.svg)
A 20. UTE Fest záróelőadása William Shakespeare Titus Andronicusa volt, melyet Urbán András rendezett a Jugoszláv Drámai Színháznál.
A rendező, tőle szokatlan módon, ezúttal egy klasszikus szöveghez nyúlt. Darabválasztása okán a hatalmi visszaélés, kíméletlenség és a megtorlás társadalmi és egyéni létjogosultságát boncolgatja. Shakespeare legvéresebb darabja úgy ölt formát Urbán rendezésében, ahogy azt a dráma olvasása közben elképzeljük lelki szemeink előtt. Az előadás képei (például a megcsonkított testrészek ábrázolása: a testhez szorosan erősítve látjuk a vérben ázó végtagot, különböző levágott végtagok becsomagolva és nyílt színen; vagy a kannibalisztikus jelenet, amikor fiait eszi meg vacsorára Tamora) a brutalitást erősítik fel.
Az első pillanatokban érezni lehet, hogy feszültséggel teli, viszályoktól borús és kegyetlen világot kapunk: Titus fiait egytől egyig hullazsákokban hozza haza, akiket aztán saját maga terít ki az előszínpadra. Titus feláldozza Tamora, az elrabolt gót királynő elsőszülött fiát, ezzel kivívja a királynő és fiai szenvedélyes gyűlöletét, akik bosszút esküdnek az egész Andronicus család ellen. Aktuális történetünk (Titus hazaérkezik a tízéves hadjáratából és az ebből kibomló cselekmény) előzménye is alapjaiban drasztikus.
Beindul a bosszúvágy gépezete, és elindul a játszma, aminek végén mindenki áldozatául esik, hiszen a bűn bűnt szül és bűnösöket, akik így vagy úgy szembenéznek tetteik súlyával. A szűk másfél órás előadás tempója felfokozott, a jelenetek váltakozása nem csak a cselekménybe ágyazott őrületes hajszát próbálja érzékeltetni, hanem egy feszesebb, tömörebb formát kíván találni magának. Egy, a viszonyokat, motivációkat átláthatóan kirajzolt történetet kapunk. Fontos a cselekmény értése, viszont az érzetek és a félelem masszív jelenléte ragadja meg igazán a nézőt.
A díszlet és a jelmezek együttese egy underground világ paramétereit tárja elénk. Amelyben a bőr, színes hajak, bundák és a latex tömkelegébe belevegyülnek a római gladiátorok öltözetét és kiegészítőit idéző ruhadarabok, illetve annak egy maibb verziója is szatén anyagból (Marcus Andronicus viseli ezt). A jelen és a múlt szövetének egymásra rétegződése mértékletes, a korunkra szabás nem válik szájbarágóssá vagy erőltetetté.
A beékelődő erdőben játszódó jelenetek, ahol folyamatosan kutatnak és elbújnak a szereplők, egyfajta misztikumot csempész az előadásba. Bizonyos ponton ugyanis lassú mozgásjeleneteket látunk, ahol hatalmas szarvasfejekkel jelennek meg a színészek. Az üldözés-üldöztetés, vadász és préda viszonyának metaforáiként, expresszív részekként ékelődnek a reprezentációba.
Az erőszak jeleneteken belüli intenzitása a kivitelezés dramaturgiájában rejlik: mikor mutatjuk meg az erőszakot? Mikor épp csak halljuk azt? Esetleg félig elfedve látjuk az agressziót? Az előadásban többször csupán halljuk, mi történik a furgon belsejében, és kevesebbszer látjuk nyílt színen azt. A hanghatások (üvöltés, sírás, hörgés, fröcskölő vér hangja) képesek nagyobb hatást gyakorolni a nézőkre ez esetben.
A koncepció egyik sajátos eleme az élőzenével operáló koncertszínházi jelleg, ami voltaképp egy kollektív kín, frusztráció felszínre hozása. A karakterekben lappangó bosszúvágy csontig ható jelenlétét jelképezi.
A dalok szövege a gyilkolás, pusztítás mint egyetlen megoldás, út vízióját mutatja. Némelyik dalszöveg útmutatóként szolgál, hogyan lehet harmincegy embert hatvankét késszúrással kivégezni. Itt lép színre az önirónia. Az előadás humora és öniróniája is az alapvető ösztönökre épül: túlélni és kielégíteni alapvető szükségleteinket. Ezt a fajta okos kikarikírozását az emberi élőlény „gyengeségének” sokszor látjuk a színházban, viszont talán annál kevesebbszer gondolkodunk róla az előadás után. Urbán előadása azért is működik, mert több szinten, részleteiben is megállja helyét, így mutatva meg a Titus Andronicus vagy inkább a shakespeare-i tragédia esszenciáját. Először is fenn- és/vagy megtart egy sajátos atmoszférát, a humor és a különböző komikumforrások pedig kiegyensúlyozzák ama bizonyos mérleg nyelvét, árnyalják a történetet. Az előadás Titus Andronicus és társai történetén túlmutatóan az egyetemes következmények, döntések súlyát, okának, miértjének forrását feszegeti. És mint minden gesztus, gondolat megszületésének kettős mércéje – úgy itt is a racionalizmus és a lélek harca, azok komplexitása a kiindulópont. Nincs is veszélyesebb, mint az érzelmeinkből fakadó tettek. Magyarán: nem tudhatjuk, mi párolog ki végül tudatalattink rejtett zugaiból, ami aztán lavinát indít el, és nincs számunkra megállás a lejtőig.
Nagyszerű példa a főszereplő, Titus, akit az őt megformáló Goran Šušljik higgadt és rezignált játékmódja tesz annyira emberivé, szimpatikussá és „elérhetővé”. Játékában lassan éri el a katartikus pontot, őrülete az utolsó jelenetben vérfagyasztó és meglepő. Tettei is ezt mutatják: megöli saját lányát, Tamora fiait fasírtként tálalja fel – mindezt abszolút rezzenéstelen arccal, magabiztos gesztusokkal és ridegséggel. Már-már patológiai esetnek számít, aki kristálytiszta elmével és lelkiismerettel képes volt megtenni, amit tett. És itt látszik igazán a bosszú természete. Távoli boldogsággal, megnyugvással kecsegtet, valójában pedig csak egy mechanikus berögződés, ami kataklizmaként bármikor beindulhat az egyénben. Amit bár képes elfojtani önmagában, igazán viszont csak az idő múlása nyújthat enyhülést.
Urbán András Titus Andronicusa a rendezőtől megszokott tartalmi sejthámozgatás és megbotránkoztatás mellett a rémület, terror fokozásának és a részletek töredezettségének egységre való törekvését prezentálja. Alternatív megfogalmazásban a Titus Andronicus egy punk ballada is lehetne a kínról és a körkörös megtorlásról.
Jugoszláv Drámai Színház. William Shakespeare: Titus Andronicus. Rendező: Urbán András. Szereplők: Goran Šušljik, Anđelika Simić, Jovana Belovic, Veljko Stefanović, Joakim Tasić, Lazar Ðukić, Luka Sević, Dragan Sekulić, Petar Petrović, Luka Antonijević, Mladen Lero, Milan Bobić, Irena Popović. Rendezőasszisztens: Vedrana Božinović, Simo Djukić. Díszlettervező: Urbán András. Jelmeztervező: Lina Leković. Zene: Irena Popović.
