.svg)
Erdélybe utazom halottak napjára. Valahogy úgy esik, hogy az utóbbi években halottak napján mindig ott vagyok. A jelen utazásomnak azonban más célja is van. Dokumentumfilmesek jönnek. Mintha az életem beérett volna már valamiféle dokumentálásra. Pár nappal hamarabb kimegyek, hogy egy kicsit rákészüljek a vegzálásra, mert amúgy nem szeretem, ha turkálnak az életemben, ha élve boncolnak, és ez a társaság erre készül. Ha én teregetem ki összekuszált életem, az más. Mondhattam volna nemet ennek a társaságnak is, de hát na, ez a hiúság. Elolvasták a dolgaimat, már korábban készítettek egy rövid portréfilmet, és akkor valami beakadt nekik, hogy ebben az íróban még van kapargatnivaló, aztán néhány év elteltével újra megkerestek. Tény, hogy filmet ma sokkal többen néznek, mint ahányan könyvet olvasnak. Majd az unokáimnak hátha érdekes lesz. Kordokumentum, ha egyéb nem. Így indulok el Erdély felé, nyitott kabátban, hogy hátha történik még valami, mert aki él, azzal még mindig történhet valami.
Sejtem, hogy Oroszhegyen nincs víz az őszi szárazság miatt, de az, hogy villany sincs, útközben érkezik üzenetben. Ilonka, a szomszédasszony írja, hogy legyen időm megbarátkozni a gondolattal. Estére, mire odaérek, tudomásul veszem, hogy üres, hideg és sötét házba érkezem. Az üres, sötét és hideg ház pont olyan halottaknapjás. A halottaimmal amúgy jóban vagyok, nem félek tőlük, de mégis. Dédanyám, nagyapám, nagyanyám abban a házban halt meg, és két akasztott nagybátyámat is ott ravatalozták fel. C’est la vie. C’est la mort.
Amikor belépek az ajtón, meglepődöm. Fehér gyertya világít az asztalon, lobog a tűz a kályhában, meleg van, és egy alma piroslik a gyertyatartó mellett. Ilonka hagyta ott meglepetésnek. Aztán valahogy sikerül megmatatni a biztosítékot, és lesz áram is. Megboldogult apám kötötte be a villanyt még valamikor a nyolcvanas évek elején. Azóta sokszor elmélkedem azon, hogy miért nem tudott egy váltókapcsolót betenni a lépcső alá meg a lépcső tetejére. Alul felkapcsolod a lámpát, felérsz az emeletre, de nem tudod lekapcsolni. Szerintem az oroszhegyi pálinka. Mindegy is. Van meleg, villany meg alma. Mi kellhet egy messziről érkezőnek? Egy ágy, ahol kialhatja magát. Abból van négy, még választhatok is.
Másnap kiviszem a fehér műanyag krizantémokat a sírokra. Anyám küldte. Ez a mániája. Fehér műanyag krizantém. Borzasztó a fogása, a kinézete se jobb, de legalább nem hervad el, és így jó sokáig ronda. Az egész családból csak én téblábolok a temetőkben, mert aki életben van, az valahol a jobb élet reményében tesz-vesz a nagyvilágban. Míg átérek egyik temetőből a másikba, meghányom-vetem az életem, beszélgetek az ősökkel, vitatkozunk is, hogy miért alakult ez így. A forradalmár nagybátyámnak is viszek egy csokrot, akit tizennyolc évre ítéltek 1990-ben a helyi milicista meglincselése miatt. Nem ő volt, persze, hanem a népharag, de ez már kit érdekel? Meg mi az a népharag? Négy év Gherla, rövid idő ideiglenesen szabadlábon, aztán kötél. Volt, nincs. Ez amolyan népszokás nálunk. Eszembe jut, hogy a forradalmárok ezen csapatából, akiket leültettek, már csak N. István van életben, ő volt a legidősebb a fogvatartottak közül, és már sok éve tervezem, hogy kéne egy filmet forgatni róla, mert egyszer magához hívott és mondta, hogy nekem elmesélné a történetüket úgy, ahogy az valójában volt. El is kezdtük a beszélgetést egy diktafonnal, de leállítottam, mert képre kívánkozott a történet. Filmet akartam forgatni vele, de mindig gyerekekkel mentünk, mindig pár napra, mindig volt fontosabb, és most először vagyok több napig egyedül. Nem sietek, nincs gyerek, príma alkalom. Felhívom a filmeseket, hogy rakjanak be nekem is egy kamerát, hogy ne csak ők filmezzenek engem, hanem én is filmezzek egy igazi forradalmárt. Berakják, de másnap reggel, amikor bemegyek a szomszédba kávézni, akkor mondja Ilonka, hogy úgy lehet, N. István meghalt, mert a lánya kiírta a fészbúkra, hogy Isten nyugtasson, édesapám. Alkalomhoz nem illő szó csúszik ki a számon. Régi adósságot törlesztettem volna. Így indul az első reggel. Mindegy is, elviszem magammal N. István tekintetét, a sok év ígérgetést, hát legyen az Ő akarata szerint. Az ember vagy csinálja, amit akar, vagy engedje el, de ne tologassa maga előtt a terveit, mert akkor így jár, mint én.
Megjönnek a filmesek, meghozzák nekem is a plusz kamerát, de már csak rólam forog a film, megyünk mindenfelé a gyerekkoromba, város, falu, havas, jövök-megyek ott a fényben és sötétben vagy három napig, illegetem magam, jól lemegyünk a dolgok mélyére, aztán összepakolnak a filmesek, elviszem őket a segesvári vasútállomásra a nagy lámpáikkal, kameráikkal, pakkjaikkal, felteszem az éjszakai Dacia Expressre. Autózok hazafelé nagyon egyedül, megállok Szenttamáson, leülök apám sírja mellé, épp azon elmélkedem, hogy nekem már csak halottaim vannak a szülőföldemen, mi végre ez az egész, mit keresek én még mindig itt, és akkor hív fel Orsi, a barátnőm, hogy kijönne vonattal hozzám. Mondom, hogy rendben, megnézzük a menetrendet, hogy másnap mikor indul a Korona vagy a Dacia, aztán jöjjön. Nem, nem, most, mondja, most megyek, és még akkor este munka után felül a Daciára, eljön az éjszakai vonattal Romániába, és akkor tudom, hogy ő az igazi, mert az a fiatal lány, aki egyedül felül egy éjszakai vonatra és eljön hozzám, az csak az igazi lehet. Meg is érkezik reggelre a Dacia Expresszel Segesvárra, lévén halottak napja, elviszem három temetőbe, megmutatom a felmenőimet, és N. István temetésére is elviszem, és a lány a két napjából – mert mindössze annyi van neki – az egyiket temetőkben és temetésen tölti, no meg a templomban, és ott még úgy van, hogy balra a nők, jobbra a férfiak, a temetési menetben hátul az asszonyok, elöl a férfiak, úgyhogy pár órára magára is hagyom, de este együtt vagyunk, ülünk a kandalló előtt, juhsajtot eszünk, almával, dióval, házi kenyérrel, némi bort kortyolunk hozzá. Másnap kirándulunk a havason, szalamandrát nézünk, forrásvizet iszunk, és este már viszem is Segesvárra az éjszakai Dacia Expresszre, mint a filmeseket, mert neki dolgoznia kell, csak hiányoztam neki, és ezért eljött hozzám két napra. Én meg megyek Dévára pár nappal később, aztán vissza Pestre, onnan Szigligetre megünnepelni a szülinapjainkat, mert majdnem egyszerre van, és meg akarom lepni őt. Bekötöm a szemét is, hogy ne lásson semmit, nem is lát, még akkor sem, amikor leveszem a kendőt a szeméről, mert akkora novemberi köd van, hogy csak a semmit látjuk, azért elmondom neki a titkot, hogy a börgöndi reptéren állunk, és négyezer méter magasból egy ejtőernyős tandemugrásra készülünk épp. Köpni-nyelni nem tud a meglepetéstől, csak áll egyik lábáról a másikra, didereg ott a nagy lapos reptéren, és az a novemberi köd egyáltalán nem akar felszállni a megbeszélt időpontra, mondják ott a hangár mellett a konténerben az ejtőernyősök, hogy nyugodtan bemehetünk Fehérvárra, míg felszáll a köd, majd hívnak, ha felszállhat a repülő, addig sétálgassunk nyugodtan a földön. Látom Orsin, hogy nagyon sápadt és nagyon fél, mondja, hogy ráéreztem, ugyanis az egyetlen, amitől fél, az a szabadesés. Prímán kiválasztottam a legjobb szülinapi ajándékot. Amire visszaérünk Fehérvárról a börgöndi reptérre, már felszáll a köd, felhő lesz belőle, de azok a kalandorok mennek fel hamarabb, akik ott maradtak cidrizni pár órát a kifutópálya mellett, és már tele van a gép, de nemcsak az első, hanem a második is, és arra se férünk fel. Ketten maradunk utoljára. Beöltözünk nagy szkafanderekbe, és várjuk, hogy felszálljunk, és úgy néz ki, hogy menni fog, a kis Cesnával felvisznek csak kettőnket, mintha nászutasok lennénk, de ahogy ugrik az előttünk levő csapat és közelítenek a földhöz, valószínűtlen hirtelenséggel a felhőből újra köd lesz, és úgy gomolyog elő megint oldalról, mintha füstgéppel fújnák be, és úgy lepi el a kifutópályát, hogy kiabálni kell, hogy ne a hangár tetejére érkezzenek az ugrók. Sajnálattal közlik, hogy minket már nem visznek fel. Belátjuk, hogy igazuk van, és úgy hagyjuk el a köddel borított repteret, hogy egész nap hülyére izgultuk magunkat, és nem teljesítettük a küldetést. Elég szarul sül el a szülinapi meglepetés, de legalább átfagytunk rendesen a novemberi reptéri szélben. Így jár, aki novemberben születik. Suhanunk az M7-esen, Orsi töredelmesen bevallja, hogy egész nap azt kívánta, bárcsak ne tudnánk felszállni, a végére viszont meggyőzte magát, hogy mégis, de amire meggyőzte magát, akkorra pont belepte a köd az egészet, és nem tudtunk felszállni. Spongya rá, mondom, megyünk fürdeni Marcaliba. Átmelegszünk a marcali gyógyfürdőben, ott ül a mesztegnyői plébános is, akit egyszer a betörők úgy megvertek, hogy a marcali tévé is bemutatta monoklival a szemén, de ő Isten nevében megbocsátott a betörőknek, és ment tovább az élet, mert az élet mindig megy tovább. A fürdő után visszamegyünk Szigligetre, eltöltünk egy vidám estét, és másnap reggel arra ébredek, hogy behoz Orsi egy terhességi tesztet két csíkkal, ha már én megleptem őt a szülinapján, akkor ő is meglep engem. Az ő szülinapi meglepetése kicsit jobban sikerül, sírunk és nevetünk, és elszalad Tapolcára még egy tesztért, hogy akkor ez biztos-e, és azon is két csík van, és akkor leesik, hogy talán ezért nem ugrottunk le előző nap négyezer méterről. Összeáll a nagy mozaik, kiszámoljuk, hogy ez a gyerek csakis halottak napján foganhatott Oroszhegyen a kandalló előtt, de nem látunk ebben semmi baljóslatot, mert ugye én jóban vagyok a halottakkal. Érzem, hogy ez a gyerek a miénk, meg akar születni, lepörög az élet előttem, és ez elindít mindenféle változásokat a közös életünkben ott rögtön, főleg Orsinak, munkahely, albérlet, felkészülés a minden újra, alig vált el, és én még alig se, és máris beleugrunk a még nem tudom, mibe, de abban biztos vagyok, hogy vele akarom leélni az életem, persze van még két gyerekem, és egyik se egyszerű, akkor még bele se gondolok, hogy milyen mozaikcsalád leszünk, de bízom benne, hogy megoldjuk, mindent megoldunk, mert erősek és okosak vagyunk, mert én korábban megkérdeztem Orsolyámat, hogy komolyan vegyem-e, és azt mondta, hogy vegyem komolyan, és akkor azt gondoltam, hogy na jó, legyen ez az utolsó nő az életemben, akit még komolyan veszek. Ő már addigra elvált huszonnyolc évesen, két év házasság után, én negyvenhat évesen négy éve külön élek a feleségemtől, de az exem valamiért nem akar elválni, amikor elküldöm neki az első ultrahangképet, hogy válni kéne, akkor is csak annyit ír vissza: gondoltam. Aztán valahogy nagy nehezen kimondjuk a boldogító nemet is, puszi-puszi a bíróságon, és akkor ott tartunk, hogy mindketten jogtiszták vagyunk, belecsaphatunk egy újabb életre szóló vállalásba, amibe már bele is csaptunk. Orsi szépen kerekedik, mozog a pocakja, és már mesét is olvasok a kicsinek a pocóban, és a leendő feleségemmel megbeszéljük, hogy szülés közben eltöri három ujjamat, és azt fogja kiabálni, hogy többet oda nem teszem be, a barátai gender reveil partyt szerveznek, mert most ez dívik, azt akarjuk, hogy addig ne mondjon semmit a nőgyógyász, legyen meglepetés a gyerek neme, hogy legyen buli a barátainknak is, mert amink van, szeretjük megosztani másokkal is. Orsi fiút szeretne, nekem meg először egy lány jelenik meg, ahogy jön az ágy végéhez kócosan, és felmászik a szülei közé, de a fiúnak is nagyon örülnék, szóval, mindegy, csak egészséges legyen, és a partyn vége lesz a találgatásnak, felszáll a rózsaszín lufi a nagy kartondobozból, és akkor Orsi sírni kezd, végigsírja az estét örömében, vagy ki tudja, hogy miért sírnak a nők. Gyömbérpálinkát iszunk, és a fiam is örül és a lányom is kezdi elfogadni, hogy lesz egy kistesó, és lesz neve is végül, nem a családból, egyik felmenő se, legyen valami új, ami még nem volt, Pannika lesz, és szépen fejlődik, csak a hastérfogata kisebb egy ideig, de azt is behozza, és kerítünk védőnőt meg elvégezzük a cukorterheléses tesztet, és minden oké, és beszélünk a választott gyerekorvossal is, szépen nő a pocak és nem reped szét a bőr, és a genetika is rendben, Pannika időben befordul a szülőcsatornába, mocorog, lehet vele beszélgetni, énekelni neki, és akkor hívom az aljegyző barátomat, hogy kerítsen egy anyakönyvvezetőt, hogy tudjak tenni egy apasági nyilatkozatot. Amikor visszahív a barátom egy anyakönyvvezető jelenlétében és megkérdezi, hogy az anyuka háromszáz napnál régebben vált-e el, rögtön utánaszámolunk, és kiderül, hogy nem, csak kétszázkilencven, akkor azt mondja az anyakönyvvezető, hogy sajnálja, nem lehetek a lányom apja, mert Orsi volt férje nevén fogják anyakönyvezni az újszülöttet, de már a volt férje nevét Orsi sem viseli, igyekezett a hivatalban megváltoztatni minden dokumentumát, nehogy a gyerek is a volt férje nevét viselje, és tessék. El kell majd a volt férjnek mondani, hogy lesz egy gyereke, akiről ő amúgy nem tud, de barátkozzon a gondolattal, én meg hívom gyorsan a volt válóperes ügyvédem és mondom, hogy mi a helyzet, és megkérdezem, hogy mikorra lehet ezt lezongorázni, hát, mondja, hogy ez mindenképp bíróság, de jön a nyári ítélkezési szünet, majd szeptembertől lehet valamit elindítani, és akkor talán decemberben. Karácsonyra már lehet, hogy a nevemen lesz a gyerekem, legalább a Jézuskának is lesz dolga. Hoz egy szép kislányt nekem, aki már egy fél éve az enyém lesz, de mégsem az enyém lesz, mert egy másik ember nevét fogja viselni, aki azt hitte, hogy a volt feleségétől nem lesz gyereke, hogy az a bírósági nap lesz az utolsó, amikor kimondják a válást, aztán hopp, becsúszik Pannika, és kiderül, hogy nem ilyen egyszerű a vég, és nem ilyen egyszerű a kezdet sem, hogyha azt mondaná a gyereknek, hogy az apád mindenit, akkor nem tudná, hogy melyik apjáról van szó, a név szerinti vagy a vér szerinti, ilyenek ezek az átmenetek, a múlt átlóg a jelenbe és a jövő a múltba, de én azért megkapom apák napjára az I love dad feliratú rugdalózót, nem is tudom, hogy vajon melyik dad, hát ilyen ez a jó világ, ilyen bonyolult, vagy én gondoltam egyszerűnek. Így játszadozok a gondolattal, a másik apja a gyereknek még nem is tudja, hogy ő lesz az apja. Épp kezdenek a dolgok jóra fordulni, kezdjük megszokni, hogy egy kicsit korán jön a bébi, Orsi levásárolja a Brendonban a kupont, amit a céges munkatársaitól kapott, vesz sok bodyt, popsikrémet, szoptatós szettet, ufóruhát nekem is, amivel bemehetek a szüléskor a kórházba, belép a Margit kórházban szülünk és az Idén Szülök Facebook-csoportba is, szépen alakulunk, és amikor azt mondom, hogy készen állok, akkor jön ez az apaság vélelme, és hirtelen két apja lesz a gyereknek.
Orsi elmegy egy ügyvédnőhöz tanácsadásra, és az ügyvédnő elmondja, hogy ha nem szólunk senkinek, csak összeházasodunk, a gyerek családban születik, akkor átcsúszhat az ügy. Házasság nélkül jön a szembesítés, DNS-vizsgálat a Gyorskocsi utcában, bírósági tárgyalás, ahol mindhárman meg kell jelenjünk. Milyen szép ismerkedés lesz. Majd a bíróságon küzdünk, hogy ki az igazi apa, nem párbaj vagy valami, hanem egy-egy genetikai teszttel a kezünkben, hogy „En gard!!!”, nem a tiéd, enyém, nem a tiéd, enyém itt a DNS-teszt, az nem az igazi, ez az igazi, ááááááá!!!
Esténként biztatjuk egymást Orsival, hogy ennyi szar után majd biztos jó lesz. A volt férj, a leendő, a volt feleség mint leendő, meg a születendő kislány. A volt férjet automatikusan gyermektartásra kötelezik, amíg az ő nevén lesz egy olyan gyerek, akiről ő nem is tud. Persze Orsi nem szeretné, ha valami köze lenne a gyereknek a volt férjéhez, na meg én se, hogy a gyerek valaki nevét viselje, aki neki senkije, fura lenne a vállamon büfiztetni a kislányomat, miközben valaki más nevén van. Jön a mentőötlet, gyorsan felhívom az aljegyző barátomat, aki nekem mindig nagyon sokat segített, és ő átbattyog megint az anyakönyvvezetőhöz megkérdezni, hogy a házasság megoldás lenne-e erre, és az anyakönyvvezető azt mondja, hogy igen, mert akkor a volt férjnek kell perelnie, hogy övé a gyerek, de csak nem fogja más gyerekét elperelni, akiről amúgy még nem is tud, legfeljebb majd a bírósági idézésből. Kérdezem, hogy mennyi időre előre kell házassági időpontot foglalni, azt mondja, nézi, jövő hét péntek egy óra? – Mit csinálsz jövő hét péntek egykor? – kérdezem Orsit. Ráér, mondja, és azzal a lendülettel le is foglalom péntek egyet. Telefonálok Balázs barátomnak, hogy annyi hülyeséget végigcsináltunk már együtt, egy még belefér-e? Elvállalja a tanúzást. Felhívom az ékszerész ismerősömet, hogy kellene két gyűrű. Ilyen rövid határidővel ő nem szokott vállalni, mondja, de most nekem elvállalja, odaadom a régit, hogy számítsa be, de külön megkérem, nehogy beleolvassza az újba, csak az árát vonja le és kész, megyünk Óbudára az önkorihoz, csak a két tanú meg mi hárman. Bemegyünk, nyilatkozunk, aláírunk, aztán átsétálunk a bankba, mert ennyi embernek már kicsi a ház, bővíteni kell, nagyon kell az a babaváró hitel, hogy a házat átépítsük, mert öten már nem férünk el a régiben, építkezésbe is kezdünk, kezdenénk, de nincs szakember. A szomszéd szobafestőt, Rezsőt rábeszélem, hogy öntsünk alapot, ő meg felhívja a kőműves Zolit, hogy jöjjön, de kőműves Zoli csak egyszer jön, akkor is piásan, aztán eltűnik, elnyeli valami elvonó, és akkor ott állunk a kiásott alap szélén, amit az ukrán szomszédokkal közösen ástunk ki, és megbeszéljük Rezsővel, hogy ketten nekifogunk az építkezésnek, és azt is, hogy vagy nagyon össze fogunk veszni a végére, vagy nagyon jó barátok leszünk. Ezer forint egy tégla, talicskával toljuk ki a százezreket, csak a hülye építkezik ilyen drága időben, háború, rekord infláció, nagyon drága munkaerő, de hát mit csináljak, ha az okozat megvan, akkor meg kell csinálnom az okot is. Kibontunk egy ablakot, beépítjük a hálóba, de túl széles az ablak helye, nincs elég hosszú vízmértékem, középen felrakunk egy sor téglát. A téglák közé malter helyett irodalmi folyóiratokat pakolok, végre valami haszna is van az irodalomnak. A Youtube oktatóvideóinak köszönhetően egy nap két sor téglát is felrakunk. Egy írótól és egy szobafestőtől ennyi telik. A háromnapos munkát bő két hét alatt el is végezzük. Fellélegzünk, locsoljuk a koszorút bőszen, hogy ne repedezzen szét a forró nyári napon, és várjuk a csodát meg az ácsokat Oroszhegyről.
Jönnek is az oroszhegyi ácsok, hozzánk költöznek. Zoli meg Pista bácsi, bontják a tetőt, verik szét a régit, Hiltivel vésik le a fölösleges téglákat, így csapatjuk, megy a betonkeverő, hajlik a vas, fogy a sör, az Éva típusú csehszlovák faházban külön megy a szovjet hűtő a sörnek, mert Zoli sörrel működik, Pista bácsi nem iszik, de csak azért, mert már egyszer majdnem meghalt a piától, ő jégkrémet kér, erősebb napokon kólát. Orsi meg ül bent a nappaliban a kanapén, inkább fekszik, mint egy ősanya, sárgadinnyét falatozgat, nézi, hallgatja, hogy körbeépítjük. Mindent vagy semmit játékot játszunk. Ha Panni hamarabb születik, akkor elesünk a babaváró hiteltől, vége az építkezésnek, mindenki mehet haza. Minden este elmondok egy Most segíts meg, Máriát, hogy még egy napot maradjon bent, visszaszámolok, hogy három, kettő, egy. Pannika ügyes kislány, mondom, kivárta az idejét bent, megvan a babaváró hitel, a háromszáz nap meg letelik valahogy. Az egyik apu nem tud semmit, a másikat meg lefoglalja az építkezés. Eljön a péntek, az esküvő napja. Ledobom a malteros overallt, felveszem az esküvői öltönyöm. Orsi nagy pocakkal begurul Óbudára az önkorihoz, nem kérünk zenét, nem kérünk pezsgőt, a lehető leggyorsabb versenyszámban indulunk. Igen, igen, igen, igen, aláírás, és már kint is vagyunk, megyünk a macskaköveken, beülünk egy süti-kávéra a tanúkkal, majd ünneplünk, ha ráérünk egyszer. A tanúktól elbúcsúzunk, és megyünk az OTP-be, kitöltünk minden papírt, aláírunk, pittyen a számla, jön a pénz, amit majd hetvenéves koromra fogunk visszafizetni, de a gyerek hároméves koráig nem kell elkezdeni a törlesztést, és most az a lényeg, hogy megkapjuk a lóvét, és egy kis levegőhöz jussunk. Az első részletet rögtön levonják, szemléltetésül, hogy tíz évig ez lesz minden hónap elsején. Ahányszor belépek az OTP-s virtuális bankfiókomba, mindig szembejön, hogy a banknak tartozom 9 953 000 Ft-tal, nehogy elfelejtsem, s ez Orsinak is megjelenik, hogy ő se felejtse el. Most csak próbálunk a hullámok tetején maradni, mint a jó szörfösök, hogy ne nyeljen el az óceán, hogy teljen le az a háromszáz nap, hogy ne pereljék el a gyereket, hogy ne más nevére kerüljön, hogy legyen hol lakni, és akkor ezt az egész közös életet ugye még el se kezdtük.
PS.: Pannika megszületett, már egyéves. A filmet ügyesen megvágták, elkészült, 52 perc lett, de végül nem vette meg a királyi televízió, azt mondták, túl sok benne az akasztás. A házépítést abbahagytuk, elfogyott a pénz, mielőtt befejeztük volna, de tető alatt vagyunk. Rezsővel, a szobafestő szomszéddal összevesztünk, de miután kiműtöttek belőle egy kétcentis epekövet, meglátogattam és kibékültünk. Ja, Pannika nyári gyerek lett, nem lesznek születésnapi gondjai a novemberi köddel.
