„Láttam hangyafejet, és abban tényleg arcot láttam” –Serestély Zalán Az önértés bogarai című kötetének bemutatójáról

Április 29-én este 18 órától a kolozsvári Planetáriumban mutatták be Serestély Zalán új, Az önértés bogarai című tanulmánykötetét. Az eseményt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem irodalomtudományi mesterképzésében résztvevő hallgatói szervezték. A rendezvényt Varga Nóra-Erzsébet konferálta fel, majd a Komp-Press Kiadó képviseletében Balázs Imre József köszöntötte a közönséget. Elmondása szerint a kötet szervesen illeszkedik a kiadó által gondozott tanulmánysorozatba – „ez egy olyan könyv szerintem, amiért ezt a sorozatot annak idején kitalálták”, fogalmazott. A szerző beszélgetőtársa László Zsuzsa volt, aki kérdéseivel a kötet legfontosabb tematikus csomópontjait, és azok személyes, irodalmi, filozófiai kontextusait bontotta ki.

A beszélgetés a kötet előzményének számító, hét évvel korábban megjelent One Way Ticket című könyv felől indult. László Zsuzsa arra volt kíváncsi, mi okozta a hangvételbeli váltást: míg az előző kötet „más talajon válik értelmezhetővé”, a személyes hang ott szinte hiányzik, addig Az önértés bogarai jóval közvetlenebb, intimebb tónusokat is használ. Serestély elmondta, hogy a két könyv nemcsak gondolatilag, de életrajzilag is összefügg, és „ikerkötetnek” nevezi őket, majd pedig elmondta, hogy mindkettő egy ciklus végét és egy új szakasz kezdetét is jelenti számára. Az új kötet az elmúlt hét év írásait gyűjti össze – „ahhoz képest vékony”, jegyezte meg humorosan a szerző –, és úgy érzi, most visszafogottabban, „tisztességes irodalmárként” közelített a témáihoz. A személyesség hangsúlyosabb lett, de nem az önvallomásos műfaj módján, hanem egy másfajta – elméletileg is nyitott – diskurzus keretében.

A beszélgetés középpontjában a poszthumanizmus, az ember és nem-emberi viszony újragondolása állt. Serestély szerint, amikor a kötet írásai születtek, ez a gondolati tér „gomolygó valami” volt – sokféle irányt kínált. Mostanra viszont úgy érzi: a poszthumanista gondolkodás beszűkült, intézményesült, s ez a mozgástér elvesztését is jelenti. A korábbi – One Way Ticket-beli – kockázatvállalás mára átalakult: „bevállalósabb és önhittebb voltam akkor”, mondta, most inkább reflektálni szeretett volna arra, mit jelent irodalom felől gondolkodni a nem-emberiről.

Serestély egy ponton maga olvasott fel a kötetből, abból a tanulmányból, amely a könyv címadó írása is. Az adott részletből kiindulva László Zsuzsa arról kérdezte, hogy az alakzatszerűség nem válik-e hűtlenséggé, kiindulva abból, hogy  antropomorfizáló lehet az, ahogyan a rovart az emberi önmeghatározás tükrévé teszi. Serestély válasza világos volt: „Nem a rovar érdemelt figyelmet most, hanem az, hogy hogyan határozza meg az ember magát a rovarok társadalmisága felől nézve”. Vagyis nem a rovar mint biológiai lény érdekelte, hanem a benne tükröződő ember, ezáltal pedig mint viszonyítási alap jelenik meg a tanulmányban.

László Zsuzsa felvezette, hogy az ember csupán másnak a fényében tudja definiálni önmagát, kérdése: lehet-e olyan emberi definíciót alkotni, amely a másoktól való elhatárolódás mentén működik? Serestély az „antropológiai gép” működésére utalva elmondta: az emberi önmeghatározások rendre kizárások mentén működnek – mintha egy belső antropológiai gép folyamatosan kiszűrné belőlünk az állatit, a természetit, a gépit. A kérdés nem az, hogy ez mindig így volt-e, hanem az, hogy muszáj-e így maradnia. Mert ha a kizárások struktúrái válságba kerülnek – és most éppen ezek a struktúrák inognak meg –, akkor sürgetővé válik a kérdés: le kell-e mondanunk minden öndefinícióról? Serestély szerint nem.

Épp ellenkezőleg: ezekben a helyzetekben lenne különösen fontos, hogy valamiféle kollektív ágenciaként mégiscsak újra képesek legyünk meghatározni magunkat. Nem a kizárások mentén, hanem egy inkluzívabb logikával. Olyan önértelmezésekre lenne szükség, amelyek be tudják fogadni mindazt, amit eddig kizártunk – különösen azt, amit nem értettünk, vagy nem akartunk megérteni.

László Zsuzsa következő kérdése a közös térre irányult: van-e a humán és non-humán létezőknek közös tér? És ha van, az eleve adott, vagy mi konstruáljuk? Serestély szerint „valamiféle testközösség” valóban létezik ember és állat között, ez egy fenomenológiai alap, ami nem biztos, hogy politikamentes, viszont a szerző szerint erre több válasz is lehet. „Az erkölcs interszubjektívebb moralitás” – mondta –, majd azt is kiemelte, hogy „kiesett a homeosztatikus ösztön” az emberből, vagyis már nem ösztönösen tart egyensúlyt a környezetével. Az erkölcs így nem belső iránytű, hanem interszubjektív képződmény: társadalmi, kulturális, történeti kereteken belül formálódik. Ezért nem egy válasz van, hanem több – és talán mind érvényes lehet. De a kérdés ettől még nem oldódik fel: vajon eleve adott-e a felelősség, vagy ezt is mindig újra és újra ki kell dolgozni?

A beszélgetés kitért a gépekkel való viszonyra is. Az ember nemcsak a természethez képest határozza meg magát, hanem a gépekhez való viszonyán keresztül is. Felmerül a kérdés, hogy milyen módon határozza meg az emberi öndefiníciót a gép jelenléte. Serestély szerint ez nem véletlen, a gép jelenléte zavarba ejtő – különösen akkor, amikor már nemcsak segédeszköz, hanem aktív szereplő, kompetens feladatvégző is. Példaként a fordítói szakmát említi, amelyet „a gép is viszonylag jól meg tud csinálni” és éppen ez a viszonylagos „jól” az, ami a legnyugtalanítóbb: a gép nem hibátlan, de elég jó ahhoz, hogy belépjen a hagyományosan emberinek tartott terepre.

Ez a fajta reflexió nem a gép kizárásán alapul, hanem azon a felismerésen, hogy a gépi és az emberi tulajdonságok egymást határozzák meg. Az önértelmezésnek ma már számolnia kell azzal, hogy az emberi képességeket és határokat nemcsak más fajok, hanem más működési logikák – például algoritmusok – is alakítják. Serestély kérdése tehát nem az, hogy ki fog győzni, hanem az, hogy miként formáljuk az együtt-lét feltételeit.

Ezt követően ismét olvasott egy szövegrészletet a szerző, amely az állatok elrekesztéséről, kiállítottságáról, szenvedéséről szólt. „Tömegesen elpusztított állatok lelkei”, „önként kínálják fel a testüket” – ezek a képek a 21. századi állati termékesítés logikáját leplezik le. Ezek a szövegek „kiváltott dühből” születtek – mondta –, és arról szólnak, „hogyan szívjuk ki az állatvilágból az esetlenség kérdését”. Míg ezek a témák a korábbi kötetbe is kerülhettek volna, végül itt kaptak új súlyt.

A közönség kérdéseinek sorát Balázs Imre József nyitotta meg a teremtő és teremtés viszonyát hozva szóba, és felvetette, hogy az állathoz való viszonyban vajon a különbséget vagy az azonosságot keressük-e inkább. Szerinte Serestély írásaiban e kérdés mélyen jelen van – különösen azokban, amelyek a rovarvilágról szólnak. A szerző válasza személyes élményből indult:

„Bazi nagy fless volt” – mondta –, amikor először látott mikroszkópon keresztül egy hangya fejet, és „tényleg arcot látott benne”. A „hangyaarc” nem metafora, hanem érzet – egy ismerős idegenség. A rovarok társadalmisága – tette hozzá – „majdnem olyan, mint az emberi”, de nem tudatos, hanem másként szervezett.

Mégis: az újabb kutatások szerint a rovarvilágban is van színlelés, manipuláció, sőt, rendszerbeli hibák is. „Mindig van egy boldogtalan hangya, aki letéved az ösvényről” – és hozzátette: ez a tévedés, ez a különutasság az emberi világban is jelen van. Ezért gondolja úgy, hogy nem a különbség, hanem az azonosság a relevánsabb kérdés – és ez teszi igazán izgalmassá a „rovarológiai futamokat”.

A következő közönségkérdés a poszthumanizmus gyakorlati és politikai dimenzióit érintette: lehet-e ez a gondolkodásmód a cselekvés eszköze? Serestély elismerte, hogy az elmúlt években csökkent benne a lendület. A Szem portál megszűnésével – amely korábban tágabb diskurzuskeretet adott – az a közeg is eltűnt, amely lehetővé tette az esszé mint forma szabadságát. Nemcsak az elméleti tér szűkült, hanem az irodalmi pozíció is elbizonytalanodott.

Egy harmadik kérdező arra volt kíváncsi, hogy mi indította el Serestélyt ebben a gondolkodásban – honnan ered a non-humán iránti érdeklődése? A szerző szerint több rétegben zajlott ez a közeledés. Vegetáriánus életmódja és kutyái már egy olyan életformára utaltak, amelyben a nem-emberi létezővel való kapcsolat nem absztrakt, hanem hétköznapi gyakorlat. „Nem vagyok nagy természetjáró” – vallotta be –, „de a kutyával való találkozás egy domesztikált, mégis erőteljes kapcsolat”. A 2010-es évek elején kezdődött ez az érzékeny nyitás, amelyhez hozzátartozik a menhelyek világa is, a maga etikai és szociális anomáliáival.

Berszán István zárókérdése váratlanul személyes hangot ütött meg: mit mondjon a fiának, ha ő fél a vadaktól? Serestély meglepődve válaszolt, elmondta, hogy fia gyakran akarta látni az erdei vadakat, de „mire odaértünk, már aludt”. És amikor megkérdezte, mitől kell félni, azt felelte: „nem a vadaktól – vannak veszélyesebbek is”, ugyanis fiai már azt is látják, hogy a szennyezettség az erdőben egyre szembetűnőbb, és elengedhetetlenül felmerül a kérdés: „akkor miből lesz levegőnk?” Ez a fajta szorongás nemcsak a gyerekeké, hanem közös – és talán ez az, amit mégiscsak tanítani kellene.

‍