Ahol egy kis falu és egy nagy sziget összeér

2009-ben történt, hogy a kulturális örökségvédelem terén világléptékben tevékenykedő intézmény, az UNESCO zenei tradíciókat is védettség alá kezdett helyezni a különösen veszélyeztetett hagyományok kategóriájában. A vietnami ca trú vagy az altáji mongolok tsuur nevű énekes hagyománykincse és technikája mellett az UNESCO a korzikai többszólamú férfikarok zenéjét, a paghjellát is védendővé nyilvánította.¹

A paghjella valójában egy olyan, tartalmilag és használati alkalmak tekintetében igen sokrétű népi éneklési stílus, amely a több mint 8600 négyzetkilométer területű Korzika szigetén már „gyökérzeténél” egybekapcsolja a világi és szakrális kanciót. Valójában zenei nyelv, amelyen gyakorlatilag minden elbeszélhető. Pásztordal, történeti krónikálás, szerelmi líra, altatódal, liturgikus vagy hazafias, függetlenségmagasztaló ének, virrasztóéneklés, zarándokének, a falusi ünnepek bevett dalai egyaránt megszólalnak ezen a polifón nyelven. Minden tehát, aminek poétikai értéke lehetséges. Történetének kezdetei meglehetősen homályosak, az azonban tény, hogy a múlt század harmadik harmadában került a nemzetközi figyelem fókuszába. Különös fejezete ez a Franciaországhoz tartozó Korzika 20. századi (kultúr)történetének: míg százszámra dübörögtek fel a házi gyártmányú bombák a francia közigazgatás intézményeinek és vezető potentátjai otthonának közelében, addig Félix Quilici, Paul Arrighi, Ghjuliu Bernardini, Jean-Paul Poletti és rengeteg más zenész, gyűjtő, történész – de még a helyi énekhagyomány restaurációjában elköteleződött mesteremberek vagy kiskereskedők is! – új életre keltették a paghjellát és peremműfajait. Egyfajta informális gyűjtő, rendszerező, konzerváló és propagáló kampány vette kezdetét, hogy ma már világhírű kisegyüttesek – hat- vagy nyolctagú, zeneileg sokszor teljesen iskolázatlan, de maradéktalan hitelességgel éneklő baráti férfitársaságok – nagykövetkedjenek a világ templomaiban, koncerttermeiben, stúdióiban és kocsmáiban. Az I Muvrini, az A Filetta, a Barbara Furtuna, a Voci di Corsica, a Les Nouvelles Polyphonies Corses, a Soledonna, az I Chjami Aghjalesi és a Zamballarana mellett a Tavagna is e sokat utazó kisegyüttesek közé tartozik; egyébként ez utóbbiak azok, akik a már említett identitás- és függetlenségi merényletsorozatnak is emléket állító Nagy zűr Korzikán című filmkomédiában is énekelni voltak láthatók-hallhatók (Jean Reno és Christian Clavier főszereplésével, 2004).

Amikor a Tavagna a Szászcsávási Dalárdával, az ugyancsak unikumnak számító Kis-Küküllő-menti (református) polifón férfikarral közösen lépett fel, a szakmai és személyközi barátkozás megható tanúságain túl természetesen alkalmunk nyílhatott a két éneknyelv, „stílus” összevetésére is. Két archaikus – bár gyaníthatólag nem teljesen hasonkorú – hagyomány találkozását láttuk. Szembeötlő közös vonás, hogy mindkét együttesnél egy középfekvésű „hang” (a Tavagna esetében a segunda, a Dalárdánál a prim) viszi a vezérszólamot, és egy magas fekvésű (T: terza, D: diskántus, ill. áltus) díszít. A legkirívóbb eltérés a dallamvezetés terén mutatkozik: míg a csávási férfikar éneke tömbszerűen szerveződő, többnyire monoton ritmusú akkordok füzére, addig a Tavagna – és az egész korzikai paghjella-hagyomány – énekét az egyes szólamok egymástól némileg független(nek tetsző) díszítésekben kibontakozó, indázó dallamai határozzák meg, amelyek soronként, frázisonként egy pontos-klasszikus végharmónia felé konkludálnak. Az alsó szólamok (T: u bassu, D: sékunda és olykor ennek alsó oktávja) funkciója természetesen a harmóniai „alapozás”.

Nagy eltérés továbbá a két énekhagyomány között a nyelvhasználat. Míg a csávásiak kizárólag magyarul énekelnek, addig a korzikai férfiegyüttesek – köztük a Tavagna is – hol korzikaiul (corsu), hol meg latinul. Utóbbi eset nyilván a liturgikus és egyéb egyházi énekeknél áll fenn – erdélyi megmutatkozásaik alkalmával például a Tavagna a gyászszertartás (Requiem/Libera/lucernárium) hagyományos éneklésével mutatta meg szakrális zenei arcát.

Mi sem természetesebb, mint hogy az autonómiatudat termőtalajában erősödött, összetéveszthetetlen lelkületű, messzebbről jöttsége folytán számunkra egzotikusabb énekhagyomány érdekesebbnek (?!) tetszik. A figyelmes fülű hallgató azonban jól tudja – és a ’70-es évek óta módszeresen gyűjtő-kutató Szabó Csaba mindenki előtt jól tudta –, hogy a szászcsávási énektradíció éppúgy kulturális örökség, ahogyan a korzikai. Ezért eltökélt és programszerű örökségvédelemre is szorulna.

Jegyzet

¹         A nyolctagú korzikai Ensemble Tavagna együttes a Szászcsávási Dalárdával együtt október elején ötállomásos koncertsorozatot hozott Erdélybe (Sepsiszentgyörgy, Csíkszereda, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad – utóbbi városban csak az Ensemble Tavagna lépett fel).

‍