A pótolhatatlanság tömbháza

A Sem a férfiban, sem a tájban a külső és belső tájak kapcsolatából létrejövő összhang, híd a szerelem mint testi performancia, valamint a vers kulturális médiuma között. Varga Melinda kötete egy még fel nem fedezett, hozzánk mégis közelálló világba vezet. Az alkotások közérthetősége nem megy a színvonal rovására.
A kötetet a szerelem és a szeretet dimenziói három ciklusba rendezik. Az első két rész a szerelem individuumra gyakorolt hatását írja le. A szerelmi aktusok intenzitását a sorok dallamossága érzékelteti: „véremen átdübörögtél, véreden átdübörögtem” (takaró). A keringési rendszeren áthatoló dübörgés olyan emlékekre utal, amelyeket szinte lehetetlen elfelejteni. A jelzők halmozása ugyanakkor túlsúlyossá teszi a verssorok mondanivalóját: „vad, hirtelen haragú esők” (takaró).
A versek a szeretkezések történetein túlra is elkalauzolják az olvasót. Míg a test nyers matériaként tételeződik, addig az ész elmélázik a „testtől független örömökben” (himnusz a vágyról). Ezt a verset egy Somlyó György-mottóval indítja Varga: „Van-e, ami a távolságot kiszorítsa, (…) a tett s az ige között?” A versbe ékelt mottóval valószínűleg arra keresi a választ, hogy mikor válunk cselekvőivé az igének? A kérdés által az alkotó arra vágyik, hogy megszűnjön a kapcsolaton belüli hitegetés. A versbeszélő által megidézett tájak kitágulnak: titkos, XIX. századi kapuk nyílnak ki.
Az impozáns, XIX. századi kapuk boltívei talán már fel sem tűnnek a látványukhoz szokott járókelőnek. A versbeszélőt viszont erős combok és izmos fenekek ívére emlékeztetik. Ezt a fajta kettősséget ötvözi a szerelem is. Annak ellenére, hogy a mindennapok meghatározó aspektusa, a kívülállók számára nem mindig észlelhető. A verstájak közötti összeköttetést többnyire a retrospektív gondolatvezetés hozza létre. A képzelt este mediterrán tájjal című versben a szerelem mozgásra bírja a fákat és a tárgyakat. A megszemélyesítések a verszárlat felé közeledve egymásra tolódnak: „az idő képlékeny massza, emlékeddel kirakóst játszik”; „Nyomunkban caplatnak kövér olajfák”. A szóképek változatossága ellensúlyozza a zsúfoltságot, és arra ösztönzi az olvasót, hogy az olajfákkal együtt barangoljon tovább.
A kötet verseit átszövő szerelem és testiség tematikája nem hozza könnyű helyzetbe a szerzőt, aki néhol nem tud szabadulni a közhelyszerűségtől, sorai nem egy esetben válnak patetikussá: „lángra lobban a vér”, „halovány tűz ragyogása”, „hajnalban verítékben úszott az ágy”. Egyszerűbb megfogalmazással talán könnyebb lenne felismerni azt a mozgást és lüktetést, amely a verseket behálózza.
A képzelt este mediterrán tájjal azért is különleges, mert egyetlen verstájon belül képes megvalósítani a kettős mozgást. Az elbeszélő emlékezetben lineárisan bontakozik ki a mediterrán szigetvilág, ami hasonló linearitással tér vissza a versbeszélő jelenébe. A felidézett, szubtrópusi szférában nem szokványos módon váltakozik a kint és a bent világa. A kintről érkező só illata összekeveredik a szoba zártságával, ezáltal jelezve a kint és a bent között szövődő kapcsolatot.
A mint tüzelő nősténymacska rövidsége által lesz hatásos. A már egyszer megtapasztalt testiségeket minden helyzetben hiányolhatjuk, állítja a vers: „megőrjít a képzet ha összekulcsolt combjaink lüktetését (…) csak egy pillanatra felidézem” (mint tüzelő nősténymacska).
Az életöröm egyedülálló szóképei nemcsak különlegességük miatt érdemelnek nagyobb figyelmet, hanem az emberközeliség miatt is: „eksztáziás rácsain nézzük az eget” (életöröm). Varga verseiben, mintha a szerelem képes lenne fészket rakni a lelakott tömbházak között is. Ez az érzés még a periféria legzordabb pontjain is biztonságérzetet kelt.
A kötet záróciklusa, az Állatszív egy kiskutya emlékét idézi fel. Bár igencsak markáns a váltás a szerelem és a négylábú hiányának leírása között, mégsem érzem, hogy a harmadik ciklus bármiféle törést is eredményezne a kötetegészen belül. Más élőlény képezi a szeretet tárgyát, de ez nem idéz elő diszkrepanciát. A harmadik ciklus nyitóverse kortárs síkra vetíti Rilke Nyolcadik elégiájának kezdősorait. Ha állatszívünk lesz, talán szemünk sem áll majd kelepceként létünk szabad kijárata elé. A vers központi motívuma, a hiány, két külön univerzumot teremt. Ezekben az eltérő világokban a legtisztább egyszerűség hangján szólal meg a gyász. A szürkebundásnak vers mellőzi a jelzők sallangosságát. Rövid szavakból, egyszerűre szabott kijelentésekből épül fel. Ugyanakkor magán hordja a hiábavaló várakozás jegyeit is. A kutyáját gyászoló versbeszélő minden pillanatban hazavárja kedvencét: „égve hagyom a villanyt ha visszajönnél”. A költemény a gazdi világlátásában megképződő paradigmaváltásokat is leírja: „ki fog ezután elrángatni a klaviatúra mellől és (…) megmutatni a finom átmenetet tél és tavasz között (…) amire egyébként nem figelnénk oda”, „esténként már nincs amiért hazasietnem”.
Nem riadni vissza a szembesülés súlyától; attól, hogy a szerelemben, magánéletben végbemenő keresés nem mindig eredményes, erről is beszélnek Varga Melinda versei. Ha valakit elvesztettünk, akkor teljes pompájában nem találhatunk újra rá sem a férfiban sem a tájban.


Varga Melinda: Sem a férfiban, sem a tájban. Kalligram – Irodalmi Jelen, 2017.