Kintről befelé a színház és költészet világába – Hervay Klub Kali Ágnessel és Purosz Leonidasszal

Január tizenkettedikén a 14. Hervay Klub meghívottjai Kali Ágnes és Purosz Leonidasz voltak. A Planetáriumban helyet kapó esemény közvetlenül követte a népszámlálás kiértékeléséről szóló előadást, így egy enyhe csúszás és teljes közönségcsere után kezdődött el az irodalmi est. A meghívottakkal Fazakas Réka és Nánia Hanna beszélgetett.

‍

Már az első percekben kiderült, Ágnes és Leo egyaránt érdeklődnek a dramaturgia és a költészet iránt, azonban minél több kérdésre válaszoltak, annál egyértelműbbé vált, hogy talán ez az egyetlen közös dolog bennük.

‍

Hanna kezdőkérdésére válaszolva, amely az első írásélményre, a pályakezdés tapasztalataira vonatkozott, Ágnes a sárvári diákirodalmi találkozóról mesélt, amelyen Leoval együtt vettek részt, és ahol megismerkedtek „szárnyaik bontogatása” közben. Akkor jó élménynek tűnt, de visszatekintve sok mindent kérdőjelezett meg magában ennek kapcsán. A pályakezdés nehézségeire kitérve hozzátette, hogy a költészet útja rögös út, amelyet sokan romantizálnak: „Mindenkinek, aki most kezdené el, a legfontosabb szempont, hogy ne engedjünk az idősebbek szétromantizálásának, és ne essünk abba a hibába, hogy milyen jó élményeket gyűjteni bármi áron” – javasolta Ágnes. Leo véleménye az volt, hogy érdemes a járt utat kritikusan szemlélve egy járatlant kitaposni magunknak. Az irodalmi tábor számára egy kimondottan jó élmény volt, ahol egy befogadó közösségben, pályatársakkal szocializálódhatott és alkothatott, egyszerre tanulva kritikus és empatikus gondolkodást.

‍

A következő kérdés a színház és a költészet közötti viszonyra és ennek, az alkotás folyamatára való kihatására vonatkozott. Ágnes törekszik arra, hogy szövegben gondolkodjon mindenről, ami körülveszi őt, ugyanis a versírás jelenleg fontosabb szerepet tölt be az életében, mint a dramaturgia. A két médium közötti különbséget pedig úgy fogalmazta meg, hogy „a versírás egy bentről befelé haladó folyamat, ezzel szemben a színházi munka bentről kifelé haladó munka”. Leo verseire jellemző a monológszerű megszólalásmód, ami a drámai szólamokra, kórusokra hajaz, azonban nála a színház nagyobb prioritást élvez jelenleg. Szerinte a versnek az a nagy előnye (és egyben hátránya is), hogy alkotás közben nem kell másokhoz alkalmazkodni „sokkal kevésbé van kölcsönhatásban mások esztétikájával”, mint mondjuk a színházi munka, ami egy sokkal kollektívebb élmény, instant visszajelzésekkel. Ágnes visszakérdezett, hogy ez azt a konklúziót vonja-e maga után, hogy az alkotás legfontosabb eleme a reakció, mire Leo elmondta, hogy nem feltétlenül a legfontosabb, de azért határázottan szignifikáns része.

‍

Leo szerint az írás mindig kísérletezés, a verseiben megjelenik a kommunikációképtelenség, az önmeghatározás és a többes szám. Ágnes versei személyes hangvételűek, mivel nem akarja ezeket elválasztani saját magától: „Azt hiszem, hogy valahol ott van az igazság, amikor eltűnik az egyes szám és nem többes számmá akar átalakulni, hanem megelégszik az egyes szám nélküliséggel és inkább a visszafejtésében van a csoda, nem a többes szám erőltetett akarásában.”

A beszélgetés folyamát helyenként a meghívottak felolvasása és esetleges köhögőrohamaik szakították félbe, ezért egy adott ponton Horváth Benji került a helyettes-felolvasói szerepbe.

Fotók: Tamás Zsófia