Minden valóságban ugyanoda jutunk – Beszélgetés Bene Zoltán íróval

– Művelődésszervezés, média, andragógia és könyvtár szakot végeztél, amelyek ideálisak az íráshoz. A legkülönbözőbb típusú médiumokhoz kötődsz, legyen szó a tévéről, az online vagy nyomtatott folyóiratokról. Miért van szükséged ezek mellé filozófiai doktorátusra?

– Könyvtárosként és művelődésszervezőként dolgoztam sokáig, tizenkét évig vezettem az algyői kulturális intézményt, 2017-ben jöttem el. Akkor már dolgoztam a TiszapART TV-nek, majd a Szeged folyóirat főszerkesztője lettem. Ahogy jött a Pannon Tükör és az Irodalmi Jelen fölkérése a szerkesztői posztra, a tévére egyre kevesebb idő jutott, de szerkesztő-gyártásvezetőként még dolgozom ott is. A doktori iskola kapcsán: aki az egyetemi szférában képzeli el magát, annak szüksége van a doktorátusra – én viszont nem ezen a téren tervezem a jövőmet. Egyszerűen érdekelt, azért kezdtem el. Jelenleg doktorjelölt (ahogy az amerikai mondaná: abd, azaz all but dissertation) vagyok, „csak” a disszertációt kellene befejeznem, de két éve kb. hatvan százalékon áll a dolog. Időközben ugyanis elnyertem az MMA hároméves ösztöndíját, s ez idő alatt meg kell írnom egy regényt…

‍
– Ennyire kizárja egymást a tudományos és a szépírói munka? Nem lehet átkapcsolni a kettő között?

– Biztosan lehet, én azonban nem tudok. Nem bírok kétfelé koncentrálni, teljesen más figyelmet, hangoltságot igényel a kettő.

‍
– Az MMA ösztöndíj ideje alatt megírandó regénnyel hogy haladsz? Mi lesz a témája?

– Lassabban, mint szeretném… A regény maga egyfelől családregény lesz, másfelől történelmi regény, ám egyúttal városregény is, mindazonáltal a bűnügyi, a társadalmi vagy éppen a fejlődésregény eszközei, stílusjegyei is fölbukkannak benne. A könyv cselekménye három idősíkon bonyolódik: a 19., a 20. és a 21. században, jobbára, de nem kizárólag azok első negyedében, leginkább a századok 18. és 22. évei közé eső időszakban. A helyszín oroszlánrészben Szeged és környéke, azaz a szegedi nagytáj.

‍
– Hogyan képzeled el a jövődet?

– Szegeden − ez az egyetlen olyan válasz a kérdésedre, amelyet föl tudok vállalni.

‍
– Legutóbbi regényeid megjelenései azt tükrözik, hogy a pandémia időszaka elég termékeny volt számodra. 2020-ban jelent meg az Isten, ítélet, 2021-ben a Sarki fény és a Mandola története. Ezek „valós időben” születtek, vagy egy hosszabb folyamat termései?

– Az Isten, ítélet legalább tizenkét (de inkább több) évig íródott, a Sarki fényt pedig 2017-ben fejeztem be, csak mostanra öltött könyvformát. A Mandola történetének egy része azonban valóban a járvány ideje alatt készült, és az Irodalmi Jelen Online-on közöltük is heti folytatásokban.

‍
– Közös a regényeidben, hogy kizökkented a történelmet. Az Isten, ítéletben, amely a 14. században játszódik, a Károly Róbert ellen merényletet elkövető Zách Felícián helyett egy, a király védelmére kelő figura, Szórád Lőrinc történetét írod meg. Miért van szükség a szépirodalomban megalkotni új történelmi nézőpontokat?

‍– A történelem, ahogy én látom, egy nagy antológia, amelyben rengeteg történet szövődik össze. Ezek közül mi a kanonizáltakat ismerjük. Kimaradnak nézőpontok, perspektívák, közelítések, rengeteg az apokrif. A történetírás – ahogy az ókori görögök, vagy éppen Egon Friedell is vallotta − nagyon közel áll a művészethez, a meséléshez. Rengeteg tényezőt nem tudhatunk, például azt, hogy egy kisember vagy egy, a hatalomtól távolabb álló személy hogyan látja az egyes eseményeket, esetleg miként szenvedi el azokat. Engem leginkább ez az alulnézeti perspektíva érdekel, ám az úgynevezett fősodort sem lehet figyelmen kívül hagyni.

– A Sarki fény egy ukrónia, amelyben nem robban ki az első világháború, így egyben marad az Osztrák–Magyar Monarchia, és ebből adódóan elkerüli az ország a trianoni határváltozásokat. Miért tartottad fontosnak, hogy egy regény erejéig kiiktasd történelmünkből ezt a traumát?

– Az ukrónia a „mi lett volna, ha” kérdésre felel, mindig jelenidejű, ám ennek a jelenidőnek a múltjában valami másképpen történt, mint abban, amit valóságnak ismerünk. A Sarki fényben például nem hal meg Ferenc Ferdinánd, de nem ezért, sokkal inkább a német titkosszolgálat ügyeskedése miatt marad el a háború. A lehetséges világok elméletét nagyon izgalmasnak gondolom − ezért jelenik meg itt és a Mandola történetében is −, eszerint több valóság létezik párhuzamosan, de egyik sem tud a másikról. A (talán) legfontosabb kérdés az, hogy a másik valóságban hova jutunk. Attól tartok, a számos különbség ellenére is nagyon hasonlítana a világháború és Trianon nélküli világ a mostanira. A hatalmi struktúrák, a mindennapi problémák sokban megegyeznének.

‍
– Tehát traumáink nélkül is hasonló helyzetben lennénk. Ez egyrészt megnyugtató, másrészt kissé leértékeli Trianont.

– Nem föltétlenül. Véleményem szerint arról érdemes elgondolkodni, hogy Trianon mennyire volt szükségszerű, vagy a megvalósulása csupán egy lehetőség… Sajnos, manapság nem nagyon tudunk párbeszédet folytatni Trianonról, többnyire szélsőségekben gondolkodunk: vagy nem érdekel, vagy mindent ebből vezetünk le. Trianon trauma és tragédia, ez szerintem nem vitatható, ugyanakkor nem kizárólag negatív hatásai vannak − és erre Szeged kiváló példa, amely nyert is a békediktátummal: fölértékelődött az országon belül, mi több: egyetemet is „kapott”.

‍
– Az Áramszünet című disztópiád középpontja egy globális technikai leállás, amelyre az elbeszélő 2040-ből tekint vissza. Regényeidnek egyik közös vonása a kapitalizmus, a civilizáció, a globalizáció, a fogyasztói társadalom és a felvilágosodás kritikája. De hogyan néz ki Bene Zoltán utópiája, milyen az ideális államod?

– A reneszánsz után elindult egy olyan átrendeződés, amelynek folyamán leértékelődött a közösség, a család pedig olyan kiküszöbölendő elemmé vált, amelyet a „fejlődés” érdekében le kell bontani. A kapitalizmus és a kommunizmus egyaránt szétzilálta a családot (teszi ezt ma is). A globálissá táguló nyílt, fogyasztói társadalommal pedig, félek, egyfajta poszthumán faj alakulhat ki, amely (több más meghatározó tulajdonsága mellett) egyáltalán nem közösségi lényekből áll. És ez értelmezésemben a homo sapiens „kihalását” jelenti. A homo sapiens közösség nélkül nem homo sapiens – annak tekinteni legalább annyira nonszensz, mint amikor a hierarchiát próbáljuk kiiktatni. Hiszen a legdemokratikusabb szervezet sem működhet alá-fölérendeltség nélkül.

‍
– És nem lehet újraépíteni a közösségeket?

– Attól tartok, nem. Csak egy globális összeomlás után lehetne…

‍
– Úgy látom, apokalipszisvárásban vagy. És ezután milyen lenne egy ideális világ?

– Félek, hogy ezért lenáciznak, de azért elmondom: egy rendi társadalom. A középkor, amelyet gyakran neveznek sötétnek, szerintem távolról sem volt az. Akadtak természetesen árnyoldalai, mint minden korszaknak, ám a megítélése leginkább a felvilágosodás „negatív marketingje” miatt olyan rossz, amilyen. Az ideális világról szőtt elképzelésem persze utópia, hiszen alapvetően a „jó király” elméletén alapul, az uralkodó réteg felelősségteljes és lelkiismeretes kormányzása az alapfeltétele…

‍
– Nem vagy éníró, azaz nem saját élettapasztalataid köszönnek vissza a regényeidben, hanem más történeteire helyezed a hangsúlyt. Sokat kutatsz, kapcsolódsz a történelemhez, a világot érintő fontos változásokhoz. Nem gond, hogy Bene Zoltán élete kimarad a regényekből?

– Én olvasóként is azt szeretem, amikor munkát kell fektetnem abba, hogy magamévá tegyek egy-egy könyvet. Egy író elsősorban figyel, ahogyan Ottlik Géza mondja: „a létezés szakmában dolgozik”. Temesi Ferenc szerint pedig a memória a legfontosabb munkaeszköze a prózaírónak. Amennyiben a megírt történethez van közöm, akkor is eltávolítom/el kell távolítanom magamtól. Ez a minimum.

‍
– Az érdemes, nemes Rózsasándor kalandjai című 2016-os betyárpikareszked akár a tizenéves olvasóknak is látványos, szórakoztató kiadvány, amely megkapta az Év Könyve Szeged Díjat. A Mandola története krimiként is olvasható. Hogyan viszonyulsz a könnyed, népszerű műfajokhoz? Van-e különbség a magas irodalom és a szórakoztató műfajok között?

– Azt hiszem, igen. Szerintem a többrétegűség a lényeg. Azt látom problémának, ha egy irodalmi alkotás csak egy „kategóriába” sorolható. Ha nincs benne sok-sok réteg, akkor egyszerűen hiányérzetem van. Gyenge Zoltánnal egyetértve úgy vélem, a világ egyre primitivizálódik. Egydimenziós emberek egydimenziós gondolkodással élik az életet. A világ többrétegűsége elveszett. Nézzük meg példaként a szimbólumokat! Nincsenek már jelképek, csupán képjelek, amelyek mögött nincs valódi, többrétegű tartalom. Ezzel szemben a mitologikus-szimbolikus világértelmezés rendkívül összetett – s én azt gondolom, a prózairodalomnak is annak kell lennie. Ha olvasok egy krimit, amely nem több, mint egy nyomozás története, azt nagy valószínűséggel nem fogom végigolvasni. (Érdekes, hogy filmen ugyanazt szívesen megnézem. Talán mert másfél órát áldozok rá, két-három napot viszont már nem…) Persze, az sem jó, ha untatjuk az olvasót, de sokféleképpen lehet „nem-untatni”… Hosszú évtizedeken keresztül elfelejtette az irodalom a befogadót − el is veszítette az olvasótábora egy részét.

‍
– A regényeid, szereplőid erőteljesen kötődnek Szegedhez, mint ahogy te is itt képzeled el az életedet. Az utóbbi időben azonban egyre többet jelensz meg országos vagy esetleg határon átnyúló irodalmi rendezvényeken. Legutóbb például Kolozsváron voltál. Sikerül kitörni a szegediségből?

– A szegediségből nem szeretnék kitörni soha. Szegedi vagyok, ez meghatározó, számomra fontos tulajdonságom. A szerkesztői munka miatt ugyanakkor az ember sokkal jobban belekerül az irodalomba, mint szerzőként. „Pusztán” szerzőként is lehetséges, de az már részben habitus, részben szerencse, részben egyéb meghatározó momentumok kérdése. Szerkesztőként sok emberrel kerülök kapcsolatba, ismerkedem meg, eszmét cserélek velük, és ebből is adódhat az, amit kitörésként határoztál meg. Amúgy már a indulásomkor viszonylag sok irodalmi rendezvényen voltam jelen, de mindig volt egy kellemetlen érzés bennem… Ezért később kerültem a nyilvánosságot, s bár ma már sokszor szerepelek, még mindig idegenül érzem magam… amolyan bazári majomnak, miközben az irodalom magányos dolog… És velem is sok baj van, persze… Például előre rettegek, amikor írótáborban egy hétig prózaműhelyt vezetek. Helyesebben nem ettől rettegek, hiszen az ilyen eseményekre szükség van, hanem attól, ami ezzel együtt jár: nem szeretek elszakadni Szegedtől…

‍
– Ha már a gyökereknél, kötődéseknél tartunk, kiket említenél olyan apafiguraként, akik meghatározták az írói pályádat és a prózapoétikádat?

– Hát, az apámat föltétlenül… Nehéz ez, önkéntelenül is ki fogok hagyni sokakat. Kamaszkorom meghatározó élménye volt Ottlik Géza, aki mai napig fontos. Rajta keresztül könnyen eljutottam Örleyhez, Mándyhoz vagy éppen Gionhoz (a Latroknak is játszott szerintem a magyar próza egyik csúcsa). Temesi Ferivel meg egyfajta mester és tanítvány viszony alakult ki közöttünk, ami életem és „pályám” egyik leginkább meghatározó élménye. De Szakonyi Károly néhány műve és a habitusa is nagy hatással volt rám, Spiró Fogságát kétévente újraolvasom, Szilágyi Istvánt és Bodor Ádámot is nagyon sokra tartom, folyvást olvasom. A történelmi érdeklődésemet Mika Waltari erősítette föl, de Umberto Ecót is kedvelem, Orhan Pamuk, Lawrence Norfolk és Maria Vargas Llosa is meghatározó számomra. A saját generációmból is számosan vannak, akiket szeretek, de tartózkodnék a listázástól.

‍
– A tanítás, a tehetséggondozás is fontos neked. Hol tudsz kiteljesedni pedagógusként?

– A Károli Gáspár Református Egyetemen, Bánki Éva hívására, harmadik éve tanítok a kreatív írás szakirányon. Egyrészt a digitális világ, az online szerkesztés a téma, s ennek kultúraelméleti és filozófiai aspektusai, másrészt két félév óta szerzői olvasás kurzust is tartok, amely során igyekszünk úgy olvasni irodalmi műveket, mintha mi lennénk a szerzői. Rengeteget tanulok a diákjaimtól, akik közt sok a tehetség. Azt, mondjuk, nem tudom, regényt fognak-e írni. Ők már egy olyan generáció, akik sokkal rövidebb ideig tudnak koncentrálni. Ebből adódóan rövidprózában zseniálisak.

‍
– Mikor vált fontossá, hogy taníts?

– Szentmártoni Jánosék Versek szódával című táborában találkoztam először ezzel a tehetséggondozással. Izgalmas és inspiráló volt. Amint az is, hogy megtapasztaltam, hogyan működik ma Magyarországon a kreatív írás: nem arról szól, hogy mindenáron szépírókat kell képezni, elsősorban az olvasás- és szövegértést fejleszti, az irodalomfogalmat alakítja, magát az olvasót neveli. Nem kell mindenkit megtanítani írni. Festő sem lesz valaki attól, hogy rajzórára jár. Egyébiránt, ha lehetne, én kötelezővé tenném az egyetemeken a kreatív írást. De ez egy olyan kívánság, mint Kodály Zoltáné volt a 70. születésnapján: második énekórát szeretett volna…

‍

Bene Zoltán 1973-ban született Kecskeméten, Szegeden él. Alap-, közép- és felsőfokú tanulmányait Szegeden végezte. A Szeged várostörténeti és kulturális folyóirat főszerkesztője, a Pannon Tükör és az Irodalmi Jelen prózarovat-vezetője. A Károli Gáspár Református Egyetem óraadó tanára. Tizenhét prózakötete jelent meg, több kötetet szerkesztett, recenziókat, tanulmányokat is ír. Legutóbbi könyvei: Isten, ítélet (Kortárs, 2020), Sarki fény (Orpheusz, 2021), Mandola története (Irodalmi Jelen, 2021).