó kezével, majd anyu kezébe nyomta a cetlit, és azt mondta, „ez az az üzlet”, furán, magyarul. Úgyhogy anyu újra felöltöztetett engem meg a húgom, és elkérte aputól előre a karácsonyi ajándékát pénzben, meg a jövő évit is. Anyu sietett, kezemnél fogva húzott maga mögött. Most nem álltunk meg megnézni a kirakatokat, így zajos, villogó folttá olvadtak össze a vonatok és a mikulások. Beértünk a boltba, anyu szétnézett, és az egyik esernyőre mutatott. Az eladó elegáns papírzacskóba tette és számlát írt hozzá, töltőtollal. Erre anyu egészen elsápadt és elővett egy csomó bankjegyet, az aprót is kiszórta, az érmék hosszan pörögtek az üveglapon. Az eladó rázta a fejét, hogy „nicht genug”. Ekkor a zsebembe nyúltam, és lábujjhegyre állva az üveglapra tettem a halványsárga vattapamacsot. Az eladó mosolygott, azt mondta „na gut”, és megsimogatta a fejem. Hazafelé már nem siettünk. A hó nagy pelyhekben hullott, de anyu nem nyitotta ki az esernyőt.