Búcsú egy felfedezőtől. Hantz Lám Irén (1937–2019)

Hantz Lám Irén tevékeny életére gondolok, amelynek szellemi gazdagságát itt, most csak jelezni lehet.
„Megszerettem Amundsen alakját, aki tudományos pontossággal, fantasztikus akaraterővel, felkészüléssel szervezi meg az Antarktisz meghódítását” – vallotta egyik egyetemi kurzusára, az Antarktisz tárgyúra emlékezve.
A csaknem negyven éve tartó, munkatársi, baráti kapcsolatunknak köszönhetően ismerem pályáját, és bár ő mintegy mentegetőzve „idejétmúlta idealista beállítottságát” emlegette – emlékezzünk hát kedves nevetésére – , leginkább felfedezőnek látom Hantz Lám Irént, Irocskánkat.
Miféle tengerek, hegységek, masszívumok, oázisok felfedezője lehetett ő, akinek egyetemi oktatói pályáját a politikai éghajlatok hét tanévnyire szabták, s aki Európa határain csak hatvanadik életéve küszöbén jutott túl? (Ekkor tapasztalta a Keresztül-kasul Amerikán című könyvében később leírtakat.) Negyven év távlatából visszatekintve úgy vélte, a sorsfordulat javára szolgált, nem lett az egyetemi munkahely bizonytalansága miatt megkeseredett ember, felőrölt lelki erővel, ambícióval. Középiskolai tanári feladatai közt a román tannyelvű Pedagógiai Líceumban (1969–1979), majd a Brassai Sámuel Líceumban a tanítást gyakorló hallgatók munkáját irányítva örült, hogy szakmailag, emberileg hatott a tanítványaira. Az ő szavával élve: „nem a falaknak beszélt”. A Brassaiban, ahol 1980-tól 1994-ig, nyugdíjas koráig dolgozott, kivitte a diákokat az iskolafalak közül; torockói kirándulásaik idején ismerte fel, hogy a gyönyörű természeti-­kulturális örökség módszeres látogatására nem adottak a feltételek. „Torockó lelkem egyik részévé vált. Szellemi és fizikai munkám áll abban, hogy a brassais gyerekeknek otthonuk lett Torockón a Tobiás-ház révén 1993-ban” − vallotta később. „Fantasztikus közösségi élmény volt az építés, valaminek a létrehozása” – emlékezett a torockói közösségi ház felavatására.
Örült, ha Torockó, továbbá Reményik, Áprily személyisége ismerőjeként tartották számon, Torockónak és Torockószentgyörgynek lelkes kutatótevékenysége nyomán – később angolra is lefordított – helyismereti könyvet szentelt, továbbá Enyednek is (Város az Őrhegy alatt. Nagyenyed szóban, képben, 2002). A város festőművésze, a Thorma János-tanítvány Vass Albert képeiből, de Torockó-tárgyú képekből is rendezett kiállítást az általa alapított Tobiás Éva Galériában. Naptárakat szerkesztett erdélyi festőművészek: Vass Albert, Dóczyné Berde Amál, Gruzda János és saját testvére, Jeneyné Lám Erzsébet munkáit felhasználva, ötletesen népszerűsítve. Ez volt a célja a Páll Lajos-­költeményekből és festményreprókból összeállított, ajándéknak szánt kötetével, a 2013-ban publikált Szivárványrenddel is (megjelenésüket, sajnos, a művész nem érhette meg).
Testvérére, Lám Erzsébetre művészi naptárral, orosz anyanyelvű, verskedvelő édesanyjára interjúiban, családtörténeti írásaiban emlékezett (lásd Emlékek búvópatakja, 2014). „Ez óriási dolog, amikor eredetiben tudod olvasni a művet, mert a lelkületét jobban érzed […] Ez a fajta másság gazdagabbá és szebbé tette az életemet, és jobban megértem azokat az embereket, akik szintén kettős kötődésűek” – mondta egyszer.
Édesapja, Lám Béla szellemi örökségén is érdemben munkálkodott, nemcsak A körön kívül bővített kiadásával és orosz fordításának szorgalmazásával, hanem személyes írásai közreadásával (Lírai feljegyzések egy kolozsvári polgárcsalád életéből, s. a. r., gond. Kv., 2002); Áprily Lajost, Mannsberg Árvédot, Reményik Sándort, Olosz Lajost is jelentő baráti körét szövegekben, képekben megjelenítő könyvében (Lám Béla levelezése Áprily Lajossal, Mannsberg Arvéddal, Olosz Lajossal és Reményik Sándorral, 2005); ezt a családi örökségként értelmezett irodalomolvasói, mikrohistoriográfusi érzékenységet jelzi A lámpagyújtogató. Reményik Sándor élete képekben és versekben című kötete (2007) is. Saját magyar költészeti preferenciáit jelzik könyvei versmellékletein túl az antológiák: Az erdőn túl Áprily- és a Benéz a havas Reményik-verseket művészi fotókkal kiegészítő, illetve kolozsvári templomokat tárgyul választó képes-verses ajándékkönyvecskéi (A templom arcai, amelynek második kiadása 2011-ben – A kolozsvári Farkas utcai református templom képben-szóban –, képanyaga révén László Dezsőnek is emléket állít, és a Templom a Főtéren – a kolozsvári Szent Mihály-templom képben-szóban, 2012).
A hogyan kellene élni kérdésre tapasztalatai és tiszta értékrendje alapján válaszolta, hogy szépen és jól… „mindig színvonalasan és lélekkel” kívánt munkálkodni. Abban „a bizonyos viharos, furcsa, nehézségekkel, ideológiákkal telített 20. században” – hogy az ő szavaival éljek – adatott élnie, és kicsit ebben a mostaniban is, amelynek értelmezéséhez még nincs meg a kellő távlatunk.
Ő a környezet értékeire, történetére hívta fel figyelmünket, a tanulás lehetőségét: felfedezte, hogy ki lehet lépni a nyilvánosság elé saját koncepciójú kiállítással egy Reményik-évfordulóra a családjában megőrzött anyagok és saját gyűjtése alapján, nyugdíjasan, sőt fizikai-lelki gondoktól gyötörten is keresni lehet az értelmet kisvilágunkban: összekapcsolva a már-már egymástól elszakadókat: természeti környezetet és emberi alkotást, családot és közösségeket, családi múltat és unokák által a jövőnek szóló üzenetet.
Felfedezte, hogy az ember saját világa is Antarktisz: összefüggésekben létezik. Édesapjáról mondta: „Erőt merítek gondolataiból.”
„A haláltól nem rettegek,De töprengek a pusztuláson,Csak lelkes művem – erre vágyom –A napvilágot lássa meg!”(Lermontov)
Erőt merítő, erőt adó ember, Isten veled! Lelkes műved velünk marad.
Kolozsvár, 2019. szeptember 16.