Monostori út 15

Kolozsvár szovjet megszállásának hátterében

Kis híján másfél évig laktam albérletben volt algebratanáromnál, Ionnál Kolozsváron a Mócok útja 20-as szám alatti ház egyik udvari lakásában, majd miután családi okok miatt elköltöztem, ritkán jutottam el Kolozsvárra. Hiába lesz lassan annak másfél éve, hogy nem jártam ott, azóta is elevenen él bennem a kép az utcánkról, ugyanúgy látom velünk szemben azt a hatablakos sárga házat. Ha rágondolok, hunyorítanom kell, mert úgy elvakít, mintha napba néznék. Szinte csalogatott, hogy menjek át, nézzek be az udvarára, képzeljem el, milyen lehetett régen, amíg nem terpeszkedett mögötte a rendelőintézet ötemeletes szürke betonépülete, hanem Óváry Elemérné Purjesz Olga zabolátlan rózsái virítottak a tornác előtt a lugasban. Amíg ott laktam, munkából hazafelé menet, ha csak egy pillanatra is, de mindig átnéztem a túloldalra, mágnesként vonzotta a tekintetemet, még bólintottam is talán, hogy holnap, holnap majd átmegyek, és bent az udvaron is körülnézek. Fehérre festett díszeivel együtt ráégett a retinámra az a sárga ház, mintha könyörögne, hadd ossza meg velem a titkát, kié volt egykor, mi történt falai közt a nyolcvan esztendővel ezelőtt élt lakóival. És ahogy telnek-múlnak a napok, rendre visszaköszön emlékeimben, nem hagy nyugodni, és hajdani főbérlőm, Ion hangján szólal meg bennem a története.

Amint odaköltöztem, rögtön a legelső napon megjegyeztem Ionnak, milyen feltűnő itt az utcában az a sárga ház, és ő még aznap mesélt nekem Óváryékról, meg annak a rettenetes éjszakának a történetéről, amelynek idővel ő, Ion, a nyugdíjas tanár, amolyan műkedvelő helytörténészként, önkéntes kutatójává lett. Egyetlen szemtanú maradt életben az öldöklés után, ha valaki, akkor talán az a tizenhat éves siketnéma mosogatólány tudta volna elmesélni, hogy mi történhetett a szovjet megszállás napján, 1944. október 11-én Kolozsváron Óváry Elemérék házában, a Monostori út 15-ben, amely most a Mócok útján a 19-es számot viseli.

Sokat utaztam ez alatt a másfél év alatt, nem csak Erdélyben, Magyarországon meg a Vajdaságban is, és akárhol jártam, szinte minden városban láttam hasonló, sárgára festett polgári házakat, mint amilyen a Purjesz-Óváry-ház ott az egykori Monostori úton, a mai Mócok utcáján, de egyet se láttam olyan szépnek, mint azt a szemközti 19-est. És akárhányat láttam, mind arra figyelmeztetett, hogy adósságom van a ház lakóival szemben, mintha Ion helyett most tőlem várnák, hogy legalább az emlékezéssel könnyítsek némiképp a feledés súlyán, ami még a sírkövüknél is kíméletlenebbül nehezedik rég elporladt csontjaikra ott a Házsongárdi temetőben. Öt név és az évszám került rá 1944. október 13-án a nagyhírű belgyógyász, Purjesz Zsigmond sírkövére a professzor neve alá: Purjesz Olga, férje után dr. Óváry Elemérné, dr. Óváry Elemér, özvegy gróf Horváth-Tholdy Rudolfné született gróf Wass Ráchel, Gaal Jolántha, Stentzel Jolán. Meghaltak 1944. október hó 11. napján. Két másik sír van még tőlük kicsit messzebb ott a Házsongárdi temetőben, a lutheránus temető fölött, és egy harmadik is, ha ugyan megvan még valamelyik környékbeli falu temetőjében. A sírok lakói mind ugyanazon a napon, Kolozsvár szovjet megszállásának a napján lettek áldozatai egy tragédiának, amelynek körülményei mind a mai napig tisztázatlanok.

Mi történt azon az éjszakán, amelynek három, viszonylag pontosan elhatárolható pillanatát ismerjük? Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola otthagyja a jó hangulatban borozgató asztaltársaságot, mert az utca másik oldalán lévő házukból lélekszakadva rohan át érte a vaksötétben Terka, a család mindenese, hogy jöjjön gyorsan, mert annyira rosszul van a vendégük, hogy már félrebeszél. Erre Karola fölpattan a vacsoraasztaltól, diszkréten kéri a kabátját, és feltűnés nélkül elhagyja a társaságot, majd sietve indul Terka után. Valamikor éjféltájban, szintén lélekszakadva rohan át Karolához a vaksötét utcán Óváryéktól a siketnéma mosogatólány, de még azt a keveset sem képes érthetően eldadogni neki a maga módján, amit általában érteni lehet, ha odafigyelnek rá, hanem csak őrjöngve ordít, ahogy a torkán kifér. Végül másnap, nem sokkal virradat után Szilvássy Karola átmegy Teleki Ádámékkal az Óváry-házba, és ott találja vérbe fagyva a teljes asztaltársaságot, akiket tíz óra tájban otthagyott. Ez a siketnéma mosogatólány tudná egyedül elmesélni, hogy mi történt e három pillanat között, de őt nem hallgatják meg, se mód, se igény nincs rá, és talán nem is bíznának benne, hogy értelmesen tudna válaszolni az ilyenkor szokásos kérdésekre. A hatóság meg sem kíséreli a lány kihallgatását, az éjszaka történt tragédia részleteinek tisztázására sosem kerül sor, mert éppen sorsdöntő események zajlanak a városban. Nemcsak ekkor, hónapok óta sorsfordító helyzeteket él át Kolozsvár, és ezen a tizenegyedikei napon kulminálnak az események. Eddig mindenki azon munkálkodott, hogy a lehető legkevesebb áldozat és rombolás nélkül adhassák át a várost a szovjeteknek. Az asztaltársaságoknál is ez a vissza-visszatérő téma, legégetőbben is szeptember eleje óta, amikor már tényleg csak a vak nem látta, hogy mi lesz ennek a háborúnak a végkifejlete.

Amíg Iontól nem hallottam részleteket a gyilkosságról, magamban azon tűnődtem, ha pontosan tudnánk, kik voltak Óváryék szovjet egyenruhás vacsoravendégei azon az estén, akkor nyilvánvalóan arra a kérdésre is könnyebben válaszolhatnánk, hogy miért kellett meghalniuk Óváryéknak és a többieknek, akik náluk laktak vagy vendégeskedtek. De mivel nem tudjuk, így ennyi idő után is marad a számtalan, utólag keletkezett feltételezés, hogy kiknek állhatott érdekében kivégezni egy egész asztaltársaságot. Minden elmélettel együtt, ez talán örökre rejtély marad, bár talán akkor is közelebb járhatnánk a megoldáshoz, ha csak annyit tudnánk, hogy mi hangzott el válaszul az első vagy talán sokadszorra elismételt kérdésre, melynek hallatán az egyik tiszt, minden bizonnyal a másik három felettese, előrántotta a fegyverét, majd utána a másik három is követte példáját, és lőttek gondolkodás nélkül, ki-ki a vele szemben ülőkre, meg minden tárgyra, amit maga körül ért. A szobalány ekkor éppen arra készül, hogy az előző fogás után leszedje a tányérokat, a szakácsné újabb tálat hoz, vagy éppen vinné el, ami már fölösleges a vendégek előtt az asztalon. A válaszadó megemelkedő hangsúlya annyira nem illik bele az addig folyamatos, szinte kedélyes, bár kissé hangos társalgásba, hogy hirtelen dermesztő csönd követi, még a kis mosogatólány is ösztönösen szoborrá dermed, és megáll a nyitott ajtó mögött a konyhában. Áll halálra váltan, de érzi, hogy most cselekedni kell, indulna is, maradna is az ajtóhoz szegezve, megremeg kezében a pohár, amit éppen elmosni készült, félelmében kis híján el is ejti, legszívesebben elkiáltaná magát, és mintha valami bűvös hang vezetné, szája elé kapja a kezét. Ez az a pillanat, amikor eldördül egy lövés, ez az a pillanat, amikor a lövés hangjára a kis mosogatólányban enged a bénultság, és csak az az egy gondolat jár a fejében, hogy ki ebből a házból, de minél gyorsabban, nehogy késő legyen. Olyan hangtalanul teszi le a poharat az asztalra futtában, hogy még ha nem is abban a pillanatban dördülne el az első lövés, akkor sem hallanák meg odabentről. Szinte a levegőben úszva szalad. Agyában egyre csak az zakatol, hogy ki kell jutnia a házból. A hátsó kijárat felé tart. Az udvaron a ház vonalát követi, meg sem áll a kerítésig. Érzi, hogy most nem az utca, hanem a kertek felé kell futnia. Hangtalan, láthatatlan üldözői elől menekül a süket csöndben, melyben csak annak az első lövésnek a visszhangja dörren meg egy-egy lépésnél a fejében. Nem gondolkodik, keresztülmászik a kerítésen, és ahogy ugrana le, fönnakad a szoknyája széle a kerítésléc élén, egyensúlyát vesztve ér földet, az elvétett mozdulatban maga alá fordul a lába, és egy fájdalmas érzés hasít belé a bokája tájékán. Sántikálva tesz néhány lépést, nem többet, kettőt-hármat talán, utána vesz egy mély lélegzetet, és tiszta erőből megiramodik a kertek alatt a Szilvássyék háza felé. Továbbra sem gondolkodik, a lövés óta csak azt érzi, hogy el innen, minél messzebbre, a biztonságba, Szilvássyékhoz. Egy évszázadnak tűnik, mire megteszi azt a rövid utat a két ház között, mely még a kertek alól közelítve sem lehet több kétszáz méternél. Nem mer hátranézni, tekintete fönnakadt maga előtt valahol a semmiben, csak a lába viszi előre, a fejében újra meg újra eldördülő lövéssel egyszerre érzi hátában üldözői leheletét. Nem tűnik föl neki, nem gondolkodik el rajta, hogyan lehetséges, hogy neki ezzel a fájós lábával is előnye van velük szemben, és ahogy szalad át az úttesten, menet közben sem néz körül, se jobbra, se balra, fut át egyenesen, csupán azt a hátralévő néhány métert akarja megtenni úgy, hogy ne botoljon el kőben, mélyedésben vagy a saját lábában, ne essen hasra futás közben, ne szakadjon ki a tüdeje, ne ugorjon ki a szíve a helyéről ebben az emberfeletti erőfeszítésben. Az utolsó erejével zörget be a Szilvássy-ház ablakán, ahol világosságot lát.

‍