„Vagy megpróbálok nyelvet találni, vagy felrobbanok” – Ferencz-Nagy Zoltán a 44. Bréda Ferenc Irodalmi Körön

Október 20-án került sor a Bréda Ferenc Irodalmi Kör évadnyitó alkalmára. Az est meghívottja Ferencz-Nagy Zoltán (2001, Brassó), a Helikon szerkesztője volt, aki többek között az épp készülő debütkötetének verseit tárta a közönség elé. Az esemény moderátorai Nagy Zalán és Péter Blanka, vitaindítóval Nagy Eszter készült.

Az este több szempontból is leszámolt az ingben és zakóban, kihúzott háttal merengő költőkről kialakult sztereotípiákkal – mind a szövegek, mind a látvány szintjén. A szerző és a vitaindító focimezekben ülve köszöntötte az érkezőket, miközben a kétségbeesetten ülőhelyre vadászók színültig megtöltötték a teret. A kezdeti káoszt követően elkezdődött az este a maga megszokott menete szerint, a felolvasást pedig a várható nevetéseken és meghökkenéseken túl – amint utólag kiderül – csak az „indokolatlan” portugál mondatok szakították félbe.

A vitaindító nagyrészt a szövegek erős gondolatiságára, valamint a társadalmilag érzékeny, önreflexív szövegek optimizmusára hívta fel a figyelmet. Szó esett az intézményen belüli intézménykritikáról, a humor és az érzelmi összetettség szerepéről, az erkölcsi állásfoglalás kérdéséről, s ezen belül a későbbiekben sokak számára túlzottan explicitnek ható fasizmus szó használatáról.

A megjegyzések a futballmotívum, a mitológiateremtés, az elhibázottnak tartott szórendek, a szövegek metamodern jellege és a különösen erős vizuális reprezentáció köré szerveződtek – azaz szerveződtek volna, ha a fasizmus szó használatáról szóló diskurzus nem kezdett volna rögtön agresszív térhódításba. A foci mint toposz és tematikus fókusz újszerű megközelítését a focidrukkerek és a sportban kevésbé jártasak egyaránt üdvözölték – függetlenül attól, hogy mindebben metaforát vagy metafizikát láttak. A portugál betét kapcsán felmerültek interpretációs problémák, egyesek megkérdőjelezték az idegen nyelvű szöveg létjogosultságát az inspirado no filósofo francês című versben. Mielőtt megszülethetett volna az a formabontó megállapítás, hogy ami nem érthető, azt el kell törölni a föld felszínéről, már el is kezdődött az egymásra licitálás az este kedvenc Ferencz-Nagy Zoltán-idézeteivel.

De mit érnek a kedvenc sorok, mitológiaépítés, a hétköznapi tereket betöltő költészet, az egyszerre érzékeny és intenzív vizuális reprezentáció, ha egy versben visszavonhatatlanul elhangzott az, hogy fasizmus. „A fasizmus mára kiüresedett fogalommá vált, azáltal, hogy használod, a te költői szabadságod kerül veszélybe. Sokkal többet érne a szöveg, ha nem mondanád ki, és az olvasóra hagynád, hogy maga ismerje fel a hatalomtechnikai struktúrákat” – indult el a fejtegetés Sánta Miriámtól. Váradi Nagy Pál egyetérteni látszott Miriámmal, szintén megkérdőjelezte a fasizmust szerepeltető verssorok jogosultságát. Szántai János csatlakozott az előbbi párbeszédhez, hangsúlyozta, hogy Ferencz-Nagy Zoltán költészetének erőssége a megjeleníteni kívánt tartalmak vizuálisan és érzelmileg telített reprezentációjában keresendő: „az erőd abban rejlik, hogy láthatóvá teszed a dolgokat, az orosz-ukrán konfliktust megjelenítő képektől érzem, hogy újra vérzik a lelkem. Mindezt pedig nem hagyhatod, hogy egy ideológiai ködbe vesszen”. Lázár Kinga egy vállalt performativitást látott a fasizmus és az intézmény szavak mögött, ami felhívja a figyelmet a szavak kiüresedésére. Szerinte ezek a versek egyfajta alternatívát kínálnak a szavak súlytalanságára, és képesek egy újabb kontextusban jelentéssel feltölteni őket.

A moderátorok minden témaváltást érintő javaslata és provokációja ellenére folytatódott a vita az addigi téma kapcsán: Hermán Dániel gyermeki naivitást és optimizmust ismert fel a versekben, mindezek kizárják, hogy bármiféle ideológiával szennyezett közegben értelmezze a szövegeket. Egyed Emese egyetértett Kinga felvetéseivel, provokációt és a világ folyamatainak megértésére irányuló olthatatlan vágyat olvasott ki a szövegekből. Javasolta, hogy az eddig felmerült kételyeket a fasizmus és intézmény szavak kurziválásával vagy egyéb tipográfiai játékokkal oszlassa el a szerző. Ilyés Zalán a Walter Benjamintól idézett mottóra és az Ismeretkritikai előszavában tett állításokra hivatkozva nem tartotta jogtalannak a megnevezések gesztusát: „A nevek úgy nyerik vissza jelentésüket, ha kikerülnek a társadalmi kontextusból, így a névadó erő felébresztése mentén jelölhető ki a költészet szerepe.” Ő nem örült semmiféle ironikus olvasatnak, szerinte semmi nem található a szerző poétikájában, ami ezt az explicitséget nem indokolná.

Egy ilyen heves vita után mindenki fokozott kíváncsisággal fordult a vádakra és javaslatokra reagáló szerző irányába. Sokak sajnálatára kiderül, hogy a focis verseket nem a debütkötetben tervezi közölni. „Nekem is furcsa volt leírni ezeket a szavakat. Van bennem egy adag frusztráció, amire vagy megpróbálok nyelvet találni, vagy felrobbanok.” A kérdés számára az, hogy mit kezdhet az irodalom egy olyan fogalommal, „ami nagyon üres, és mégis ordít”. A szóban forgó szövegek pont erre keresik a választ: a játék perspektívája felől közelítve próbálnak szembenézni ezekkel a „csúnya szavakkal”.

A konklúzió pedig legyen az irodalomé: a téma, amiről másfél órán keresztül lehet vitázni, megérdemli, hogy még írjanak róla. 

‍