Adaptáció‑határok: Eltűntek és szöveghiányok

Egyik legbizarrabb színházi tapasztalatomra tettem szert nemrég a bulgáriai Rusze Sava Ognyanov Színházában, ahol Elise Wilk Eltűntek című drámája nyomán készült rendhagyó színpadi adaptáció. A „rendhagyó” jelző itt sokféleképpen értelmezendő, hiszen a bolgár nyelvű produkció megtekintése olyan volt számomra, mint amikor az ember bekötött szemmel puhatolózik egy tárgyakkal telerakott, sötét teremben, amelynek az alaprajzát ugyan ismeri, azonban a tudás a fedetlen szemhez és a tér megvilágításához méretezett. Sötétben, bekötött szemmel nem ugyanazt „tudjuk”, ugyebár? De attól az alaprajz még érvényes. Feltéve, ha időközben nem építették át a teret is… Akkor viszont semmilyen előzetes tudás nem segít.

Magyarán, eleve fura volt számomra bármilyen ismerős nyelvű feliratozás hiányában követni az általam olvasott és két különböző színrevitelben már látott drámát, amelynek bolgár adaptációja igencsak merésznek mutatkozott első perctől. Nem véletlenül vetődtem oda és hányom most ezt a ruszei színházvezetés szemére, hanem a drámaíró kíséretében vettem részt a bemutatón… Kíváncsi voltam ugyanis egy merőben más, a hazaitól számos tekintetben különböző kulturális kontextusra való adaptációjára. Számoltam a nyelvi korláttal, azonban a felismerhetetlenné alakított történettel már kevésbé. Azt hiszem, hogy – stricto sensu – a dráma bolgár színrevitelének jellegzetességeiről nem sokat tudtam meg, és főként nem nyelvi természetűek, hanem tartalmi fogantatásúak voltak az akadályai a moldovai köztársasági, nálunk is egyre ismertebb rendező, Dumitru Acriș értelmezésében.

Na de rögtön az elejével kezdeném: a dráma felépítésével és vonalvezetésével. Az Eltűntek című drámát, amely a marosvásárhelyi Yorick Stúdió interkulturális színházi projektje keretében íródott, nehezen lehet másként értelmezni, mint ahogy azt a drámaíró eleve elképzelte és formába öntötte. Nevezetesen, egy szász család történetén keresztül a hazai németség exodusát láttatja a különböző történelmi időszakokban, amelyek nem lineárisan követik egymást, hanem a mondandónak alárendelve bukkannak fel a történetben: előbb az 1989-es forradalom előtti családi epizódot látjuk, aztán egy visszacsatolást a németek munkatáborba való deportálására a második világháborút követően, hogy aztán a kvázi jelen időt vehessük szemügyre, amelyben Románia 2007-es uniós csatlakozása az origó. Ezek az időszakok nagyjából meg is felelnek a németség Németországba való kényszerű, illetve szabadon eldöntött kitelepülésének, amelynek következtében a hazai kultúrát markánsan meghatározó közösség elnéptelenedett.

A bolgár produkció, felbátorodva az idősíkok drámabeli váltakoztatásán, csavart még egyet az időgépen, és egyenest a stilizált munkatáboros meneteléssel indítja a közel kétórás produkciót, amelyben a horogkereszt, illetve a sarló és kalapács szimbóluma is megjelenik. Innen szűkíti a történetet a kétszereplős, személyes drámára, az elhurcolás emberi vonatkozásaira, majd vélhetően a kivándorlást latolgató családot láthatjuk az 1989-es fordulatkor, ezt követően landolunk a jelenben, amikor is a Németországba elszármazottak konfrontálódnak az itthon maradottakkal, egyben felbukkannak az éles mentalitásbeli és életvitelbeli különbözőségek is.

A kronológia kényszerű „visszarendezéséhez” a ruszei értelmezésben nem fér kétség még feliratozás hiányában sem, hiszen a történet ismeretéből, illetve a szereplők neveinek elhangzásából a csavar egyértelműen kiderül. Azonban szájtátós meglepetést okozott számomra az, hogy a történetből ismert figurák közötti viszonyrendszer teljesen átrajzolt. Ezeknek nincs meg a drámába kódolt fejlődési íve, egy-egy kapcsolat nem jut el egy origótól a másikig, hiszen a színészek expresszionista minimalizmussal formálják meg a szerepeket, ezt pedig úgy kell érteni, hogy a fülsértő hangformálástól az artikulálatlan üvöltésig terjed a spektrum. Gesztusok szintjén pedig a szelídség, a szereplők közt lévő feszültség két elcsattanó pofon vagy lökdösés közötti rövid időben keresendő. Még azt is el tudnám képzelni, hogy valójában ezek a figurák az Elise Wilk által elképzelt szereplők kurblival felpörgetett, turbósított változatai, azonban a köztük lévő kapcsolódási pontok és eredeti konfliktusok ezáltal olyannyira banalizálódnak, felszámolódnak, okafogyottá vagy természetellenessé változnak, hogy rossz érzés egyáltalán követni a történetüket a színpadon.

Miközben próbálom összerakni a magam számára, hogy miféle misztikus történetet is láthattam a ruszei színpadon, folyton a színlapon feltüntetett, a Google-fordító szolgáltatásai révén bolgárból „nyert” titokzatos szócska jár a fejemben: a „nyomán”. Na meg az is, hogy vajon a színpadon elhangzó szövegnek hány százalékáig indokolt ezt egyáltalán feltüntetni a produkció színlapján, meghívni bemutatójára a drámaírót? Nyilván ez egy, a színpadi szövegadaptációról szóló vita és műhely témája lehetne, és nagy segítségemre lenne például az is, ha az alkotócsapattól megérkezne végre a ruszei változat, hogy egy ilyen jellegű, érdemi latolgatást le lehessen bonyolítani…

Szigorúan a beazonosítható tényekre alapozva: a szintén minimalista, téglalap alakú vázat mintázó díszletben, amelynek világító szegélyei vannak, egy olyan egzaltált játékot lehetett látni, amelynek ritmusai és hangsúlyai sem hajaznak arra, amit Elise Wilk színpadi szövege feltételez. Az eredeti történetben ugyanis vannak jelentőségteljes hallgatások, megtorpanások, halk vagy szótlan egymásnak feszülések, csattanós számonkérések és jól körvonalazott lélektani folyamatok. Ezeket nem feltétlenül azért emelem ki, mert a marosvásárhelyi magyar és a sepsiszentgyörgyi román társulat nagyszerűen épít rájuk a két nagyon különböző színrevitelében, hanem mert ezekből alakul ki maga a drámai szövet. Így írta meg a szerző. Azzal a színészi játékkal és rendezői elképzeléssel viszont, amelyet Ruszeban láttunk, ezek a drámaszerkesztési vezérelvek nem klappolnak, így azon sem csodálkoznék, ha javarészt nem is a drámából származnának az általunk megtekintett produkció dialógusai. Arra már van román nyelvű interjúból származó utalás, hogy a színészek saját traumáikat és vívódásaikat is „beépítették” a történetbe. Kérdés csupán az, hogy ezek mekkora teret hagytak a drámai szövegnek, és nem fordult-e meg időközben az arány a „vendégszövegek” javára, és ha igen, ezt miért nem jelezték a színlapon is…?!

Ugyancsak a valóság látható, empirikus részéhez tartozik az is, hogy az előadás záróakkordja a szín két oldalán megjelenő ukrán, illetve orosz zászló, amelyet fülsiketítő, háborús sziréna hangja kísér. Ez űzi ki a nézőt a nézőtérről és számolja fel a tapsrendet, ami önmagában elfogadható is lenne egy manifesztum-előadásban. ­Eli­se Wilk drámája azonban egyetlen részletében, porcikájában sem mutat egy ilyen jellegű jelenkori keretezés felé, hiszen inkább analitikusnak nevezhető, mintsem militánsnak. A maga könnyedségében is nagyon mély közösségi fájdalmakat megmutató szász dráma mondandója számára még ártalmas is bármiféle militáns felhangot kölcsönözni, nemhogy szirénaszóval kiüldözni a nézőjét, akinek nem félnie vagy remegnie kéne, hanem éppenséggel elgondolkodnia a látottakon.

Bolgár nyelvtudás ide vagy tova: a színpadi szövegadaptáció szabályainak, mikéntjének és legfőképpen céljainak fogas kérdései megmaradnak a bolgár–román határmezsgyén hallott teátrumi szirénaszó után is…

Ruszei Sava Ognyanov Színház. Eltűntek – Elise Wilk drámája nyomán. Fordította: Lora Nenkovska. Bemutató időpontja: 2023. március 10. Rendező: Dumitru Acriș. Díszlet és jelmez: Mihai Constantin Ranin. Szereplők: Ventsislav Petkov, Donna Valova, Ivaylo Draganov, Kadri Habil, Christiana Tsenkova, Ivana Keranova, Todor Lazarov, Yasena Gospodinova.

‍