Fatum

(1. rész)

Itt lesz vége. Csak erre bírtam gondolni, mikor a kriptában álltam, szemben a három szarkofággal. Az egyik már megkopott, ám a másik kettő tükörsima fedőlapján tüzesen csillogott a lámpás fénye. Az apámat és a bátyámat egyszerre temettük, tavaly. Mama viszont éppen egy emberöltő óta pihent ott.

Noha az évforduló miatt látogattam a kriptába, mégsem az ő sírját néztem, hanem a szarkofágok sorát követő, üres mélyedést a falban. A benne gomolygó sötétség mintha máris készült volna rá, hogy elnyeljen.

Visszafojtott köhögést hallottam a hátam mögül. Egészen megfeledkeztem a prior atyáról, ki a lámpást tartotta nekem. Motyogva bocsánatot kért; bizonyára jelezni akarta, hogy mennünk kellene. Tán úgy érezte, túl régóta várnak ránk odafent, de az is lehet, hogy csak nagyon fázott már. Engem ugyan melegen tartott a görénybunda, ám tudtam jól, hogy a szerzetesi köpeny alig ér valamit abban a hidegben.

Nekem is átfagyott a kezem, melyet imára kulcsolva nem vonhattam a bunda alá. Próbáltam észrevétlenül összedörzsölni az ujjaimat, de a gyűrűim koccanása illetlenül megtörte a kriptában feszülő csendet. Lehajtottam a fejem. Idegenek voltak még ezek az ékszerek. Sohasem viseltem ilyesmit, aztán hirtelen jött a pecsét-, majd a jegygyűrű.

A prior atya megint köhögött. Szememet behunyva úgy tettem, mintha imádkoznék. Megesik, hogy még némán, magamban sem vagyok képes fohászkodni, ám nagy gyakorlatom van a mímelésben. Hosszú évekig volt bűntudatom emiatt, de elmúlt. Már tudom, hogy az Úrnak nem ez számít, és ott, a szarkofágoknál reméltem, hogy Mamának sem. Vártam néhány pillanatig, majd keresztet vetettem. A prior atya kövér párafelhőt sóhajtott a gyertyafénybe.

Amint visszafelé haladtunk a föld alatti kamrasoron, egyre ősibb sírboltokba léptünk. A terek mind szűkebbé váltak, a kőfaragványokon viszont alig hagyott nyomot az idő. Az elődök majd’ fél évezreden át díszes kriptákba temetkeztek, amihez Itáliából hozatták a szép és tartós márványt. A szüleimnek már be kellett érniük a vörös mészkővel. Ahogy bizonyára majd nekem is.

Jeges fuvallat szaladt végig a kamrákon. Gyorsan ki akartam jutni. Megelőztem az óvatosan araszoló prior atyát, és olyan tempót diktáltam, hogy a vénember egészen kifulladt, mire az elágazáshoz értünk. Ekkor viszont megtorpantam.

A szerzetesek kriptasora legalább oly hosszan kanyarog a föld alatt, mint a családé; szűkös bejárata leküzdhetetlenül vonzotta tekintetemet. Ott várna rám is egy szerény sírhely, ha nem törtem volna meg a fogadalmat. Beleborzongtam a gondolatba, hogy talán csak ennyit jelentett az egész. Pár ölnyi távolságot a két alagút között.

Az altemplomból felvezető lépcsőn ismét a prior atya döcögött elöl. Ő könnyedén átfért az alacsony, boltíves kijáraton, nekem viszont jócskán össze kellett húznom magam. A Sárkányölőnek emelt főoltár mellett bukkantunk fel. A gyertyákat már eloltották, a gyülekezet is elvonult. Csupán Edentina maradt, a tiszttartó és egy megnyúlt képű novícius. Némán toporogtak a kékes homályban. A növendék nem mert szólni. A tiszttartó mert volna, csak nem tudott. Új emberem a birtokon, testes és jó kedélyű. Szereti is hallatni a hangját, de egyáltalán nem érti a német szót, míg Edentina persze csak azt ismeri.

Jöttünkre felserkentek; nekik sem volt maradásuk. Térdet hajtottunk, és úgy hiszem, egyszerre sóhajtottunk fel, mikor már odakint álltunk, és a prior atya öblös koppanással ráfordította a kulcsot a zárra. A januári levegő kimosta tüdőnkből a templom áporodottságát; fejünkben lassan csitult a szentmise zsongása. Elszoktam a népes társaságtól; vágyakozva gondoltam a könyvtárszobám rejtekére. De még nem mehettünk. A rend ebéddel várt minket a refektóriumban.

Nagy tisztesség, hogy nevem napjára ily ünnepséget celebráltak, mégsem voltam hálás. Tudhatták volna, hogy az én szívemben e napon nincs helye derűnek. A mise alatt végig csak Mama járt az eszemben, és még a konventépület felé sétálva sem szabadultam a sírbolt komor képétől. Mit érdekeltek engem a többiek, még ha miattam gyűltek is össze.

A clausura közepén magasodó templomtól egyenes út vezet a kolostorhoz. Mindkét oldalát fehérre meszelt kőfal szegélyezi; olyan magas, hogy teljesen eltakarja a cellaházakat a világi tekintet elől. Feleslegesen nyújtogatta a nyakát, az igencsak termetes intézőnek is csalódnia kellett. A prior atya sajnálkozott, hogy nem mutathatja meg, hol laknak a szerzetesek, ám kapott a lehetőségen, és felajánlotta, hogy mesél róla. Látszólag a tiszttartóhoz beszélt, de tudtam, hogy valójában nekem szólnak az ájtatos szavak.

Az eget szürke felhőréteg borította. Vaskos volt, ám néha-néha felszakadt. Ilyenkor fehér fénypászma hullott a földre, és a magasban fújó szél ritmusára keresztültáncolt a remeteségen. Csak fél füllel hallgattam a prior atyát. Elmondta, milyen egyszerűen élnek a remeték a cellájukban; hogy fogadalmuk szerint némák maradnak, csupán magukban fohászkodnak az Úrhoz; éjjel úgy, mint nappal, mindazok üdvéért, akik épp nem imádkoznak. Megremegett a gyomrom. Bár igaz volt, amit az atya mondott, mégis hamisan csengett. Ő sem tudhatja, milyen ott, a mészszagú falak közt, egyes-egyedül, amíg csak él az ember. Azt a magányt csupán a felesküdött ismerheti; hiába láthatja, még az Úr sem érzi át.

– Embertelen – mordult fel a tiszttartó. – Bizonyára megháborodnék.

– Szent feladat – felelte a prior atya nagy komolysággal. – Csak a legkiválóbb testvéreinket bízzuk meg vele.

Majdnem felhorkantam; szerencsére az intéző előbb szólalt meg:

– Azért tán nem mind oly erényes. Úgy tudni, vannak, kik nem bírják, ásót ragadnak, és vakondok módjára kivájják magukat.

Az agg szerzetes döbbenten hápogott:

– De hát, kérem, ezt mégis honnan…?

– Ugyan, atyám – vágtam közbe –, csak azok a bizonyos kiválók fogadtak némaságot, a többi nem.

Lopva a minket kísérő novíciusra pillantottam, aki lesütött szemmel hallgatott. A prior atya szürke ábrázattal lépett közelebb hozzám. Már-már suttogva mondta:

– Való igaz, méltóságos uram, megesett már, hogy egy-egy remete testvérünket elnyelte a föld…

– Milyen szépen mondja – jegyeztem meg szárazon.

– Van, hogy valaki nem méltó közülük – folytatta halkan, de már határozottabban –, ám a többség az. Ezt hinnünk kell.

– Ámen – engedtem meg magamnak egy fanyar félmosolyt.

Most először néztem a szemébe. Zavartan, de pislantás nélkül állta. Tényleg nem ismert fel.

Persze megváltoztam, és nem is csak az eltelt évek miatt. A hajam újból kinőtt, a szakállamat pedig leborotváltam. Mulatságos volt belegondolni, hogy majd’ egy esztendővel ezelőtt, éppen fordítva, a tar fejem és a hosszú szakállam miatt nem hittek nekem, mikor megjelentem a kastélyban. A legöregebb cselédek is csupán hosszas méregetés után bólintottak rá, hogy csakugyan én vagyok az. Meg kell azonban hagyni, ezután nem kérdeztek semmit; oly természetességgel mentek a dolgok, mintha egyetlen napig se lettem volna távol.

Az apám régi tiszttartójával nem találkoztam, úgy iktatott be a birtokba. Végrehajtott minden utasítást, pontosan vezette a könyveket, ám a későbbiekben is elkerült. Azt hajtogattam magamban, nem érdekel, míg jól szolgál. Próbáltam megértő lenni. Aztán mégis eljött a nap, mikor nem bírtam tovább; küldtem neki egynéhány aranydukátot, és megüzentem, hogy távozhat. Ezután fogadtam fel ezt az új intézőt, ki tán nem oly pallérozott elme, de legalább derűs. A munkába meg majdcsak beletanul.

Tartottam tőle, hogy a harang megszólal, még mielőtt odaérnénk. Megszaporáztam a lépteim, de rögtön el is szégyelltem magam. Gyermekkoromban ugranom kellett, ha az apám megrázta az ezüstcsengőt, később pedig e kolostori harang szava parancsolta, mikor mit tegyek. Ám ennek immár vége, emlékeztettem magamat, ahogy lassítottam.

Az első kondulás így is a refektóriumban talált minket. Különös volt. Egészen addig olybá tűnt, mintha a kolostorban töltött időm csak homályos, már-már feledésbe merülő álom lett volna. Ám amint átléptem az étkezőterem küszöbét, és az orromat megcsapta az ősi falak dohossága, melybe egyszerű ételek savanykás gőze vegyült, úgy éreztem, inkább a birtokosi létem az, mi káprázat. Semmi nem változott. A novíciusok ugyanúgy fészkelődtek a hosszú, recsegő padokon, akár az emlékeimben, és a mennyezetről, mely ívesen borult a térre, ismerősként tekintettek le rám a kopott freskók alakjai.

A prior atya hajlott háta még jobban meggörbült, amint az emelvényen álló asztalhoz invitált. Ez az idős szerzetesek helye, a tanítómestereké, nagy ritkán az egyházi elöljáróké. Ezúttal viszont világi öltözetű férfiak is ültek ott. A környékbeli urak. Unikális látvány volt; kétlem, hogy valaha előfordult már. Az apám idejében persze megesett olykor, hogy a rend vendégül látta egy-egy patrónusát, de mindet egyszerre még sosem. És most mind közül én voltam a legelőkelőbb.

A megnyúlt képű novícius kihúzta nekem a középső széket. Az ebédhez készülődők morajlása elhalkult; többen fel is emelkedtek volna, ám intettem, hogy hagyják csak, és gyorsan helyet foglaltam. Egy pillanatig minden tekintet rám szegeződött. Elszorult a torkom, meg akartam köszörülni. De a fejek ekkor a terem másik vége felé fordultak.

Edentina álldogált ott, egymagában, a kályha mellett; kipirosodott ujjait majdhogynem rátapasztotta a forró, zöld zománcra. Meglepett, hogy így fázott, hiszen emlékezetem szerint sohasem volt még ily meleg a refektóriumban. A cikornyás kályhát, melyet még az apám adományozott a rendnek, pusztán a legfagyosabb napokon gyújtották be. A hideghez szokott szerzeteseknek most inkább melegük volt, magam is levetettem a bundát. Edentina zavartan nézett rám. Németül kellett megmondanom neki, hogy az üres szék mellettem őt várja.

A szerzetesek és a novíciusok némán követték a szemükkel. Egy fehérszemély megjelenése a refektóriumban már-már csodaszámba ment. A prior atya bizonyára azzal próbált a kedvemre tenni, hogy a nejemet is meghívta. Nem sejtette, hogy feleslegesen. A bátyám jegyesét tavaly, Szent Mihály napján vettem el. Nemigen fűlött hozzá a fogam, ám a család nevében adott szó, bár nem én adtam, kötelezett; Edentina apjának pedig mindegy volt, melyik Görénváry kapja a lányát.

Azóta rájöttem, hogy engem is hidegen hagy. Megférünk a kastélyban, olykor napokig nem látjuk egymást. Néha felkeresem a hálótermében, és igaz, hogy csak eloltott lámpások mellett, másra gondolva, de teszem, amit kell. Úgy hiszem, nem is eredménytelenül. Még nem mondott semmit, feltűntek azonban bizonyos változások, kerekedő formák, nehézkes, mégis óvatos mozdulatok.

A prior atya hosszasan beszélt. Hol imádkozott, hol engem méltatott, valójában alig figyeltem. Egyre melegebb lett a refektóriumban, a kicsi ablakokat elborította a pára. Semmi nem látszott a külvilágból, csupán a felhővonulás szerint lüktető fény szűrődött be. Zsibbadni kezdtek a tagjaim. Mostanában előfordul, ám hamar elmúlik, ha kinyújtom kezem-lábam. Persze a díszemelvényen ezt nem tehettem.

Az agg szerzetes megemelte a kupáját. Én is az enyémet. Talán azt várták, hasonlóan dagályos szónoklattal válaszolok majd; hogy elmondom, milyen hálás vagyok, és hogy a rend természetesen továbbra is számíthat támogatásomra. Csalódniuk kellett; mindössze biccentettem, majd az ajkamhoz érintettem a kupát. Bár nem kortyoltam belőle, úgy is megéreztem a vöröslő ital vasas szagát.

Kezdetét vette az ebéd. A szokáshoz híven a kijelölt novíciusok hordták körbe az étkeket. Ropogós bőrű sült halat hoztak, zöldségkörítéssel, de volt gőzölgő, fűszeres kása is. A környékbeli urak elhúzták a szájukat, én viszont tudtam, hogy a konyhára beosztott testvérek különösmód kitettek magukért. A halhoz savanyú mártást, édesre pirult gyökereket és foszlós kenyeret adtak; a kását pedig bőségesen meghintették aszalt gyümölcsökkel. Nagyon ritkán készítették csak így, tán ezért is volt a kedvencem.

– Kérem a nemes urakat, nézzék el nekünk, hogy ily egyszerű étket ajánlunk – tárta szét a karját a prior atya, majd egyenesen rám nézett. – Rendünk igencsak szerényen él, ám jó szívvel adunk mindenből, amink van.

Valóban igyekeztek. Finoman megmunkált ezüsttányérok, -kések és -villák feküdtek előttünk az asztalon. Az apám adománya lehetett a készlet. Nem is jutott belőle mindenkinek; a novíciusok a megszokott, repedt peremű agyagtálakból falatoztak.

Felkínálták a halat, de elutasítottam, mire rögtön szabadkozni kezdtek. A regula előírja, hogy mindig legyen kétféle fogás, mondván, ha valakinek nem ízlik az egyik, ehessen a másikból. Ez igencsak méltányos. Ugyanez a szabályzat viszont szigorúan tiltja, hogy a rend tagjai bárminemű húst fogyasszanak; maradt hát a hal. Bólintottam, mint aki nagy kegyet mutat, majd jó adagot mertem az ízes kásából.

Hiszen nem is eszem már húst. Pedig valamikor igazán kedvemre volt. Különösen a vad, melyet magam ejtettem el. Az évek során azonban elszoktam tőle. És mikor a kastélyban újra elém tették a borókától illatozó, szaftos sültet, nem kívántam. Sőt.

A szerzetesek némán étkeznek; reméltem, ezúttal is így lesz. Ám a környékbeli urak, kik persze rögtön rávetették magukat a halas tálakra, pusmogni kezdtek egymás közt. Előbb csak halkan, aztán mind bátrabban. Látva, hogy a prior atya szótlanul, lecsukott szemmel rág, nem tudtam, hogy megvessem-e, vagy inkább tiszteljem. Elfordultam. A másik oldalamon Edentina éppen kását kanalazott a halra.

A tányéromba rejtőztem, ahogy régen is gyakran. Szerettem a refektóriumot, mert itt mindenkit lefoglalt az evés; nem kellett figyelnem senkire, és engem se figyelt senki. Most viszont, ahogy fel-felpillantottam, észrevettem, hogy a novíciusok közül többen is kíváncsi tekintetet vetettek a díszemelvényre. Próbáltam nem törődni velük; meggyőztem magam, hogy bizonyára csak a hátam mögötti freskót nézik, Az utolsó vacsorát. Azt én is sokszor nézegettem.

Odalentről szemlélve úgy tűnik, mintha a festett asztal a szerzetesmestereké fölött lebegne. Minden tar fejű vénembert egy-egy apostol vigyáz. Különös volt ráébredni, hogy a Megváltó szeme ezek szerint most éppen az én tarkómra szegeződik.

– Méltóságos uram alig eszik valamit – ráncolta a homlokát aggodalmasan a prior atya. – Tudom, messze elmarad a szokott bőségtől, de…

– Elég ez – mordultam rá.

Hiábavaló lett volna újfent végighallgatnom a szokásos sopánkodást a rend sanyarú helyzetéről. Hazatértem óta tettem, amit addig az apám tett, akárcsak korábban az ő apja és annak az apja is. A legjobb földjeim terményével a kolostort tápláltam, jövedelmemből jórészt a szerzetesek tartozásait fedeztem, udvari befolyásomat pedig az ő javukra fordítottam. Eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Tán ezért is sértett ez a szúrós kis célzás, hogy több az, ami nálam marad, mint amennyit nekik juttatok. Hiszen magam sem élek oly fényesen. A tavalyi termés pocsék volt, ennyi az egész. Rajtam, mint általában, nem múlt semmi.

– Legalább egy korty bort igyék méltóságod – nyúlt az atya a kancsó után.

A kupára tettem a tenyeremet, nehogy tölthessen. Megütközve bámult rám. Persze honnan is tudhatta volna? A saját asztalomról régen száműztem, a templomban viszont nem kerülhettem el a bort. Nehezen, de eltitkoltam, hogy öklendeznem kell akár egyetlen csepptől, sőt már a gondolatától is.

– Valamivel mégis hadd szolgáljak – habogta az agg szerzetes.

Akkor húzzon vizet a kútból, vágtam majdnem oda, és úgy hiszem, engedelmeskedett is volna. Ám hirtelen más jutott eszembe. Megnyaltam a szám szélét, a hátam kiegyenesedett.

– Egy korsónyi söritalt elfogadok. – Ahogy kimondtam, máris a nyelvemen éreztem a szesz selymes melegségét.

– Méltóságos úr, kérem alássan… – kezdett megint motyogni az atya.

– Tudom, hogy van – szakítottam félbe. – A testvérek maguk főzik.

– És csak ők maguk isszák… Langyos, posványszagú lé… Méltóságod ízlésének…

– Bizonyára jobban megfelel – toltam el magamtól a boroskupát.

Az öreg szerzetes értetlen arccal várt egy pillanatig, de aztán intett az egyik ifjú novíciusnak, ki ott ült a közelünkben, így mindent hallhatott. A fiú szolgálatkészen felpattant, és eltűnt a konyhába vezető ajtónyílásban. A többi növendék érdeklődve leste, mi történik, ám a prior atya szó nélkül visszafordult az ebédjéhez. Magam is így tettem.

A kása időközben kihűlt. Ennek ellenére bele-belemártottam az ezüstkanalat. Csak ne nézzenek már, szorítottam össze a fogam.

‍