Kezelhetetlenek

A tavalyi év egyik legjobb magyar filmje a szereplőit tükrözi: nagyon kevés pénzből kénytelen megélni, egyszerűen, sőt néha talán túl durván fogalmaz, ám kitűnő felnövésfilm. Nemcsak önmagában, hanem gyártási miliőjét tekintve is: a még a Filmalapnál indult (most Filmintézetnek hívják), kifejezetten elsőfilmek létrehozásának megsegítésére alapított Inkubátor Program felnőtté válását, fejlődési ívét is nagyszerűen jelzi.

A film párhuzamosan indít egy börtönviselt apa, Tibi (Dietz Gusztáv), valamint tizenkét éves lánya, Niki (Horváth Zorka) történetével. Az egyre kezelhetetlenebb lány a nagyszüleivel él, az emberek „kezelésére” szakosodott, agresszív Tibi pedig kidobólegényként keménykedik különböző fővárosi bulizóhelyeken. A két szál hamar és elkerülhetetlenül fonódik össze ismét, amint apa és lánya nemcsak az életükben tátongó űrt próbálják egymással betölteni, hanem a hiányzó anya történetére is lassan fény derül. A spoilereket elkerülve: nem hepienddel végződő film ez, ám a nézői katarzis mégiscsak pozitív előjelű, hiszen az újra egymásra találás visszafordíthatatlanul szép folyamatot, ezáltal pedig a megváltás lehetőségét indítja el ebben a két, már-már párialétben létező, problémás emberben.

Kis Hajni nagyjátékfilmes debütje úgy tud szociálisan érzékeny lenni, hogy nem egy egész társadalmi réteg vagy pláne egy ország nyomorát siratja, hanem a története megmarad egészségesen személyes szinten. Ha néhány beállítással többet mélázott volna a lecsúszott fővárosiakon és környezetükön, akikről a történet szól, könnyen átcsúszhatott volna érzelmi zsarolós antropológusi nyafogásba, így viszont csak egy kitűnő esettanulmány, amiben a szociális háttér hamar átlényegül háttérinformációvá, és a személyes viszonyok veszik át a gyeplőt. Ezt csakis megfelelően hiteles arcokkal tudták elérni az alkotók, így hát szinte logikus, hogy amatőr szereplőket válogattak mindegyik fontosabb karakterre (de még a kisebb szerepeket is vásznon-képernyőn ritkán látható színészekre bízták): ­Dietz Gusztáv tényleg olyan figura, akivel nem szívesen futnánk össze még egy viszonylag jobbacskán kivilágított sikátorban sem, Horváth Zorka pedig kitűnő kihívója az elmúlt évek egyik legjobb európai gyerekalakításának, amiben szintén egy nehezen kontrollálható leányt keltett életre egy amatőr (Helena Zengel, Kontroll nélkül / Systemsprenger, 2019).

Persze van előképe ennek a fajta amatőrszereplős, specifikus társadalmi rétegekről szóló drámai megközelítésnek a magyar filmtörténetben: a dokumentum- és játékfilm műfajai, sőt műnemei közti szűk mezsgyén mozgó ún. Budapesti Iskola (ahonnan pl. Tarr Béla is indult) a hetvenes években már bőszen bontogatta a zsánerek közti határokat. Kis Hajni filmje egyértelműen a fikciós-játékfilmes oldalra esik, azonban szinte jelenetről jelenetre tapintható, hogy mennyire a valóságban gyökerezik a részben saját tapasztalataiból inspirálódott, Szántó Fannival együtt írt forgatókönyv: folyékonyan beszéli a budapesti utcák, a nyomasztó éjszakai buszok és a felszínes csillogás mögött lepattogzó falú bulinegyed nyelvét – ezt nem lehet tanítani.

Apropó nyelv: megkapó, ahogy apa és lánya kénytelenek (újra)megtanulni kommunikálni egymással, és ahogy ezt egy bensőségesebb, nem feltétlenül verbális nyelven teszik: kettőjük kapcsolatának a már-már slapstick-humorra utaló, egész testet megmozgató mutatványok is részei (Tibi fának ütközik, először talán véletlenül, később viszont rájátszva), de a klubzene is olyasfajta közös kód, amit mindketten egyből értenek, és ami által szavak híján közvetlenül mesélhetnek egymásnak magukról. Ezekkel a megfoghatatlan „kincsekkel” szemben helyezi el a rendező a materális világ csalóka artefaktumait: a Niki által olyannyira áhított sportcipő csak egy zálog, egy mellékvágány, lényegtelen, helyettesíthető valami, amin túl kell lépni. Ha nem értenénk egyből, a forgatókönyvírók még ürülékkel is bekenik. Az igazán lényeges dolgokat nem pénzzel lehet megvenni – öltene giccses testet az ige, de a Külön falkában pont az a szép, hogy az effajta közhelyeket nagyrészt el tudja kerülni, vagy legalábbis nem írja ki öles betűkkel, mint ahogyan mondjuk egy hollywoodi alkotás tenné. Pedig Tibi és Niki története nagyon is a hagyományos apa–lánya sztorik formalizmusát használja (hogy tudniillik az apa is tanul a lányától – vagy talán még többet is, mint vice versa), de az alkotók személyessé, átélhetővé és frissé tudják varázsolni a kiürülőfélben lévő keretet.

A terhes viszonyú, de egymást megzabolázó, szeretetre újra megtanító apa és lánya története a tavalyi Karlovy Vary-i fesztiválon mutatkozott be, és kitűnő alkalom arra, hogy számba vegyük, hol is tart a magyar filmes utánpótlás(képzés): nemcsak rendezőjének ez az első nagyjátékfilmje, hanem operatőre (Nyoszoli Ákos) és vágója (Gorácz Vanda) is most debütál önálló egész estés alkotással. Egy olyan generáció filmnyelve ez, akiknek kevésből kell sokat megvalósítaniuk, de jelesre vizsgáztak: az egyszerűség, durvaság nem jelent értéktelenséget, sőt. Jelen esetben épp hogy ez a letisztult forma az egyetlen, ami igazán talál ehhez a témához. Mint lánya az apjához.

Külön falka, színes magyar–szlovák film, 98 perc, 2021. Rendező: Kis Hajni. Forgatókönyvíró: Kis Hajni, Szántó Fanni. Zeneszerző: Borsos Oleg. Operatőr: Nyoszoli Ákos. Vágó: Gorácz Vanda. Szereplők: Dietz Gusztáv, Horváth Zorka, Andai Kati, Derzsi Réka, Galkó Balázs, Haffner Anikó, Honti György, Pikali Gerda, Spolarics Andrea.

‍