Supicha Sutanthavibul (TH): Insane Instinct (Őrült ösztön) 6.

Borsodi L. László prózaversei

XXXI. ÉVFOLYAM 2020. 22. (804.) SZÁM – NOVEMBER 25.
Supicha Sutanthavibul (TH): Insane Instinct (Őrült ösztön) 6.

Supicha Sutanthavibul (TH): Insane Instinct (Őrült ösztön) 6.


Én láttam őket1

(Édesapám archív felvételeiből)



Nem csak úgy, ahogy reggel az oltár előtt térdet hajtottak, és nem csak akkor, amikor csuhásan egyszerre felálltak, egyszerre leültek zsolozsmázás közben, vagy a refektóriumban csendben ebédeltek. Nem csak úgy, ahogy Krisztust magasra emelték, és nem csak akkor, amikor gregoriánt énekeltek, Miatyánkot, Hiszekegyet vagy Üdvözlégyet imádkoztak. Nem csak úgy, ahogy a bűnbánó lelket meghallgatták, feloldozták, és nem csak akkor, amikor a nyitott sírnál a sírókkal ők is sírtak, a feltámadásról beszéltek, vagy a szegényeknek ételt osztogattak. Nem, nem csak úgy, ahogy fekete autóval vagy tehervagonban elvitték őket, és ahogy utánuk üres cella, feldúlt kolostor, málló templom. És nem, nem, nem csak akkor, amikor évek múlva megtörten, ráncosan visszatértek, hogy mindent újrakezdjenek.

Én úgy láttam őket, ahogy már sohasem. Úgy láttam, ahogy más soha már.

Csodák nélkül



Először a Seraphicum falai között, majd Mikházán a reggeli, az esti zsolozsmában, a mezőn kapálás közben, tűző napon, utóbb Kolozsvárt a ferencesek templomában, az Arany János utcai épületben, az albérletemben. Mindenhol ott voltál, mindenhol úgy szóltál, hogy hallgattál, meghallgattál, de hagytad, téged a pribékek üldözzenek, száműzzenek: előbb a főtériből a város széli templomba, majd penészes lebujokba, temetőbe, üres kriptaboltba. És hagytad, hogy társaimmal oda is kövesselek, ott is megtaláljalak.

S mert ha téged igen, hát engem, barátaimat is üldözzenek, szótlanul tűrted, hagytad ezt is. És hagytad, hogy átmeneti szállásomat felforgassák, könyveimet elkobozzák, s jaj, gyerekkori naplóimat szemem láttára széttépjék, elégessék, engem meg napokig sötét cellába zárjanak, vakszemüveggel vezessenek a tiszti szobáig, és éjfélkor vallassanak.

A vallató tiszt szobájában is te hallgattál, ő üvöltött, ököllel arcomba vágott, orromból folyt a vér, hagytam. Hagytad.

És ha akkor nem, már ne szólj, most már ne tégy csodát!


Medallion

„Tenger enged, bilincs törik…”


(Szent Bonaventúra)


Nagycsoportos vagy elsős vagyok, a közeli fürdővárosba megyünk kirándulni: én, édesanyám, nagytatám, egyik nagymamám, másik nagymamám, nagynéném és a nővérem.

Édesapám egy későbbi vonattal jön utánunk. Ülök a földre terített takarón. A távolban a napsütésben remegnek a fűszálak. S a fűszálak között egyszercsak: a cipője, a lába, a hasa, a nyaka, az arca. Mosolyog, integet, én szaladni kezdek felé, már-már a nyakába ugornék, de örömömben éktelent káromkodom.

Édesapámmosoly volt, édessapámmosoly nincs. Komor fellegek, eső, messze mennydörgés. Ijedt vagyok, sírnom kellene. Ő lehajol hozzám: mutatóujjával kíséri, amit magyaráz. Mond. Valamit mond.

Vihar csendesül, felhő oszlik. Az ablakon túl senki. Süt a nap.



Darnyi

(Szöul, 1988, 200 m vegyes)



Jaroscsuk hallatlan első ötvennel kezd, testhosszal vezet Darnyi előtt, aki negyediknek fordul, 27:06, a villanyt már rég elvették, éjfél körül járhat, de a Selena rádió elemmel is megy, igen lassú volt az első ötven, most a hát jön, itt kellene belehúzni, javítani, feljönni, ülünk ketten édesapámmal a rádió előtt, nem lehet túl hangosan hallgatni, nehogy valaki meghallja, Jaroscsuk még mindig háromnegyed testhosszal vezet Darnyi előtt, itt Darnyi most már a második helyen, de Jaroscsuk előnye igen tetemes, édesapám arca vörösebb, nem néz rám, úgy nézi a rádiót, mint a tévét, nem tudom, mi lesz, messze világcsúcson belül fordul Jaroscsuk, Darnyinak most a mell ötvenen kell valamit hoznia, mert háromnegyed testhossz hátrányban van, itt elhalkul, recseg a rádió, valami román zene egy másik adóról áthallatszik, és nagyon erősen úszik Darnyi túlsó oldalán Patrick Kühl, a mellúszásban alig-alig csökken, Jaroscsuk előnye még mindig fél testhossz, Tamás azonban egyre keményebben úszik, de Kühl is vele tart, édesapám arca még vörösebb, nagyot sóhajt, már a rádióra sem néz, Jaroscsuk valamit lassult, és a falhoz érkezve teljesen együtt, de egy jó karcsapásnyival még mindig Jaroscsuk vezet, most a fordulónál hárman szinte egyszerre, bár Jaroscsukot elsőnek láttam fordulni, édesapám keze ökölben, az én szívem is nagyon ver, Jaroscsuk még mindig világcsúcsrészidőn belül, a riporter hangja egyre hangosabb, még harminc méter van hátra, Darnyinak már két karcsapás előnye van, és ez az előny egyre növekszik, édesapám halántéka lüktet, háromnegyed testhossznyi, egy testhossznyi, ökölben a keze, nem lehet megverni, drukkolok Darnyinak, és drukkolok annak, hogy édesapám drukkol, Darnyi Tamás, Darnyi Tamás, édesapám ökle visszafojtva üti az asztalt, még egy csapás, még egy, megvan, megvan, Darnyi Tamás olimpiai bajnok, édesapám sír, összeborulunk, sírok én is, Darnyi aranyérmes, világcsúccsal aranyérmes, 2:00:17, Kühl előtt és Jaroscsuk előtt, ki érti ezt, megint magyar arany, magyar siker, milyen közel van egymáshoz öröm és sírás, Darnyi a legjobb, Darnyi olimpiai bajnok, visszhangzik, halkul, visszhangzik, a riporter hangja távolodik az éterben, egyre jobban recseg a rádió, egyre jobban, már csak recseg, csak recseg, már a recsegést se hallani.



Jegyzet

1 Az Estére megöregszel című ciklusból.









Összes hónap szerzője
Legolvasottabb