Fatum (második rész)

Folytatás előző lapszámunkból

– Tán nem jó ott középen? – ütötte meg ekkor a fülem egy halk, ám ismerős hang.

Meglepetten forgattam a fejem, de először sehol nem találtam az ugyancsak ismerős arcot, melyhez a hangnak tartoznia kellett. Aztán, mikor Edentina megmozdult, mégis feltűnt. Senectus mester mindvégig ott ült a nejem takarásában.

A gyógyfüvek és -főzetek nagy ismerőjén már nem hagyhatott több nyomot az idő. Szakálla hosszú volt, és hófehér; sárga bőre, akár a papirusz, úgy fedte kerek koponyáját. Tekintetében, melyet éppen rám emelt, valamilyen szürke ködszerűség úszott.

– Hogyan? – Igyekeztem a rangomhoz illő közönnyel visszakérdezni.

– Mintha nem élvezné a főhely kitüntetettségét, báró úr.

Eleresztettem a fülem mellett a megszólításban rejlő finom gúnyt, és továbbra is kimérten szóltam:

– Ne értsen félre, mester, igazán értékelem. – Letettem a kanalat. – Csupán nem szeretem, ha figyelnek.

Senectus bólintott:

– Hisz sosem szerette.

Tompa ütést éreztem a mellkasomban; akaratlanul is hátradőltem. A feleségem válla fölött át-átpillantva, zavartan fürkésztem a szerzetesmester aszott ábrázatát. Ám azon rezzenéstelen nyugalom ült.

– Ismer hát? – kérdeztem, köhintésnek álcázva elcsukló hangomat.

– Ó, dehogy, méltóságos uram. – Lelógó bajsza tán egy rövid mosoly nyomán libbent meg. – Éppen csak megtanultam észrevenni, ha valaki úgy van ezzel, mint méltóságod. Itt a kolostorban ez nem ritkaság.

– Gondolom – morogtam magam elé.

Edentina hol az egyikünkre, hol a másikunkra pislogott, de minthogy ezúttal sem értett semmit, hamar visszatemetkezett a kásába.

– Mi mind odahagytuk a külvilágot – rándított egyet a vállán Senectus –, leginkább azért, mert nem bírtunk vele. Van, akit az ínséges föld űzött, a többséget viszont azok, kik ezt a földet tapossák. E falaknak, a magas kerítéseknek és persze méltóságod családjának hála csendesen élhetünk, szellemi fivéreink körében. Ám akad, akinek még ez is sok.

– A remeték – bukott ki belőlem a nyilvánvaló.

– Aki elvonul a clausurába, és megfogadja, hogy hátralévő éveit bezárva éli le, tényleg egyedül lehet. Nem szól többé senkihez, nem is lát már senkit. És őt sem látja senki…

– Kivéve persze… – jegyeztem meg, majd felfelé böktem az ujjammal.

– Valóban – hunyta le a szemét a mester.

Sok időbe telt, míg ezt beláttam. Engem nem valamiféle megfoghatatlan késztetés hajszolt, nekem muszáj volt idejönnöm. Az oly egyszerű, mégis kérlelhetetlen világi erőktől, akár a törvény és a bosszú, csak a fehér csuha óvhatott meg. Ezt mondták, így is történt. A kolostor befogadott és elrejtett. Néhány héten át persze még álmatlanul bámultam a dormitórium mennyezetét, majd magam is rájöttem, fellélegezhetek.

Meg kellett volna nyugodnom, elfogadni a sors fordulását, a névtelen létet a többi névtelen közt. Akartam is, de képtelen voltam rá. Ahányszor asztalhoz ültem a refektóriumban, imára térdeltem a káptalanszobában, vagy együtt vonultam a novíciusokkal a kerti munkára, idegennek éreztem magam. Mint akinek magyarázkodnia kell. Feltűntek a sanda pillantások, a gyanakvó méregetések. Ilyenkor szorító fájdalom támadt a bensőmben, és egyre csak erősödött a hónapok, majd az évek múlásával. Féltem, hogy aki rám néz, a szememen keresztül beláthat elmém legmélyebb zugaiba, és megtudhatja. E szűk közösséget sem viselhettem hát tovább. Le kellett tennem a fogadalmat.

Reménykedtem benne, hogy amint rám zárják a cellaház ajtaját, elmúlik. Ez, valamelyest, be is vált. Az egyhangú remetenapok végtelen sora, mit csak az utálatos harangzúgás tagolt némileg, kellemesen elzsongított. Ami éles volt, tompává lett. De megmaradt. Ott volt velem a sivár szobákban, mindig. Egy alattomos, enyhe nyomás.

Nem tudtam, mi oka lehetett. Hiszen magamban voltam. Hosszasan elmélkedtem rajta, mígnem egy nap, kertművelés közben, mintegy véletlenül, felpillantottam az égre. Akkor döbbentem rá. Odafentről minden látszott. És Ő figyelt. Némán, de állhatatosan; utólag számoltam csak ki, mily sok esztendőn át. Egészen addig.

– Ám az Ő tekintete sem ér el mindenhová. – Bátortalanabbul csengett a hangom, mint amilyennek szántam.

A vén szerzetes összevonta a szemöldökét:

– Báró úr, ez nem…

– Én jártam ott – mondtam ki hirtelen, és lefelé mutattam. – Mégpedig nélküle.

– Méltóságod legalábbis így véli. – Felbosszantott az az elnéző nyugalom, amellyel a fejét ingatta.

– Egyedül voltam, elhiheti – feleltem némi gúnnyal. – Alaposan körülnéztem.

– Talán be kellett volna hunynia a szemét, méltóságos úr.

Ismét erőt vett rajtam a zsibbadás. Pedig nem is értettem, amiről beszélt, csupán éreztem, hogy fordít egyet valamin. Egészen addig biztosra vettem, tudom, mi történt odalent, így nem kell többé foglalkoznom vele. Most mégis arra kényszerültem, hogy elbizonytalanodva visszaemlékezzek, milyen is volt.

Mélyre kerültem, a kriptában fekvő holtaknál is mélyebbre. Úgy fáztam és oly magányos voltam, mint még soha. De a nyomás nem szűnt meg. Sőt. Elöntötte az egész testemet. Ott feküdtem a földön, majd’ szétfeszített a kín, amikor ráébredtem, hogy nem kívülről eredt. Én hordoztam magamban mindvégig, függetlenül attól, hogy ki látja.

Arra is rájöttem, hogy én dönthetek. Ha akarom, odalent hagyhatom. És persze hogy akartam.

Könnyebbek voltak a lépteim, ahogy felfelé indultam, és amint közeledtem a felszínhez, újra magamon éreztem előbb egy, majd minél több tekintetet. A kastélyba érve felöltöttem a rám osztott szerepet, és azóta is a kijelölt úton haladtam. Abban a hitben tettem, hogy ott lent, akkor egyszer kicseleztem Őt. Ennyi elég lett volna. De azok után, amit Senectus mondott, összezavarodva csúsztam lejjebb a magas támlájú székben.

A refektórium egyetlen fakó folttá olvadt a szemem előtt. A fülemben bosszantó sziszegés visszhangzott. Talán szólt hozzám a vén szerzetes, talán nem. Valamikor régen beszélt már nekem ilyesmiről; nem a bárónak, csupán a sápadt, beesett vállú novíciusnak. Akkor nem fogtam fel. Szerettem volna, ha most eloszlatja a homályt, ha megnyugtat. Már vettem is a levegőt, hogy közelebb hajoljak hozzá. Ám ekkor különös zaj támadt, amelyre mindenki egyszerre kapta fel a fejét.

A konyha irányából indulatos szóváltás hallatszott. Mind füleltünk, de nem vettük ki az értelmét. Egy edény a földre hullott, és hosszan, zörögve táncolt a kőpadlón. A prior atya bosszúsan intett a megnyúlt képű novíciusnak, hogy nézze meg, mi történik. A növendék engedelmesen ugrott, majd kisvártatva vissza is ért.

– Atyám, két… úr… azonnali bebocsátást köv… vagyis kér – súgta a priornak zavartan.

– Mégis ki merészel…? – bukott ki az atyából egy pillanatra a rangjához méltó felháborodottság.

– Nem bizonyos, mert germánul hadakoznak szegény Obesius testvérrel – fordult lassan felém a fiú –, de az idősebbik mintha a méltóságos báró úr rokonának mondaná magát.

Belém hasított a felismerés, egyúttal a gondolat is, hogy ez lehetetlen. Ám mielőtt bármit mondhattam volna, kivágódott a konyha ajtaja, és egy hólepte útiköpenybe burkolódzó férfi rontott a refektóriumba. Mint aki hirtelen veszi csak észre, hol van, úgy kapta le kalapját szögletes fejéről; acélkék szeme izgatottan pásztázta a helyiséget. Csakugyan ő volt az, Kircher.

Ahogy megpillantott, a díszemelvényhez sietett, és kérdés nélkül fellépett rá. Edentinának majdhogynem a torkán akadt a falat, ám mikor sikerült lenyelnie, oly derű ült ki az arcára, melyet még soha nem láttam rajta. Az apja viszont rá sem hederített.

– Fiam – mondta nekem –, vége van.

Hangja kimerült volt, de még így is tisztán eljutott az étkező minden sarkába, és kellemetlen csendet szorított a teremre. Azok, kik értettek németül, megfeszített nyakkal néztek felénk. A többiek őket bökdösték, hogy tolmácsoljanak már.

Ráhajoltam az asztalra, úgy tekintettem felfelé. Számon akartam kérni Kirchert a váratlan és ugyancsak illetlen megjelenésért, de végül csupán ennyit kérdeztem:

– Hogy érti, apámuram?

Kircher széttárta a karját, és körbemutatott:

– Hát ennek az egésznek! – Úgy beszélt, mint az, kinek kezdődő lázbetegsége van. – Vége! Drachen… Az uralkodó…

Itt félbeszakítottam:

– Keressünk nyugodtabb helyet. – Egyre szaporábban vert a szívem, mégis úgy emelkedtem fel a helyemről, mintha minden a legnagyobb rendben volna. – Apámuramnak is jobb lesz úgy.

Kihúzott háttal megkerültem az asztalt, finoman belekaroltam az apósomba, és megindultunk, egyéb híján a konyha irányába. A környékbeli urak, a szerzetesek és a novíciusok nem mozdultak. A prior atya viszont a nyomunkba szegődött, ahogy kisvártatva a tiszttartó is. Olyanok voltunk, akár egy gyászmenet; az ajtóhoz érve meg is hagytam az intézőnek, hogy maradjon hátra.

A konyhában nagy meleg fogadott, és nehéz ételszag. A kemencében sötétvörösen izzott a haldokló parázs, a tűzhely széles kőperemén mosatlan edények sorakoztak. A helyiség közepén még mindig az a durván faragott asztal állt; gyertyafaggyúval pettyezett lapján piszkos fakanalak, kések és lehántolt zöldséghéjak hevertek szanaszét. És persze ott volt Obesius. A korpulens testvér, mióta a rend tagja lett, jóformán minden idejét a gőzölgő fazekak mellett töltötte, és ezalatt igencsak jártassá vált az ínyesmesterségben. Mikor beléptünk, éppen azon volt, hogy a vállánál fogva visszatartson egy cingár fiatalembert, kinek köpenyéről úgyszintén hólé csöpögött, és akiben az udvari tanácsos szekretáriusára ismertem rá.

Obesius riadtan kapkodta a fejét.

– Atyám… méltóságos úr… atyám – zihálta, és a kertbe nyíló ajtóra mutatott. – A veteményesen át jöttek. Nem értem, mit akarnak, de nagyon akarják. Nem tudtam őket megállítani.

A prior atya halkan felnyögött, én legyintettem. A titkár kihasználta az alkalmat, és lerázta magáról Obesius párnás kezét. Németül szólt hozzám:

– Báró úr, a kastélyban mondták, hogy itt van, és a tanácsos úr ragaszkodott hoz…

– Nem vagyok én már tanácsos – mordult rá Kircher, majd felém fordult: – Ebből van a baj, fiam.

– Beszéljen világosabban, apámuram – fontam össze a karom, hogy elleplezzem a lüktetést a mellkasomban.

Kircher az asztalon fekvő kések egyikéért nyúlt, és végighúzta ujjait a penge lapján.

– Az az istentelen gróf, Drachen – sziszegte, mit sem törődve a feljajduló prior atyával –, addig kilincselt az udvarban, míg felmentettek a tisztségemből. És mit tesz az Úr, három napra rá őfelsége aláírta a kolostor halálos ítéletét.

Ekkor lépett ki a pincefeljáróból a novícius, kit még a sör után küldtek. Megilletődötten pislogott ránk. Ügyetlen mozdulatokkal díszesebb kancsót keresett, hogy az egyszerű agyagkorsóból, melyben hozta, áttöltse az italt. Szótlanul figyeltük. Mikor végzett, remegő kézzel tálcára tette pár ónkupával együtt, ám mielőtt felszolgálhatta volna nekünk, a prior atya türelmetlenül visszaparancsolta a refektóriumba. A fiú az asztal szélére helyezte a zörgő tálcát, és távozott. Siettében nem húzta be maga után elég jól az ajtót. Odakintről bútorrecsegés, fojtott susogás hallatszott.

– Mi itt nem tudunk semmiről – fordultam Kircherhez.

– Időbe telik, míg egy rendeletet mindenütt kidobolnak, fiam – igazította meg az apósom a bécsi divat szerint fésült parókáját. – Azért is jöttem személyesen, hogy mihamarabb értesülj.

– De mégis miről? – kérdezett végre rá a prior atya színtelen hangon.

– Az uralkodó feloszlatja mindazon szerzetesrendeket, melyek haszontalannak minősülnek – mondta Kircher. – Tehát ezt is.

– Haszontalan? – hüledezett az atya.

A titkár töltött magának egy kupával a sörből, belekortyolt, majd savanyú ábrázattal visszatette az asztalra. Obesius, ki aligha fogott fel bármit az elhangzottakból, nyájasan átkarolta, és a tűzhelyhez vezette. Kettétépett egy hátramaradt kenyérvéget, az egyiket a szekretáriusnak adta, a másikat maga mártotta meg egy nagy kondérban. A titkár utánozta, óvatosan harapott, de miután lenyelte, elismerően biccentett a konyhás testvérnek.

– Azok a rendek, melyek tanítanak, gyógyítanak vagy legalább gazdálkodnak, mentességet nyernek a rendelkezés alól – magyarázta Kircher lemondóan. – Itt azonban semmi ilyesmi nem zajlik.

– Mi másképp szolgálunk. – A prior arca elvörösödött, hangjában pedig oly büszkeség zendült, melyet egész nap visszanyelt. – A remeték önmagukat oldják örök imába, hogy… Áh, mondhatok vagy tehetek bármit, úgysem érthetik…

Csak hümmögtem, Kircher viszont zavartan szólt hozzám:

– Való igaz, fiam, sosem értettem, miért támogatja a családod immár évszázadok óta ily elszántsággal ezeket az ingy… őket. De nem is érdekelt. Segítettem atyádat az udvarban, mert ő meg… tudod te azt… Ám most oda a hivatalom… a jövedelmem, csak mert értetek… őértük… – Egyre kásásabb lett a beszéde, nedves szemében tört fény csillant.

– Edentina és persze apámuram is hazajönnek velem a kastélyba – emeltem fel a kezemet. – Ezen már mi sem változtat.

Kircher bólintott, és vett egy mély lélegzetet. Úgy hittem, mondani kíván valamit, de végül csupán elvette a söröskupát az asztalról, rám emelte, és ivott. A sárgásbarna lé vékony csíkban folyt végig az állán.

– Ez nagyon szép. – A prior atya egyetlen pillanatra ismét az az egyenes hátú rendfőnök volt, ki annak idején. – De velünk ugyan mi lesz?

Kircher derekával az asztal sarkának támaszkodott, és újra töltött a kancsóból.

– Az ingóságokat elárverezik, az épületek visszaszállnak a birtokosra, a szerzetesek pedig mehetnek az Úr hírével – mondta szenvtelenül.

A prior atya melle behorpadt, ahogy minden levegő kiszakadt belőle. A lába megremegett, az értetlen tekintetű Obesiusnak kellett őt odatámogatnia a kemence padkájához. Az agg szerzetes összefonta csontos ujjait, és oly idegenkedéssel tekintett fel a konyha mennyezetére, mintha gondolatban már el is hagyta volna e falakat.

– Ha így akarja az Úr – suttogta végül.

Hátat fordítottam, és az ablakhoz léptem. Az üveget elhomályosította a pára; ruhám ujjával kis karikát töröltem bele. A lejtős konyhakert fagyott barázdái felett egészen a kerítésen túli vadalmásig elláttam. Az ősi faóriás tiszteletet parancsoló távolságra állt a többitől. Vaskos törzse mellett egyszer csak törékeny lányalakra lettem figyelmes; mozdulatlan volt, nem csinált semmit, még csak nem is toporgott a nagy hidegben. Tán az egyik cseléd, gondoltam, már ha csakugyan élő ember, és nem csupán egy furcsa fakinövés.

Ahogy néztem, különös melegség árasztott el. Azt éreztem, otthon vagyok. De nem úgy, mint sok-sok éve, mikor még novíciusként jártam a csenddel átitatott épületekben. És nem is úgy, akár a szemléző nemes, ki a birtokán található megszentelt földre lép.

– Nem oly bizonyos az – motyogtam magam elé.

– Hogyan? – hökkent meg Kircher.

Egy bágyadt, téli fénynyaláb éppen a fa mellett álló alakra esett. Valami vöröslő szikraként villant, lehet, hogy egy rőt hajfonat. Megráztam a fejem.

– Ki tudhatja, mit akar – mormogtam. – És hogy valóban az lesz-e.

Mielőtt többet is mondhattam volna, kitárult a refektóriumba vezető ajtó, és az intéző lépett be rajta.

– Méltóságos uram – szólt hozzám –, a csuhások, de még az urak is nyugatlanok. Igaz, amit pusmognak?

Lassan bólintottam. A tiszttartó összeszorította a száját, mint aki töpreng. Végül kibökte:

– Ez sajnálatos – biccentett a prior atya felé. – De nézze a jó oldalát, báró úr. Eztán több marad nekünk.

Az atya felhördült. Kircher egykedvűen kortyolt a sörből. Nekem pedig ismét bizseregni kezdtek az ujjaim.

Aztán mintha velem együtt minden más is elzsibbadt volna. Az erő, mely általában szilaj határozottsággal taszít át egyik pillanatból a másikba, egyszerre megszűnt. A jövendő kettéhasadt, és én ott álltam középen.

Kitüntetett másodperc az ilyen, eleddig mindössze kétszer volt részem benne. Akkor könnyen éltem vele, hiszen magamat választottam. Ezúttal viszont megdermedtem. Tudtam, hogy megóvhatom őket. Ám azt is tisztán láttam, hogy ha így teszek, többé nem szabadulok attól, mi száz meg száz éven át terhelt minket. Elszédített ez a lehetőség.

De vajon csakugyan az enyém-e, mart belém a kétely, ahogy eszembe ötlött, amit Senectus mondott. Tán tévedtem, és valójában sohasem tértem le az útról. Nem én voltam, még akkor sem, mikor úgy hittem. Hirtelen elém villant Ábel arca. Tudom, nem fájt volna, ha nem akarom. De akartam. Ahogy az Úr is. Éppen így.

És most, feszített a kérdés, most vajon hogy lesz? Azt akarom, amit Ő? Vagy tán Ő akarja azt, mit én?

Éreztem, hogy amit megragadnék, kicsúszik az ujjaim közül.

Lehunytam a szemem, és láttam a föld alatt húzódó kriptasort, az ősök képmásait a hosszú folyosón. Megannyi fásult, kifejezéstelen ábrázat. Az apám és a bátyám is ilyen volt. Csak Mama nem. Az ő mosolya homályosan rémlett. Júliáé viszont élénken. Edentina nem mosolygott. A rőt hajú lány a távolba veszett.

Zúgott a fejem, amint ismét felpillantottam. Ott voltak körülöttem. Kircher, a titkár, Obesius, a tiszttartó és a prior atya. Engem néztek. Sőt még a novíciusok is a nyitott ajtón át. És az urak, a mesterek, Senectus. Oly sok tekintet. Mind rajtam függött. De most másképp. Nem volt számonkérés.

A bizonyosság melege lassan szétáradt a tagjaimban. A pillanat tovaillant. És nem bántam, hogy nem tudom, hogyan.

– Őfelsége azt mondja, nem csinálnak semmit. – Megmozgattam az ujjaimat, hogy mihamarabb elmúljon a bizsergés, majd felemeltem egy kupát. – Hát csináljanak! Ezzel van mit.

Kiittam a sört, és csendben vártam, kondul-e a harang.

‍