No items found.

László Noémi versei

XXXII. ÉVFOLYAM 2021. 8. (814.) SZÁM – ÁPRILIS 25.

Részegh Botond munkája.

Bogárlábon

I.

Itt történt meg a létezés velem.

Fölébredtem egy lakótelepen.

Elhittem, hogy elég, ha kinyílik a szem.

Nem tudtam: mindenem valamilyen.

Nem gondoltam, hogy bárminek

jelentősége van. Itt makacsoltam

meg magam. Megnéztem tükörben

hasadt homlokom. Csatangoltam

viharvert dombokon. Jártam térdig,

derékig érő gyomban. Botlottam,

estem, féltem, tántorogtam. Oldottam

példákat. Számtan, fizika, nyelvtan.

Néztem az égre, mint aki csak úgy

elvan. Ültem kórházban, folyosókon

vártam. Ebújtam a suli alagsorában.

Világra hoztam egy lányt, egy fiút.

Nem éreztem, hogy ne lenne kiút.

Bármi szakad nyakamba, talpra állok.

Keringenek arcok, nevek, halálok.

Ezt a helyet meg merem érteni.

Mert nem túl nagy, és nem is

túl kicsi.


II.

Egy lakótelep flórája és faunája

nem nagy dolog, de léteznek színek.

Szarkaláb, kankalin, pipacs és

cickafark. Habkő-fehér, mészpor-

fehér, cementpor-szürke, aszfalt-

fekete. Az építőtelepi vascsodák

sárga, narancs, vadkék színe.

A teherautók barázdált homloka.

Kerek lámpaszemükkel néznek,

mint apa. Pókok, hernyók, hangyák

futnak. És bogarak. Elvagyunk,

de azért ez nem vidám barakk.

Nincs hús, tojás, tej, sajt, csoki,

kenyér. Az ember halkonzervtől

halkonzervig él. Mellé olajbogyó.

Harsány, hideg, szegényes,

történetedben mégis ez a jó.

Ez a gyerekkorod. Lásd,

béke van! Veszekszenek nagy-

mellű nagymamák, pocakos

nagypapák, kövér nénik, bácsik

húskenyér cukorsorban, olajtejsorban,

hogy ki hányadik. Nem látnak el

a jövő századig, hol unokáik ölnek

a parkolás miatt. Az idő bogárlábon

borzongva elszaladt.




Keresztút


I.

Te város, hányszor átutaztam rajtad

vonattal, s néztem fönt a templomot,

a katedrálist lent a folyóparton,

s a főút mellett azt a kis sötétet,

nyomott, vörös foltjaival. Fejem

a szemöldökfába majdnem bevertem,

pedig templombalépéshez jó alacsony

vagyok. A középpont köré sereglenek,

tódulnak mindenhol a templomok.

Bemeszelt freskók, tátongó falfülkék,

egymást zaklató felekezetek,

lebontott, leégett, átépített,

bérbe vett, adott templomok.

Itt nem nyílt kegyhelyen

szövőgyár, kocsma, mégis

nyugati szellő lengedez. Más

ajkú népcsoport csodálni való

fegyverténye ez. Vastag falak,

öklömnyi ablakok, magasföldszint,

csúcsos alakzatok, és kő, mindenütt

vésett kő dalol, és itt őgyelgek én is

valahol, tizennyolc évesen.

Passiójátékban hajas statiszta.

A kereszt állításakor jégeső zúdul ránk,

kisüt a nap, és a leszakadt vízözönt

a középkori kövezet felissza.


II.

Itt vagyok tizennyolc,

huszonöt, harmincévesen,

hosszú, göndör és lekaszabolt hajjal,

nyugodtan, zaklatottan, egyedül,

más tizenhuszon harmicévesekkel.

Itt vagyok bátran, komolytalanul,

az előírásokra fittyet hányva.

Nincs egy fityingem, ezt-azt dolgozom,

a rebellis gondot visel magára.

Eszembe jut a hírneves csata,

melynek napján testvérem született,

aztán rögtön a Reformáció,

melynek napján testvérem született.

Nem születtem pirosbetűs napon,

nem is hagyom magam születni.

Nem születésre hoztam képletet.

Nem vagyok végleges,

mint templomépület vagy

magasföldszintes, kőfalú ház.

A befejezettség megbabonáz.

Csak állok. Nyílt titok: a szüle-

tésnek hátat fordítok. Legföljebb

mondatokat építek, és tervezni

csak jelentést merek, s ha feltalálom

magam, inkább tréfa: a halálfélelem

és megvetés önfejű ivadéka.

Szép, mint életem keresztútja,

te, ahol elgondolom: vajon

hányszor vetődöm

még ide?






Összes hónap szerzője
Legolvasottabb