„Ami még ismeretlen, oda érdemes belopózni” - Keszeg Vilmos könyvbemutatója

2024. április 23-án, kedden 18 órától mutatták be Keszeg Vilmos A szépirodalom mint terep (Ariadné Könyvek, Korunk-Komp-Press, 2023) című tanulmánykötetét az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) székházában, Kolozsváron. Balázs Imre József, a Magyar Irodalomtudományi Intézet tanára, a Korunk folyóirat szerkesztője, aki egyben a tanulmánykötetet is szerkesztette és Bakos Áron, a Magyar Néprajz és Antropológia Intézet tanársegéde beszélgetett a szerzővel, Keszeg Vilmos néprajzkutatóval.

A kötet alcíme (Antropológiai tanulmányok) egy kicsit megtévesztő lehet, ugyanis az írások mindegyikében határterületen jár a szerző, egy sajátos terep mutatkozik meg, amikor szépirodalomról ír antropológiailag. A beszélgetésben Balázs Imre képviselte az irodalomtudomány világát, míg Bakos Áron az etnográfus nézőpontját mutatta meg. Keszeg Vilmos középen ülve összekapcsolta ezt a két világot, megmutatva kötetében is azt, hogy a két terület között oda-vissza játék figyelhető meg. A szerző saját bevallása szerint ő most már arról is ír(hat), amit nem ismer, amit nem tud, így keletkeztek a kötetben szereplő tanulmányok is.

‍

‍

Elsőként Balázs Imre világította meg a kötetet irodalmi szempontok szerint, rámutatva arra, hogy az itt megjelenő szerzők (Tamási Áron, Balázs Ferenc, Makkai Sándor, Wass Albert, Szentimrei Jenő, Nagy István, Sütő András, Horváth István, Bágyoni Szabó István) mindegyike Erdélyhez kötődik, és a kötet esélyt ad arra, hogy felfigyeljünk rájuk, gondolkodjunk róluk. Keszeg Vilmos szerint esetleges az, hogy miért ezek a szerzők kerültek be, olvasásai során minden regényben a néprajzi megfigyeléseit cédulázta, ezekből kiindulva állította össze tanulmányait. Ezután áttértek a regionalitás kérdésére, ami Balázs Imre szerint az irodalomtudomány szakmai szintjén háttérbe szorul, pedig érdekes megvizsgálni azt, hogy mi történik akkor, ha az irodalom elkezd egy régióé lenni. A szerző beszélt arról, hogy a fikciónak van külső referenciája, egy közösség a szépirodalmi műben is felismerheti a maga történetét, a fiktív nevek ellenére is sajátjának vallhatja.

Keszeg Vilmos két világot határoz meg, egyet, ahol emberek élnek, itt jelen van a kultúra, ami hagyományozódik, változik és kihal, emellett pedig ott van a szépirodalom mint teremtett világ, narratív valóság. Ezek mind világoknak tekinthetők, akkor válnak tereppé, ha odamegy a kutató. A kötet szerzője a címet is megmagyarázza, a szépirodalom mint terep alatt azt érti, hogy a külső valóság hogyan épül be az irodalmi műbe. Bakos Áron az etnográfiai megközelítések felé tekint, egy olyan problémát vet fel, hogy a néprajzi leírások során mintha vonakodnának a személyek külső tulajdonságainak megmutatásától, szerinte így az emberleírás egy dehumanizáló tevékenységgé válik. Keszeg Vilmos szerint ez azért van, mivel az etnográfiának leíró modelljei vannak, ebben a módszerességben elveszhet az élet hangulata. Szintén érdekes kérdéssel folytatódott a beszélgetés, amikor az antropológia megtalált és kitalált anyagai kerültek szóba. A szerző szerint kreatívnak kell lennie a kutatónak, meglátni a változást és igazodni ahhoz, olyan dolgot létrehozni, ami nem csak fogyasztható, de élvezhető is legyen. Bakos Áron utolsó kérdésében kitekintett az irodalom és etnográfia kapcsolatára, arról kérdezte a szerzőt, hogy szerinte nyithat-e az etnográfia az irodalom felé, használhat-e olyan eszközöket. A válaszból az derült ki, hogy lehet forráskritikával használni az irodalmat és annak eszközeit, erre példaként Nagy István regényét említette a szerző, amiről megírta a külváros szociográfiáját. Megnézte a korabeli recepciókat, és arra a következtetésre jutott, hogy a regényen kívülről szerzett információk meghatározták azt, hogy a szövegek írói Kolozsváron képzelték el a történetet, annak ellenére, hogy a város neve sehol nincs megemlítve. A tanulmány megírásakor Keszeg Vilmos elfogadta azt a feltételezést, hogy Kolozsváron játszódik a történet, ennek tükrében nézte meg, hogy milyen is ez a regényben bemutatott világ, elkezdett az ismeretlen világban egyre beljebb menni. Az adatközlők etnográfiai leírása helyett a kinézetükre, külső tulajdonságaikra, emberi milyenségükre figyelt. Azt tartotta érdekesnek, hogy mennyire sokféleképpen vagyunk szépek és különbözőek. Nagy István regényében is azt látta, hogy a szépirodalom élettel ábrázolja az embereket.

‍

‍

A beszélgetés végén Balázs Imre József megköszönte a jelenlévők figyelmét, és elmondta, hogy szerinte egy nagyon fontos könyv született, sok tekintetben újdonságnak számít. Keszeg Vilmos könyvében az olvasó betekinthet egy olyan világba, ami lehet, hogy eddig ismeretlen volt számára, a szerző és kutató vezetésével barangolhat végig ezeken a terepeken, ami után saját maga is késztetést érezhet arra, hogy olyan „helyeken” járjon, amit még nem ismer, de a kutatás, az ottlét során a saját terepévé teheti azt.

‍