„Nincs időm várni az ihletre” – A költészet Besztercére látogat (második rész)

Mi történik, ha a versek kilépnek a könyvekből, és egy erdélyi kisváros utcáin, kertjeiben, koncerttermeiben kezdenek el lófrálni? A tizenhetedik Poezia e la Bistrița nemzetközi költészeti fesztivál július 3–6. között került megrendezésre – a meghívottak között horvát, magyar, spanyol és szerb költők is helyet kaptak.

Július 5-én délelőtt, a Beszterce-Naszód Megyei Múzeum kertjében meglocsolták a gyepet, a fákat, és ha már ott voltunk, a közönséget is – egyesek kiscicákként ugrottak félre, mások mozdulatlanul fogadták a hűsítő vízcseppeket a nap eleji forróságban. Az ehhez hasonló apró csínytevések mellett a szervezők mást is tesznek az egyensúly érdekében: minden évben meghívnak egy prózaírót az egyébként líra uralta eseményre. Idén Ioana Nicolaie (Oláhszentgyörgy, 1974) lett a szerencsés, aki a város irodalmi díját (Premiul pentru Literatură al orașului Bistrița) is hazavihette, de előbb át kellett verekednie magát Nicoleta Munteanu kétórás kérdésözönén. Ahogy ilyenkor szokás, elhangzott, hogy olyan szerzőről van szó, akit nem kell bemutatni, aztán mégis bemutatták, mert hát ki tudja: öt verseskötete, hét regénye és tizenegy gyerekkönyve jelent meg, műveit több nyelvre is lefordították, és számos elismeréssel jutalmazták.

Ioana Nicolaiet a beszélgetés elején, valamint Ioana Bot esti laudációjában is scriitor completként, azaz sokoldalú, minden műfajban otthonosan mozgó szerzőként méltatták; fókuszba azonban most mégis regényei kerültek, például a Tot înainte című, amelyben kizárólag saját, a romániai kommunizmus idején szerzett élményeivel dolgozott (tudatosan arra törekedve, hogy a fikciót a lehető legnagyobb mértékben háttérbe szorítsa), a Drumul spre Soare-Răsare, melynek főszereplőjévé egyik testvérét tette, vagy a Cartea Reghinei, amely édesanyja történetét meséli el. Munteanu arra volt kíváncsi, hogy összességében emberi kapcsolatai vagy olvasmányélményei voltak rá nagyobb hatással íróvá válásakor. Nicolaie költői kérdéssel kezdte válaszát: mik lennénk könyvek nélkül? – majd személyes viszonyaira áttérve elmondta, amire valószínűleg a közönség titkon mindvégig kíváncsi volt: hogy mit jelent Mircea Cărtărescu feleségeként irodalmat művelni. A két szerző három évtizede él együtt, és ezalatt összefonódtak, mint az olajfák törzsei, kulturális közszereplőkként és magánemberekként egyaránt. Ioana Nicolaienak két évtizednyi munkájába került, hogy az újságok ne úgy írjanak róla, mint a többszörösen irodalmi Nobel-díjra jelölt szerző felesége (nem is a soția, hanem a nevasta szót használták – most már legalább tudom, milyen stilisztikai különbség van a kettő között).

Munteanu meglátása szerint Nicolaie regényeiben Észak-Erdély számára fájdalmas és ritkán hangoztatott történelmi igazságok jelennek meg. A szerző nem győzte elégszer elmondani, hogy emlékezni mindannyiunk számára kötelesség, és a manipulált, hazug történelem, ami generációjának kollektív emlékezetében kitörölhetetlenné tette a kommunizmus nyomait, nem lehet többé az oktatás része.

Bár az utóbbi években főként prózával foglalkozott, Nicolaie 2023-ban ismét visszatért a költészethez Noctulica című verseskötetével, hiszen a költők költők maradnak forever, nincs számukra más út, meg a versírás amúgy is a művészetek legszebbike. Végül Beszterce város irodalmi díjának nyertesét az időbeosztásáról, írói munkarendjéről kérdezte a közönség – Nicolaie izgatottan elmondta, hogy július 15-e után már Bukarestben tartózkodik, ahol bezárja magát a házba, kihajítja a telefonját, és munkába fog. Ihletre várni pedig nincs ideje.

A harmadik fesztiválnap esti programszakaszában a díj átadását nagyüzemi tapsvihar követte, majd Irina Rădulescu marimbaművész és a világszinten elismert ütőhangszeres, Mircea Ardeleanu közös koncertjére vetült a reflektorfény. Rădulescu felvezetőjéből megtudtuk, hogy a marimba 15 évszázados múltra tekint vissza, és négy kontinens számos kultúrájában jelen van. László Noémi színpadra lépésekor arra gondolt, hogy a második közönségnek, azaz a mögötte felsorakoztatott hangszerhadnak is kedveskedni kéne valamivel, ezért az antológiában kijelölt szövegek felolvasása előtt szabadon szavalta el Volt című versét a különféle doboknak és az est főszereplőjének, a tekintélyes marimbának.

A fesztivál minden évben szerepeltet egy olyan nevet is, aki még nem debütált. Idén ez a megtiszteltetés Dani Blanariu (Szucsáva, 2004) költő-élsportolót érte, aki a fesztivál kezdete előtt néhány nappal csak azért is kiadta első kötetét Noaptea sunt viu címmel (OMG kiadó, 2025). A legfiatalabb meghívottat követően Abel Murcia Soriano (Villanueva y Geltrú, 1961), a bukaresti Cervantes Intézet igazgatója olvasott fel. Mircea Cărtărescu színpadra szólításakor Dan Coman kiemelte, hogy a kortárs román irodalom nemzetközi elismertsége jelentős mértékben az ő munkásságának köszönhető. Cărtărescu egy jó hosszú, 12 részes verssel készült (O zi fericită din viața mea), ami betöltötte negyvenkettedik életévét, így a kortárs román költészet veteránjának számít. Maria Ivanov (Cuhnești, 1993), a fesztivál moldovai meghívottja arra mutatott rá, hogy bár egy vers nem használható lőfegyverként, és nem tud megállítani egy tankot, képes arra, hogy az extremizmusok korában visszavezessen minket saját emberi lényegünkhöz. Đorđe Ivković (Belgrád, 1990), a Poezia e la Bistrița szerb résztvevője is hasonló üzenettel lépett színpadra, és aggodalmát fejezte ki a hazájában zajló tüntetéseket kísérő rendőri brutalitás miatt. A felolvasásokat Livia Ștefan (Gyurgyevó, 1982) román költő, performer zárta.

A fesztivál utolsó napja ismét a Beszterce-Naszód Megyei Múzeum kertjében indult, ahol a Sorin Despot (azaz sorin DespoT) vezette középiskolásoknak szóló líraműhelyen született verseket hallgattuk meg. A közönség kissé bizalmatlanul foglalt helyet az automata öntözőrendszer legutóbbi, váratlan közbelépése miatt. A workshop keretein belül a fiataloknak többek közt szándékosan rossz verset kellett írniuk, és egy olyan szöveget is, amelyben a lírából száműzöttnek hitt szavakat használtak fel (Facebook, WC, shaorma stb.). A felolvasást a Szucsáváról érkezett fiatalok kezdték, hiszen nekik vonathoz kellett sietniük (ezzel a logisztikai nyomással a vállukon került felolvasásra a De ce iubim CFR[1] című szöveg) – továbbá érkeztek ifjú irodalomkedvelők Nagybányáról, Jászvásárról és természetesen a beszterceiek is bemutatkoztak. A felolvasás úgy hatott, mint egy jeges limonádé a tikkasztó melegben, és ha választanom kéne egyetlen programpontot, amit újrahallgatnék, biztosan ez lenne az.

A 16–17 éves középiskolások többek közt fogmosásról, videójátékozásról, szomszédaikról írtak, de ezt egy olyan tragikum iránti fogékonysággal tették, amitől a (látszólag bagatell) témák súlya mértéktelenre dagadt. A versekben ott volt a mindent szóvá tenni akarás indulata – a helyenként meg-megremegő hangú fiúk-lányok soraikkal bátran állítottak, s hol igazuk volt, hol nem, de ezt mindenki eldöntheti magának. Zuhogtak az olyan agyonterhelt szavak, mint a lélek, identitás, remény, szenvedés, és (az is lehet, hogy csak a magyar fülem számára) mégis olyanok voltak, mintha életemben először hallanám őket. Nem hangzottak el megcáfolhatatlan lánckövetkeztetések, de a kérdések most jóval fontosabbak voltak, mint a válaszok.

A Poezia e la Bistrița minden évben helyet teremt a frissnek és az újnak, így nem veszít lendületéből – a fesztivál olyan, mint egy örökösen megújuló test, aminek korát csak akkor lehet megállapítani, ha félbevágjuk, akár egy fát, és megszámoljuk az évgyűrűit. A fesztivál jövőre már nagykorú, és bár időről időre megküzd a támogatók összegyűjtésének nehézségeivel, nem merevedik rutinná, porosodó díszletté, mert szívében mindig ott pulzál a nagybetűs Vers.

‍

[1] Miért szeretjük a román vasutat

‍