Furmint

A tokaji száraz furmint az én madeleine süteményem. Nem vagyok borissza, bár régebb, néha, nem átallottam ezt a benyomást kelteni. (Ó, idők, ó, allűrök.) Ezt a fanyar, aranybarna ízt azonban szinte bármikor fel tudom idézni (pedig évekig nem ittam belőle), nem „elméletileg”, hanem tényleges ízélményként; átérzik egy régi nyárból, egy másik életből. A lassan szokásossá váló tavaszi felvidéki utunkról hazafelé jövet úgy döntöttünk a családdal, teszünk egy kitérőt Tokaj felé, ahol évekkel ezelőtt jártunk utoljára, a gyerekeink pedig még sohasem. Azzal magyaráztuk, hogy megkívántuk a jó tiszai halászlevet, és ki tudja, talán tényleg így is volt; meg persze kedvünk támadt még kószálni egy keveset, mielőtt hazatérnénk.

Tokaj olyan volt a fülledt, szikrázó délutánban, mint valami álmos kísértetváros, kószálni ugyan lehetett, de minek – üres utcák, néhány lézengő turistával, bezárt boltok és borospincék, a kirakatok mintha egy hétfőn zárva tartó múzeum relikviáit tükrözték volna vissza.

Egy olyan múzeumét, amelynek minden második termében II. Rákóczi Ferenc tekint le ránk a falakról, de lehet, ez még mindig a Felvidék hatása, a kassai dóm Rákóczi-sírboltja, a kuruckor ezer emlékével, azon belül is a Lőcse-élmény.

A Szepesség fővárosa, a maga hagyománytisztelő módon felújított-helyreállított formájában, maga a csoda, először jártam ott, de egészen biztosan visszatérek még, napokat tudnék eltölteni csak a pompázatos Thurzó-ház és a régi városháza meg a Szent Jakab-templom közti sávon, a zömök szász polgárházak között és a várfal felé vezető sikátorokban. Ez a világ mindörökre jókais-mikszáthos hangulatokat áraszt, bár se szászok, se magyarok, se Görgeyk, se Fabriciusok, csak szegény félreismert fehér asszony bukkan elő innen-onnan, afféle városmarketing-elemként – így oldódik egybe kuruc bánat, labanc sérelem, az évszázadok tétjeit vesztett, békítő emlékezetében. De csak számomra: a lányaimra egyelőre, fájdalmamra, hasztalan próbálom rátukmálni A lőcsei fehér asszonyt vagy A fekete várost. (Ó, idők, ó, ízlések.) Mindenesetre a Nagyságos Fejedelem úgy kísért az úton, mint ama másik nagyregényben a képmása; hullnak a kövek az emlékezet apadó kútjába, görögnek lefelé a domboldalon Krasznahorka épp javítás alatt álló büszke várától, az Andrássy-mauzóleumot megkerülve Rozsnyó tágas főteréig, ahol Száraz Gyuriékkal iszogatunk egy teraszon.

Mennyi nyár, mennyi ember, mennyi iszogatás, mennyi terasz – meg lehetne írni ebből az életünket.

Tokajban egy mellékutcában ér a felismerés: hogy hát én ezért jöttem ide. Azért jöttem, hogy egy vaskerítésen át megpillantsam azt a teraszt a domboldalon, ahol évekkel ezelőtt üldögéltünk egy jókedélyű társasággal, írótáborba mentünk, Szilágyi István a hóna alá vett bennünket, fiatalokat, autóba ültetett, meg sem álltunk Tokajig. Sok mindenre emlékszem abból a nyárból, de leginkább az a délután maradt meg, amit teljes egészében azon a teraszon vagy pavilonban vagy filagóriában töltöttünk együtt: Pista bácsi vezényletével végigkóstoltuk egy borospince kínálatát, kiválasztottunk egy-két kancsóval a kedvenceinkből, aztán kiültünk vele a fák, bokrok övezte tető hűvösébe. Én száraz furmintot ittam akkor egész nap, azóta is azt a helyet és Szilágyi atyafiságos jókedvét idézi fel bennem.

Egyszer mindannyian bolyongó lelkek leszünk egy kísértetvárosban, és azok a helyek, amelyeket elhagytunk, ismét megtelnek élettel, de valahogyan mi is ott ragadunk, mégis.

(Ó, idők, ó, illúziók.) Szilágyi Pista bácsit láttam, ott ült azon a pinceteraszon, nagyon is valóságosan, számomra mindig ott fog ülni, és én is ott fogok ülni vele, amíg élek. Ami ott történt sok éve, azon a helyen, mintha egy régi, másik élet emléke lenne, amit tényleges és áttételes halálok kerítenek el a mostani életünktől. Abban az életben nincs meg az, ami most van, de minden megvan abból, ami akkor volt, hiánytalanul. A száraz furmint íze emlékeztet erre – hogy nincs múlt, csak ismétlődő jelenidők vannak, nincs örök élet és nincs teljes halál. Nincs.