cigányasszony ijesztgeti a gyermekeit mózeskosárral (Versek)

cigányasszony ijesztgeti a gyermekeit mózeskosárral

a világ kék színű peremére lerakódik

ez a csendes asszonykoszorú

hajfonatuk merev a sártól

sárga szemük ide-oda jár

valahol visszafelé indul el

megannyi folyó és patak

csobogásuk elveri a gyermeksírást

ez a csendes asszonykoszorú füstszagú

kiizzadják az örökségüket hónaljuk fehér

ringatózva zsugorodnak a sárga fényű szobában

egymásba kapaszkodnak halszagú kezek

beleremeg a padló a lassú dorombolásba

ragadozókként nyújtóznak a falakon

valahol visszafelé indul el

megannyi folyó és patak

a szárítókötélen megfagy a mosott ruha

egymás körömágyát tisztítja

megannyi férfi és fiú

ropogós vászonba csomagolt gyermekeket

küldenek mózeskosárban

a világ kék színű peremére

otthontelelés

ismerem a repülést

a szárnyak fesztávolságát fejben számolom

madárcsontok koccannak a nyakukban

meztelen talpuk sistereg az aszfalton

amikor először jönnek hozzám

otthon arra tanítottak

hogy a kulcscsontom fészek

s ha az ágyékomat tollak mögül tapogatják ki

a hátamon a szárnycsökevényekhez

akkor sem érhet senki

a fesztávolságot fejben számolom

pedig nem először találkozunk

hátamon a csonkokhoz

nem érhet hozzá senki

maguk közé terelnek

nem tanítanak semmire

bokánkról ólomkalitka lóg

hány kiló a repülés hány kiló hús

az ára az elvándorlásnak

Gyermekmese Dorotiról

Amikor először láttam Dorotit,

ezt a pigmenthiányos, nyúlánk görög lányt,

templomromokra karcolta

a saját születéstörténetét.

Az éjszakákat a parton töltötte.

A homokban fekve olajfaágat égetett,

és fehér kezét a lábfejemre csúsztatta.

Az ő nyelvükön suttogott minden

trágár szót, azt mondta, ilyenkor

a bolondos anyjára gondol.

Doroti teknősöket segített a világra

a mészkőoszlopok alatt,

de tagadta, hogy görögnek született.

Thébáig ment az anyja gyalog,

hogy örökre elfelejtse ősz hajú,

csavargó apját.

Én nem tudtam semmit a görögökről.

Mindet fehérnek és magasnak képzeltem.

Az árnyékban állnak az oszlopok alatt,

teknőstojásokat forgatnak,

és tagadják, hogy valaha is látták Dorotit.

Attól, amit igazából

A sárga dacia előttünk gázol el egy őzsutát.

Románul átkozódik a sofőr,

rózsafüzért bogoz az állat két mellső lábára.

Én hat vagyok, a bátyám tizennyolc.

Anyuka azt mondja,

ilyet nem szabadna igazából.

Az utolsó szó a hangsúlyos.

A testvérem nem figyel, szeplősen hallgat.

Én az aszfalt ráncolatát nézem, az erdő választékát.

A Hatod elnehezül a széthullatott agancsok alatt.

A sofőr még mindig átkozódik,

én nem értem,

anyuka a kezembe szezámmagos kiflit nyom.

Nekünk nincsen rózsafüzérünk,

csak esőerdős illatosító lóg a tükörről.

Mi véd meg minket az őzsutáktól,

mi véd meg attól, amit igazából nem szabadna.

Badlands

Néhány év múlva ezt a tájat violaszínben nézzük meg újra.

Kicseréled az objektívet, a zsebedbe vörös köveket tömködsz.

Régen én is mindent időtállónak hittem, ami vörös.

Az arcom a tincseid árnyékában csíkosra pirul.

Ha balra nézel,

sárga motorháztetőn barnára sült,

csontos arcú lányok fekszenek.

Az egyikük combja köré kétfejű kígyót tetováltak.

A másik azt mondja, az apja vallásalapító.

Keresztet dug a piros melltartójába.

A harmadik csak sárga dolgokat eszik

és undorodik a hús szagától.

Te is látod, hogy elszaporodtak itt a kóborkutyák.

Az őslakosok nyelve

csak jelen idő kifejezésére alkalmas.

A lányok combjára gondolok,

a kígyóra, a szektákra és mindenre, ami sárga.

Három napja nem öltöztünk át,

undorodom a hús szagától.

A mi nyelvünkön jobb lenne nem is emlékezni erre.

Arra vágyom, hogy újra objektívet

cserélj s hazamenjünk.

Az árnyékban is valami nyirkosabb hiányzik.

Egy penészes, zöldre meszelt motelszoba,

hangyafoci a lenémított tévében.

A vakaródzás a morzsás lepedőn.

Lázár Kinga 2001-ben született Baróton. Többnyire verseket ír. Jelenleg Kolozsváron él, a BBTE bölcsészkarán magyar—finn szakos hallgató.

‍