.svg)
A városi strand kiégett gyepén ezernyi színes törölköző és pléd tarkállott. Napolajszagú délután ereszkedett a fürdővel szemközti kocsma teraszára. A nyárvégi hétköznapon, az utolsó augusztusi kedden két öreg kártyázott a billegő zöld pléhasztalon. Snapszeroztak, tízfilléres tétekben. Előttük zöld veltelini, barna Románc cigaretta. A lépcsőn vékony, fiatal férfi szaladt fel, hanyagul odabiccentett a két idős úrnak, és benyitott a kocsmába. Zaklatott volt, foghegyről köszönt és rendelt. Felső inggombját kioldotta, izzadt mellkasára fújt. Haját a füle mögé tűrte, nadrágzsebéből cigarettát vett elő. Rágyújtott, nagyfröccsöt és rumot rendelt. A hamu a magasított sarkú, hegyes orrú cipőjére hullott.
Már három hete kórházban volt, az elvonón, a „cserepesben”. Erőt gyűjtött, hogy hazamenjen. Nem tudta, hogy szívesen látják-e otthon. Hogy szégyellte-e magát? Talán. De a sóvárgás most is felülírt mindent, minden más érzést. Ki-be járt az elvonóról az utóbbi években. Hányadik alkalom is volt? Tizedik vagy tizenegyedik? Mindegy. A minta mindig ugyanaz. Ki a kórházkapun, fel a helyi járatra, le a buszról, be a presszóba. A teljes leittasodásig ekkor még nem jutott el, hazament, összeveszett a feleségével, majd – a kocsmák hamar bezártak ugyanis – felkeresett egy közeli bögrecsárdát, és ott a savanyú nohától kegyetlenül berúgott. Az egyik ilyen illegális ivó két házzal odébb volt, egy garázsban. A szerelőakna rejtette a demizsonokat. A nyugdíjas borkimérő minden napszakban fogadta a szomjas vendégeket. Az olcsó lőre vonzotta az új telep fiatal alkoholistáit. Csak fel kellett kaputelefonozni a 9-es lakásba, és a csárdás lassan lebaktatott a másodikról, és kinyitotta a garázst. Tudták-e a lakók? Tudták. A többség szemet hunyt vagy összekacsintott, mindenkinek megvolt a maga szürke zónája. Akadtak túlbuzgó feljelentők, de mire kiért a rendőrség, már nyoma sem volt a bornak. A nyomozók is gyakran látogatták ezeket a zugivókat, ezért vagy késleltették az ellenőrzést, vagy egyszerűen leadták a drótot.
***
A két férfi egymásnak feszült. Némán, ijesztően némán birkóztak. Az idősebb testvér alacsonyabb volt, de izmosabb. Öccse egy fél fejjel magasabb, vékony, szívós alkat. Hosszú karjaival átkarolta a bátyját, teljes erőből szorította. Egy arasznyira felemelte a földről, és a falhoz nyomta. A báty kiszabadította a kezeit, és vállon ragadta a testvérét, majd elgáncsolta. Az előszoba linóleumpadlójára zuhantak. A két test összegabalyodott. Szuszogásuk felerősödött, ziháltak, a lihegés ritmusa felgyorsult. Elfáradtak, de rövid mozdulatlanság után újra összekapaszkodtak. Az ujjaik kifehéredtek, ahogy görcsösen szorították egymást. A nyaki ütőerük lüktetett, a fejük elvörösödött. A némaság oldódott, sziszegtek, egyetlen szó ismétlődött mindkettőjük ajkáról. Te! Tee! Teee! Nem vették észre Simont. A fiú a fotel mögé bújt, és onnan figyelte a dulakodó férfiakat, az apját és a nagybátyját. Nem érzett félelmet, sem szomorúságot. Érdekelte a verekedés. Lenyűgözte a két testvér küzdelme.
***
Katona volt, mikor a kisfia megszületett. Kimenőt kért. Felvette a civil ruháját. Az egyetlen bőrcipőjét, a maga varrta, bézs szövetnadrágot, elegáns inget, a skótkockás zakóját, a barna bőrkabátot. Mindig hajadonfőtt járt. A laktanyából kilépve, az első útja a kocsmába vezetett. Olajos padlójú, füstös helyiség. Két nagyfröccs, két cseresznyepálinka. Három szál cigaretta, Fecske. Aztán rohant haza. A nagy hideg ellenére kigombolta a kabátját. Mint két barna denevérszárny, csapkodott a fagyos levegőben. Arcát vágta a pengeéles januári szél. A hátán jéghideg verejtékcseppek gördültek alá. A tüdeje sípolt, égett a fagytól. A vádlija átforrósodott, az izomrostok lángoltak. Tudta, ha megáll, akkor a görcs nem engedi tovább. Futott hát, végig a platánfákkal szegélyezett hosszú úton, el a Lenin-szobor mellett, át a patakon, keresztül a temetőn. A KISZ-telep sikátorai között le tudta rövidíteni az utat. A keskeny betonjárdák gyakran vállszélességűre szűkültek. Vékony, kecses női vállak könnyen elfértek, a minta az ő anatómiájukhoz igazodott. Egy izmosabb férfinak már megnehezítették az átjutást. A kabátja szárnya beleakadt egy kiálló drótba, hosszan végighasította. Észre sem vette, rohant tovább. A zsebkendőnyi kiskertekből kíváncsi szemek figyelték, kutyák csaholtak rá. Egy sufni a hátát mutatta, megszakítva a sodronykerítést. Kezével a falnak támaszkodott, hosszan zihált, majd cigarettára gyújtott. Az alkohol ragacsos verejtékként csapódott ki a homlokára. Szédült. Körülnézett. Nagyot szívott a cigarettából. A csikket az esővízlefolyóba pöckölte. Futott tovább. Tujasor mögött kiskocsma bújt meg. Pár másodpercig hezitált.
Már csak két utcányira volt. Még egyszer, utoljára megállt. Félt. Apa lett. Alig múlt húsz. Hiszen még gyerek. Hogy neveljen fel egy kisfiút, ha a saját életét sem tudja irányítani, és csak pusztít maga körül? A szüleit, a bátyját és elsősorban a feleségét. Mind halálosan szeretik, mindannyiukat halálosan szereti. És mégis kínozza őket, végtelen kétségbeesést okozva. De nem tehet mást, valami ellenállhatatlan erő taszítja a végzete felé. Hasztalan küzd, valami démonikus álvalóság belelöki az örvénybe. A spirál lehúzza, majd egy pillanatra a felszínre engedi. Alig vesz levegőt, és újra fuldokol. Segítő kezek akadnak ugyan, sőt, a mentőcsónakból már kidobták a mentőövet is, de hiába nyúl a biztonság felé, soha nem éri el. Mintha vasgolyók lennének a bokájára kötve. Örök rabság, ami a tengerfenékre húz.
Már nem futott, csak sétált. Lelassult. Egy kiégett utcai lámpa alatt megállt. Felnézett a konyhaablakra. Az anyja sziluettjét látta, az asszony a bejáratot figyelte. A lépcsőházhoz vezető járdát. Az utat. A lakótelepet pásztázta tekintetével. Az unokája a kisszobában a menyével, kellemes, meleg a lakásban, kint éppen csendesen havazni kezdett.
De hol van a fia, a tékozló? Hazatér vajon valaha? Testben lehet. De a lelke már távol van a valóságtól. Mindenesetre vár, hátha. Mintha látna valakit az elsötétült lámpaoszlop alatt. Felizzott egy cigarettavég. Vagy csak képzeli? Nem, még egyszer. Aztán végleg kialudt. A friss hóban lábnyomok távolodtak.
