Milyennek láttuk a koronavírust? Rövid covidfilm-szemle

Egy történelmi fordulópont kapóra jöhet bármilyen alkotónak. A koronavírus-járvány azonban nem csak univerzális témák és problémák sorát kínálta fel a filmeseknek, hanem nagymértékben átírta a filmkészítés alapszabályait is: hányan, hol és hogyan szerepelhetnek egyszerre, hogyan tehető feszültté egy gyenge felbontású videóhívás, és hogyan lehet úgy érzelmeket közölni, hogy a színész arcát maszk takarja. A változások nem korlátozták különösképpen a dokumentumfilmes ágazatot (nem véletlenül lett népszerű műfaj a járványidő alatt), a sorozatok, rövid- és nagyjátékfilmek készítői azonban már kénytelenek voltak kompromisszumokat kötni.
A járványdokfilmek hamar alkalmazkodtak a nézők bezártságához és tudásszomjához, így számtalan olyan alkotás tűnt fel, amely a koronavírus-járvány korábbi pandémiákhoz való viszonyát vagy jelenlegi állapotát vizsgálja. Akadnak kifejezetten naiv kísérletek, ilyen a Netflix Coronavirus, Explained (Van rá magyarázat: A koronavírus) című miniszériája, amely egy YouTube-oktatóvideó felületességével és bárgyú kommunikációs eszközeivel tájékoztat a vírus főbb jellemzőiről (veszélyes), az oltakozás fontosságáról (elkerülhetetlen), és a vírus okozta szorongás orvoslásáról (elég mélyeket lélegezni, és elmúlik). Felmerül a kérdés: kinek szükséges ennyire szájbarágósan elmagyarázni? A covidfilmskála másik pólusán hamar válaszra lelhetünk, ugyanis a konspiracionisták is hangot kaptak a covidfilmvilágban: a francia Hold-Up című „dokumentumfilm” (amely az álhírszűrők miatt szinte elérhetetlen) szerint a koronavírus csupán egy cseles médiahack, a maszkviselés fölösleges, és mindent a New World Order irányít. A film elsődleges céltáblái politikusok és orvosok, és bár az előbbiek a filmen kívül is megmaradtak örök közellenségnek, rengeteg dokumentumfilm sietett az orvosi becsület megmentésére.
A covidfilmek előfutárának talán a Pandemic: How to Prevent an Outbreak (Pandémia) című dokuszéria tekinthető. A sorozat 2020. január 22-én jelent meg (akkor Kínán kívül csupán néhány esetet regisztráltak világszerte), így épphogy megelőzte a globális víruspánikot. Ugyan a történetmesélés több szükségtelen mellékszálba gabalyodik (ilyen a szereplők családi-spirituális élete, vagy a kötelező oltakozás és a szexuális erőszak összehasonlítása), mindent egybevetve tanulságos filmélmény. A Pandémia korábbi világjárványok kutatására és elemzésére fókuszál, és mielőtt mindezek túl lehangolókká válnának a néző számára, hamar bedob pár, celebekről elnevezett kísérleti malacot a kamerák elé. Nehéz azonban olyan covidfilmet forgatni, amely ne lenne nyomasztó: jó példa erre az egészségügyi dolgozók mindennapjait felvázoló Vitals. A True Human Story (Életjelek. Egy igazi emberi történet). A sorozat egy barcelonai kórház ápolóit és ápoltjait mutatja be, hétköznapiságában és vállalt sebezhetőségében válik igazán hitelessé. Bár helyenként már-már túl hétköznapi, összeségében koherens, egyszerre bizakodó és brutális látlelet magányról, halálról és felépülésről, valamint arról a kiszolgáltatott állapotról, amelyben az ember már nem is magáért, hanem ápolója egészségéért imádkozik.
Több dokumentumfilm-készítő ennél informálisabb megközelítést választott, annak reményében, hogy könnyebben rezonálnak hasonló helyzetben ragadt nézőikkel, így bőven akadnak olyan dokfilmek is, amelyek a YouTube-regiszterhez adaptálódtak. Ugyancsak egy szűk közösség covidélményéről szól a The Last Cruise (Az utolsó hajóút): a félórás dokumentumfilm a Diamond Princess luxushajó karanténban ragadt legénységét és szórakoztatóan sznob vendégeit kíséri végig (állítása szerint ugyanis Kínát leszámítva a hajón regisztrálták először ekkora fertőzöttségi arányt a világon). Az interjúkat telefonnal készített személyes videók tarkítják, mégsem lesz tőle az elbeszélés komolytalan vagy monoton. Hangulatában hasonló próbálkozás a NYC Covid Diaries (Covid-naplók), amely a kijárási tilalom mellékhatásairól számol be öt filmszakos egyetemi hallgató szemszögéből. Bár hasonló társadalmi kérdéseket feszeget (szegénység; korlátozások miatt megszűnő vagy leterhelő munkahelyek), dokumentumfilmnek nevezni viszont enyhe túlzás. A fogyasztóbarát animációk és következetlenül összevágott amatőrfelvételek összese nem nyújt többet egy átlagos internetceleb videóblogjánál.
Nem csupán a dokumentumfilmeknek adott új löketet a koronavírus: a rövidfilmek új kihívásai legalább ennyire gyümölcsözőek voltak. Különösen említésre méltó ebben az At Home (Otthon) című széria, amelyből eddig három változat készült el: a finn, a lengyel és a spanyol. Csupán az köti össze a különálló szériákat és epizódokat, hogy mindet a kijárási tilalom ideje alatt forgatták, viszonylag alacsony létszámú csapattal (nem egy rövidfilm élt például annak lehetőségével, hogy „klónozza” szereplőit). A spanyol At Home mobiltelefonnal forgatott kisfilmekben épít fel kifejezetten komplex történeteket, önmagában viszont nem nyújt túl izgalmas összképet, a kifejezetten erős nyitóepizód után fokozatosan veszít a lendületéből. Jelentősen rövidebbek a lengyel részek, felhozataluk azonban sokkal változatosabb a többinél: nem csupán az animáció tűnik fel üdítő frissességként a sok homemade mobilfilm között (meglepő, miért nem élt több covidfilm ezzel a lehetőséggel), hanem több kísérleti rövidfilm túllép a covid témájú alkotások zsánerkliséin (leggyakoribb: fehér középosztálybeli nő pasztellszínű kanapén unatkozik, majd videóhívásban vitatja meg kollégáival romló mentális egészségi állapotát). A finn változat talán a legkimagaslóbb mind közül: részei egységesek, történetei bár egyszerűek, mégsem korlátoltak, nagyszerű átfogó képet nyújt a bezártság fizikai és érzelmi következményeiről.
Még ennél is nagyobb az alkukényszer egy nagyjátékfilm esetében: hiszen az egyhelyszínes felépítés óhatatlanul is kifullad egy idő után. Nagyon jól mutatja ennek veszélyét a Locked Down (Karantén meló) című film, amelynek vontatott tempóját, véget nem érő videóhívásait és érdektelen dialógusait még a film végére beszuszakolt gyémántrablás sem tudja megmenteni. Talán épp azok a legjobban sikerült covidfilmek, amelyek nem csupán a koronavírushoz próbálnak történetet fabrikálni, hanem saját, kiforrott mondandójukat adaptálják a járványszituációhoz. Erre egy hazaibb film lezárását hoznám fel példának: Radu Jude Babardeală cu bucluc sau porno balamuc (Ferenczi Szilárd fordításában Hercehurcás kufirc, avagy pornó ramazuri) című filmjében egy történelemtanárnő kálváriáját kísérhetjük végig, amint egy kiszivárgott házi szexvideó miatt dühös szülők hadával kell megküzdenie méltóságáért és munkahelyéért. A film harmadik fejezete a legfeszesebb covid-narratíva, amit eddig láttam – annak ellenére, hogy több mint egy fél óráig a szereplők el sem mozdulnak az iskolaudvari rendkívüli szülőértekezletről, ráadásul mind maszkot viselnek (amely különösen fontos kellék jellemábrázolásukban). A Babardeală… nem szorítja sarokba magát a járványtraumával, csupán rövid gyógyszertári eszmecserékben vagy a tévében villan fel a koronavírus. Hosszú kitérő lenne végigtekinteni azokon a filmeken vagy sorozatokon, amelyek, bár a járvány alatt készültek, tematikus megkötöttségük miatt nem reagálhatnak a vírusra, csupán a színészek elrendezésén és a helyszínválasztáson láthatunk apró változásokat.
Mindent egybevetve a covidfilmek felhozatalából nem csupán a felkészületlenül ért egészségügyi szektor látszik gyengének, hanem maga az ember is: a bezártságba fásuló, kiszolgáltatott, mentálisan leépülő karanténszereplők sora legalábbis erre enged következtetni. Különösen sok film váltott különösen lassú tempóra, ami részben fogyasztói szokásaink változásával magyarázható: a néző nem siet sehová, úgysem mehet el otthonról. Kissé lehangoló ez az összkép, de ha a járványügyi korlátozások enyhülnek és az élet visszatér korábbi pörgésébe, hátha a covidról szóló filmek is alkalmazkodni fognak a változásokhoz.