metafizika helyett (versek)

a metafizika végső kisiklásairól

           „A logika nem helyettesíthető antropológiával.”

                                                       Thomas Nagel

ha megpróbálok elvonatkoztatni

attól, hogy általában úgy voltunk

ketten egy helyen, mint minden

unalmas, hétköznapi lény,

megbocsáthatatlan

ellentmondásba

sodródok,

még a puszta létezésed

felől is. talán nem is hittem

benned igazán…

csak elfogadtam, hogy néha

jössz, aztán mész, hogy

esőember vagy, én

pedig száraz

beton.

valaha ezt szépnek találtam

volna, most gyűlöletesnek,

obszcén képnek, ami valójában

csak a csecsemőhalált vetíti rá

egy véres barlangfalra, ami

mellett tegnap aludnom

kellett.

véletlen dúdolás

a metrón szúrom ki több

év után.

valamikor régen találkoztunk,

de látszik, hogy ő nem

ismer fel engem.

hol a karmazsinpirosra

festett lábkörmeit figyelem

a könnyű papucsában,

hol a dekoltázsát.

ahogy a katolikusok

mondanák, parázna

gondolatokat ébreszt

bennem.

nem sajnálom. már nem

sajnálok semmit.

akár ő is lehetett volna,

de hogy van az, hogy nem

ő, és mégis úgy érzem,

mintha megtörtént volna

általa is az a szörnyű

dolog? (nincs oka…)

az az egyetlen borzalom,

ez az, ami az elmúlásig

hozzád fog már

kötni engem.

pedig csoda, hogy a nevére

emlékszem, bár még így is

tévedhetek…

hiába, csak semmi

értelme a logikának.

kvantorok

egy időben azt mondták,

hogy ők a bizonyítékai

az igaz szeretetnek.

Direkt nem mondott

szerelmet.

Ebben az értelemben

olyanok, mint egy

lehetetlen

egzisztenciális kvantor,

hiszen nem lehet

szeretet abban,

aminek nincs

jelen ideje.

szerette, hogy mindent

így magyaráz, de valójában

gyűlölte, mindent egybevetve,

főként annak a régi kabátjának

az olajos szaga miatt.

a tinderes lány doktorija

„prekariátus”,

„tranzíció”,

„liminalitás”.

ezeket a szavakat

tanulom most.

nincs bennük logika.

tényleg nincs bennük

semmilyen logika.

csak komoran rámutatnak

egy újabb okra, amiért

gyűlölhetem magam,

hiszen nem

ismertem

őket.

anonymus

ha nem tudom valakinek a nevét,

attól még tudhatom, hogy éppen

rá gondolok. Egyre inkább azt

gyanítom, hogy kripke ebben

sem értene egyet velem,

hiszen egy félreérthető

gondolat kevés ahhoz,

hogy univerzális

értelemmező legyen. Nem

gondolom, hogy kripkének ne

lett volna fogalma a név

jelentéséről.

(de tessék, eszedbe sem jut, hogy ez is,

máris két dolog, a név, meg a jelentés,

mi lesz akkor a név jelentésével?)

valószínűleg csak nem szerette

istent. vagy nem szeretett egy istent,

aki alkalmas lehet a félelemkeltésre,

gondolhatta, gondolom.

a verselés logikai szabályairól

azt hiszed, a vers is csak arra jó,

amikor írni próbálod, hogy eljuss arra

a bizonyos pontra, amikor érzed, hogy

mennyire nehéz üldözni a szenvedélyt,

amivel jól meg tudnád ragadni, hogy

a csók soha nem eshet jól attól,

akitől nem várod, és mennyire

fáj, hogy nem az adja,

akitől igen?

így valóban csak zárójel

maradsz a „b” kategóriás

folyóiratokban, miközben

elrobog melletted a sok

buddhista géniusz

visszafogott

eleganciával.

‍