.svg)
Nem elképzelhetetlen, hogy a Mélyhegedű egy más szférából, ha nem egyenesen egy másik világból érkezett. Amennyiben így lenne – és miért ne lehetne így? –, nyilván, a Földnél jóval méretesebb bolygóról lenne szó, ahol a gravitációs erő is jóval nagyobb. Ez előbb összeroppantotta a terjengősség lehetőségét, aztán magához szegezte a könnyebb fajsúlyú gondolatokat, és amikor az anyag annyira összetömörült, hogy éppen az érthetőség határát súrolta, útjára bocsátotta. Formás könyv sűrűsödött belőle, amely Szentes Zágon borítója nyomán egészen tartásos is.
Ahonnan érkezett, borongós az égbolt, csak kivételes esetben tör át rajta a fény. De világosság azért van. A tájat benépesítő méretes gondolatkövek, ólomsúlyú álmok, vasgolyó-félelmekkel terhelt teret „puha állat”, „lepkebáb”, „rovar”, „hangyák” és „madarak” népesítik be, akik fény nélkül nem léteznének. A mohák még csak-csak, de a szintén felbukkanó krókuszok legrosszabb esetben is csak a félárnyékot tűrik. Mind közül, úgy tűnik, a zebrapinty a legérzékenyebb. Amíg életben van, nem is nagyon mutatkozik. Amikor meghal, zsebbe kerül. Talán nem történt egyéb, csak a természet rendje. Azt sem egyszerű elfogadni, a pinty egy darabig még zsebben marad, amíg oszlásnak nem indul, amíg még hordozható. De könnyen megtörténhet, a zebrapinty élete egyenes összeköttetésben van a tehetetlenséggel. A nem közönyös, a nem renyhe testek élő zebrapintyekkel szövetkeznek.
Volt idő az emberiség történelmében, amikor képírással jegyezték le mindazt, amiről úgy gondolták, fenn kell maradnia az utókor számára. A hétköznapi ember már réges-régen elfelejtette a képírás olvasását. Kár, mert ennek birtokában sokkal könnyebben megfejthetőek lennének Balázs K. Attila versei. Nem történeteket ír ugyanis Balázs K. Attila, hanem képeket ró saját környezetéből, amit magán átszűrve, sajátos színhasználattal újrafest. Vagy bentről kivetített képek hozzák magukkal a forrást, amely soha nem tud kristálytisztán felzubogni. Leválaszthatatlan róla a lerakódás, az ember magáramaradottsága, a halál neszezése, a félelem, a kozmikus görcs. Megfelő kísérő hozzá a mélyhegedű hangja. De itt muzsikát sem nagyon hallani. Sorok vannak, gondolatok, minimális kötőanyaggal, amelyektől szabadulni nem tud. Vagy nem is akar. Végigmenni a nyomasztó úton, épen kikerülni – versekbe szedetten. Ez Balázs K. optimizmusa. Nem árul el mindent magáról. Megtartja, ami csak az övé. Az igazán terheseket lerázni nem lehet, csak kiírni magából. Amit megőriz, az a derűlátás. Hogy lesz olvasó, és nem nyel el mindent a felejtés függőleges tárnája.
A belső fényképeket nem egyszerű értelmezni. Talán nem is kellene. De a velük való első találkozás után foglalkoztatni kezd, a hullámverés vajon miért szilánkos, miért penészesek a hajnalok, miért krómozott az üvöltés. Nem vet föl ennyi kérdést, hogy a fény szinuszában ott verdes az Isten. A Mélyhegedűnek semmilyen köze a banalitáshoz – egy eredeti világképhez igen, még ha sötétnek is mutatkozik az. Sikerül ennek a sötétségnek teljes egészében kibontakoznia, kitöltenie a rendelkezésre álló teret. De a hajszálrepedések nemcsak a hajnalok testén láthatók, hanem lassan a borúlátás oldalán is elkezdenek megmutatkozni. Úgy hívják: A-moll hangulat. Természeténél fogva ugyan nem derűs, de magában hordozza a zenét, a cselló hangja még inkább. Más résztvevők a kedélyjavításban a mosoly, a fény, a széplány, és egy testesebb támadás a sötétség ellen, egy teljes sor, verscímmel együtt: „[levetkőzzük] / félelmeink szkafanderét”.
A kötet három részre oszlik. Az első a Zebrapinty, a második a Túlérett délután, míg a harmadik a Mondatok gondos szelekciója. Nincs történetmesélés, hiába is keresünk közvetlen összeköttetést, láncolatot a versek között. Az állandó rendszerezésre törekvő agyat mégis megnyugtathatja a gondolat, hogy legalább az első részben fel-felbukkan a zebrapinty, meg más madár mint élőlény. Sőt, a természet maga. A második fejezetben önarcképtöredékek villannak fel más (sejthető) emberi lényekkel együtt. A fény, az árnyék, a nem élő természet részei sorakoznak. A harmadik a kora délután. Az érett, családos ember, akinek most már önmaga sorsán kívül is bőven akad elmélkednivalója.
Érdekes és üde színfoltot képviselnek a szabadversek táborába becsempészett, alakilag kötött verselést képviselő haikuk. A nyolc haikuban érezhető az összetartozás, időtöredékek szöknek át egyik tizenhét szótagosból a másikba. Az az évszakra utaló szó (kigo) is bekerül a versekbe. Csupán a tél jelenléte bizonytalan, de a vakon kapaszkodás és a megsejtett fény-kifejezések nagyon rövid nappalokat érzékeltetnek. Vajon miért és hogyan kerültek a japán versműfaj világából érkező szerzemények a szabadversek társaságába? A játékosság vezérelte, vagy a műfaji változatosság jótékony hatása? Mintha meg lehetne szusszanni ennél a nyolcas füzérnél. A szabadversek meglehetősen próbára tesznek. A mindenféle szigorú előírásnak megfelelni kényszerülő haikuk valahogy egységesebb, megfejthetőbb képet nyújtanak. Kapaszkodni lehet bennük.
A plakátokon, hirdetéseken minduntalan jelen levő pontkódok belopóztak a legkülönbözőbb műfajú könyvek lapjaira is. De verseskötetekben még nem túl gyakran látni ilyesmit. Balázs K. Attila irodalmi tevékenysége mellett zenész is. Barátja biztatására és közreműködésével saját verseire komponált zenét, így a versek egy részéből dalok születtek. Aki kíváncsi, hogyan hangzik dal formájában az éppen elolvasott vers, az a kötet olvastakor rögvest meg is hallgathatja.
Összetett könyv a Mélyhegedű. Nem andalító muzsika szól a versek olvastán-hallgatván, a kemény ritmus összecseng a szövegek jellegével. Nem lehet szabadulni tőlük. Bőven adnak okot tűnődésre.
Balázs K. Attila: Mélyhegedű. Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2024.
