Mit örököl egy üveges lánya?

„Túl nagy a zaj. Mindenki ír. Például most nagyon mennek a női témák, ezek elég jól fogynak” – mondja a szerkesztőként dolgozó narrátor Ughy Szabina Az átlátszó nő című kötetének egyik utolsó novellájában. Ezzel a mondattal az írónő egyszerre helyezi ironikus megvilágításba az elbeszéléseket és teszi reflexívvé is a könyvet. Kérdés azonban, hogy a fanyar mosollyal felmutatott tükör képes-e túllépni a felkapott téma meglovagolásán, vagy az ilyen típusú elejtett megjegyzések csak az olvasók megnyerésére használt horgok?

A válasz, legalábbis az én válaszom az, hogy a mérleg mindkét serpenyőjébe lehet bőven tenni, a kötet novelláinak színvonala ugyanis változó: vannak sajátos hangvételű, izgalmas problémafelvetésből kiinduló művek, s vannak olyanok is, amelyek mintha tényleg egyedül a nőiség témájának népszerűsége miatt születtek volna meg. Utóbbiból szerencsére elvétve akad néhány, ezeket talán ki is lehetett volna hagyni a kompozícióból, ilyen például a záró szöveg: a 864 ölelés, bár az elbeszélő szárnyalásával zárul, ennek ellenére mindvégig lapos marad. Eleve kétoldalú kérdés a női irodalomnak, női témáknak már csak a léte is: egyrészt ha létezik is olyan, amit hangzatosan écriture féminine-nek nevezünk, akkor az ilyen típusú kérdéseknek a külön fogalommal való megnevezése azt hangsúlyozza, hogy míg a férfiak által alkotott szövegek képezik a normát és általános tapasztalatot fogalmaznak meg, addig a nők írásai csupán egy partikuláris ismeretet közvetítenek. Ha tehát Kranszahorkai László, Vida Gábor vagy Wirth Imre kapcsán nem emelünk ki férfias témákat és maszkulin írásmódot, miért tennénk ezt Ughy Szabina vagy bármely más írónő esetén? Másrészt azonban mégis beszélhetünk olyan jelenségekről és kulturális gyakorlatokról, melyeket a két nem különböző módon enged látni és láttatni. Az átlátszó nő novelláit ezért nem érdemes a női nézőpontra redukálni, azonban érdemes beszélni arról, hogyan is engednek ezek a szövegek hozzáférni egy-egy kérdéskörhöz.

Nálunk ha valaki kitakar valamit, gyakran hívják fel az illető figyelmét azzal a mondattal, hogy apád nem volt üveges. Vagyis nem vagy átlátszó, ezért útban vagy. Átlátszónak lenni tehát azt jelenti, hogy nem okozol gondot, nem kell rád figyelni, könnyen kezelhető vagy. Odaadod a sót, ha kérik. Vezetsz, amikor a kezedbe adják a kulcsot. Báb vagy, vörös hajjal, mert a férjed arra gerjed. A cím által is kiemelt átlátszóság metszéspontja valamennyi szövegnek, azonban a láthatatlanság hangsúlyozása néhol szájbarágósan egyértelművé, erőltetetté és monotonná válik: ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy egy köteten belül a szövegeket egymás kontextusában is olvassuk, s talán a novellák ebből a szempontból jobban működnének, ha külön olvasnánk őket. Persze vannak rafinált, szépen bújtatott módok is a láthatóság-hallhatóság kérdésének beépítésére, a Pillangó című lírai elbeszélésben például a súlytalanság érzéséhez kapcsolva villan fel a női transzparencia, máskor pedig a munkahelyi visszaélésekre vagy a tehetségkutatók kötelező dekoratív elemeként említett egyetlen női zsűritagra történő utalások révén. A női témáknak az előtérbe helyezése sok novella esetén óhatatlanul is a férfiszereplők elnagyolt, sematikus ábrázolását vonja maga után, pozitív bemutatása a maszkulin szerepeknek szinte nincs is, ez azonban sok esetben azzal fenyegethet, nehogy a történetek feminista áldozatnarratívává váljanak. Szerencsére ennél jóval árnyaltabb a művészet újra és újra visszatérő kérdésének a tematizálása: az irodalom kommersszé válását valósághűen adja vissza a már többször említett Kézirat, míg a Baby shark a valódi művészi tehetség tömegfogyasztásra alkalmas árucikké silányulását, az eladhatóság és megvásárolhatóság 21. századi valóságát tárja fel.

Román érettségis tananyag George Călinescu Enigma Otiliei (Ottília titka) című könyve. A címszereplő egyik utolsó monológja máig kísért: a a tizennyolc éves lány azt vázolja fel, hogy egy nő összesen öt-hat évet él igazán, hiszen harmincéves korában már életének alkonya következik. Tizenhét éves fejjel gyorsan elkezdtem én is (és talán nem csak én, hanem az összes fiatal, a háziolvasmányt lelkiismeretesen olvasó lány) rettegve számolni: tehát még maximum tizenhárom év. Kár, hogy nem volt akkor senki ott, hogy olyan történeteket meséljen, olyan nőket mutasson be nekem, mint akikről Ughy Szabina ír: novelláinak többsége egy-egy életközépi válságban levő nőt mutat be. „Már csak novellákat írok. Azokban legalább van mozgás, változás.” A szerkesztő-narrátor megfogalmazása mintha csak a szerző ars poeticáját közvetítené, hiszen a történetek magja sokszor éppen egy novellára elég, így szépen tudják a szövegek tartani a fókuszt, ugyanakkor ez a műfajt jellemző dinamizmus átterjed a főszereplőkre is: a történetek erőssége, hogy mindenféle rózsaszín körítés nélkül mutatnak be egy-egy élethelyzetet (ezek gyakorta a midlife crisishez kötődnek: a fészekből kirepülő gyermekhez, elhidegült házassághoz, az anya halálához), amelyek nem megoldást, jó vagy rossz döntést, sokkal inkább billenőpontot eredményeznek. A fordulatok legizgalmasabb megnyilvánulása az, amikor a szereplők képessé válnak a beszédre: kimondani és elmesélni azt, amit addig nem tudtak, amiről nem lehetett, amihez nem volt szó. A tabu, az ebből fakadó eufemizmus, a kimondatlanság, a nyílt titokká csomósodó problémák több történetben is visszatérő béklyók: a szőnyeg alá seprés (például a Csucsó vagy a Vágás helye című novellákban), a struccpolitika (az Én vezetek narrátorának édesanyja például „egész életében, kifelé nézett az életéből”, 57., mert könnyebb volt dúdolni, mint szembenézni erőszakos, alkoholista férjével) s az ezek által generált félelmetes csöndek („nehogy beálljon a csönd és rádöbbenjünk arra, mennyire félünk a másiktól”, 53.) szépen tükrözik azt a megküzdési mechanizmust, amit az államszocializmusban élők (vagy túlélők?) kialakítottak, majd az uzsonna mellé útravalóként felpakoltak a következő generáció iskolatáskájába. A szónélküliség, a szereplők képtelensége arra, hogy nyelvet találjanak a traumáknak, két szempontból is említésre méltó: az átélt nehézségeket övező csend kezdetben szinte tapinthatóvá szilárdítja az elmagányosodás, az elszigeteltség érzését (legyen szó időskorról, érzelmileg diszfunkciónális családról, egyedülállóságról vagy emigrációról). Paradox módon éppen a legkülönbözőbb helyzetekben és formában felvázolt egyedüllét lesz az, amely kollektív élményként kapcsolódási pontot biztosít a kötet egyes darabjai között ugyanúgy, mint olvasó és szöveg esetén.

A kortárs pszichológiában egyre nagyobb teret hódító transzgenerációs mintákról szóló elméletek Ughy Szabina szövegeiben is erős visszhangra találnak, a terápiás képzettséggel rendelkező szerzőnő azonban képes túllépni a biblioterápiás ülések alkalmán hasznosítható funkciószövegek írásán, s úgy megjeleníteni a lélektani folyamatokat és mozgatórugókat, hogy a megfelelő nyelvezetet találja meg hozzá. A megtalált szavak aztán plasztikus képeket előhívó mondatokká épülnek, mint például: „Nézem nagyanyám születési és elhalálozási dátuma között a vonást. Olyan, mint anyám szája. Egy nagy, összeszorított hallgatás” (30.). Ez a soronként épülő és építő nyelv néhol testamentumhoz hasonló összegző, csontszáraz figyelmeztetés és felkiáltójel: az Éjszakai műszak a kötet egyik legszebben ívelő darabja, amelyben a nővérre hagyott élettörténet a haldokló nő saját testéhez való viszonyulásán és kapcsolódásán keresztül frissíti fel Ágnes vérkeringését, aki így újra melegnek érezheti saját kezeit. A kézirat szintén imperatívuszként állítja az idős hölgy példáját a fiatalabb elé, narratívája többféle értelemben is vendégszövegként épül be a szerkesztőébe. Máshol pedig a nyelv a kisgyermek által gőgicsélt hangok egyenkénti kibetűzése, még artikulálatlan, atonális, amire a választ a szülő nem tanulta meg, ezért képtelen kimondani. Ilyen az Anyák napja narrátorának édesanyja, aki a szinte bűnként meggyónt „szeretlek”-re képtelen reagálni. Mégis, a történet által felmutatott esetre mintha lenne egy ellenpélda is, felvillantva a visszafordíthatóságot, azt a nézőpontot, ahonnan optimizmusba csap át a változás lehetősége: a Csucsóban (szerintem az egyik legsikerültebb novella) nagymama és anya hasonló sorsát követően az unokát az anya már tudatosan tanítja beszélni („beszélj, kincsem, beszélj”, 31.): és hogy az elgügyögött m hangból a mama, a megerőszakol vagy esetleg a mond szó formálódik, nevelés kérdése. A novellák nyelve emellett óhatatlanul is testrésszé válik, a test pedig olyankor is emlékszik, reagál, amikor szó már nincs: az ösztönös impulzusok, a vágás helye éppen a jelen-nem-lét, a hiány révén segítenek megérteni azt, hogy az ábrázolt, sokszorosan hátrányos helyzetű nők számára nem a menekülés a végső megoldás, sokkal inkább a zsigeri átformálása valami kimondhatóvá.

Ughy Szabina: Az átlátszó nő. Prae, Budapest, 2023.

‍