Romantikusan melankolikus

„Ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka” – írja Szabó T. Anna. De mi van, ha nem te magad vagy a kalitka, ha csak egy jelentéktelennek tűnő lánc vagy, amelyet a benne koncentrálódó színtiszta érzelmek, szándék, az egyértelmű szeretet és az örök lojalitás anyaga képez? Mely annyira erős lehet, hogy maradásra bír, vagy annyira finom, hogy feloldoz és szabaddá tesz…

A Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színháznak sikerült kibővítenie a repertoárját egy olyan, a maga módján elragadtató történettel, mely a filmvászon után látványosan tölti ki a játékteret, felhúzva körénk a szerb főváros, Belgrád füstös, kopott panellakásokkal bélelt balkáni idilljének távlatait. Nem másról van szó, mint Stefan Arsenijević Szerelem és más bűntények c. filmjének színpadi adaptációjáról, mely izgalmas kísérletnek bizonyult, és legalább annyira rizikósnak, mint bátran, hidegvérrel végig egyensúlyozni egy tömbház magaslatának peremén, azaz a jelölőként szolgáló asztalon, széken, vagy akár a színpad szélén.

A cselekmény szerkezeti felépítése: egyetlen nap eseményeinek fókuszpontba való helyezése tökéletes alapanyagként szolgál a drámai forma testet öltéséhez. A forgatókönyv egyedi átdolgozása, valamint térbe helyezése az előadás gerincét képezi, melyből a szerteágazó szcenográfia, térhasználat, atmoszférateremtés, a jellegzetes gesztusrendszer általi kommunikáció, leghangsúlyosabban pedig az imaginatív képzeletre hagyatkozás szignifikánsan ragadja meg a film kockáit, melyek kitágulnak, egy sajátos figuratív térbe helyezik a történetet és a nézőt.

A szöveg díszletező funkcionalitásától fogva, egyszerre mutatja fel az alapanyag, azaz a forgatókönyv karakterisztikus magját: a dialógusok mellett ugyanis előre megadott, rövid helyszínleírásokat, időpontokat és szerzői utasításokat hallhatunk, amelyek a szereplők ajkáról egyes szám 3. személybe foglalva hangzanak el. Ez a sajátos adagolás megköveteli a néző teljes koncentrációját, mely elősegíti a pontos helyszínváltásokat, amelyek, ha a színházi intézmény adottságait nézzük, lehetetlennek tűnnek, egész egyszerű és frappáns módon mégis lehetségesek: bízzuk a képzeletre. Tehát a szöveg kiegészítő elemként fonódik össze a fizikai térrel, a díszlettel, kiegészülve a videokoncepcióval (Mihai Păcurar), valamint a light designnal (Cristian Niculescu). A látványvilág a színek, formák szinesztetikus „lomtára”. Nemcsak a kiragadott helyszínek térbeli szétszórtsága bír montázsjelleggel, mert az épp frissen készülő és vetített felvételek is további részekre bontják szét az összképet, színezik az amúgy romantikusan melankolikus történetet. A szereplők különböző szögekből jelen időben örökítenek meg olyan mozzanatokat, melyeknek vagy reprezentatív jellegük van, hangulati síkon fűszerezik a performanszt, vagy kiemelt, kiegészítő rendeltetésük okán látjuk őket.

Az adott alapszituációba helyezkedve – ami felvázolja, hogy itt a belgrádi alvilág ügyes-bajos dolgaival, azaz egy belharccal kell számolnunk – hamar egyértelművé válik, hogy ez a körítés bár elemi, a valódi tartalom Anica (Korodi Janka) menekülési történetének és felszabadító hadjáratának kezdetével indul, és Stanislav (Kónya-Ütő Bence) plátói vonzalmának részleges megvalósulásával tetőzik be. Szereplőink átlagos, egyszerű emberek, akik ebben a lápos, mocsaras közegben, fuldokolva élnek. Tűrnek és tagadnak. Az előadásban testet ölt (szó szerint is), megjelenik a szerb szellemiség, az a fajta szerelemben fellelhető mentalitás, habitus, mely mosolyfakasztóan tükrözi az érdes valóságot.

Anica karaktere nem tűr tovább, határozott, mielőbb ki akar mászni ebből a mocsárból, távozását pedig megspékeli egy búcsútúrával, ahol barátait, ismerőseit szintén arra biztatja, tegyenek egy kört saját röppályájukon kívül is, és álljanak a sarkukra. Milutin (Pálffy Tibor) mint kiégett keresztapa eljut abba az utolsó utáni megállóba, ahol a letargia egyszerű némaságba burkolt nosztalgiázásba csap át. Ironikus módon öngyilkos hajlamú lányát (Bocsárdi Panna/Kurkó Karolina), aki a déli riviéra melegségét szappanoperákból és narancsimádatából importálja, szintén nem képes szóra bírni senki. És ki az, aki folyton megmenti a kislányt, voltaképp korrigálja mások életét, önmagát háttérbe szorítva? Stanislav, egy illuzionistának induló, maffiabandataggá érett, menthetetlenül szerelmes férfitípus, aki Milutin jobbkeze. Miért is rajong annyira a bűvésztrükkökért? Talán mert egyszerűen nincs más vágya, mint „varázslás” által formálni a világlátást, felvegyíteni ezt a keserédesen abszurd léthelyzetet, kihozni azt az apró szépséget, örömöt az életből, a mindennapokból, amit mindnyájan meg akarunk tartani. Ami csak a miénk.

A címhez hűen, itt a más bűntények tényleg mellérendelő, sarokba sorolható rangot kap, ugyanis a szerelem lesz a legnagyobb és legszebb bűntény, amit maga ellen elkövethet az ember. Látunk itt hűséges feleséget – Marina (Szalma Hajnalka), hűtlen férjet – Tihomir (Erdei Gábor), mellőzött, alárendelt nőt – Nikolija (Vass Zsuzsanna) és hanyag, gondatlan férfit – Nikola (Kolcsár József), szingli, önsajnáló, gyerekes tékatulajdonost – Zoran (Derzsi Dezső), Anica expasiját (Pignitzky Gellért), akiről csak feltételezzük, hogy kisebb-nagyobb bukkanókkal szállt ki a kapcsolatból és lépett tovább. Az „akárhányszor egyedül marad, mindig valami bajt csinál” elejtett mondat bevezet olyan meghatározó karaktereket is, mint például A kölyök (Nagy-Kopeczky Kristóf), aki pontos modellje annak, mi cseperedhet fel ilyen viszontagságok között, milyen génekbe kódolt szorongás, düh, erőszak és szeszélyes, kiismerhetetlen attitűd fészkeli magát az egyénbe csupán félelemből, létbizonytalanságból. Mert ahol feltűnik egy bajkeverő, ott még a későbbiekben is hallani fogunk felőle.

A központi szerelmi szál kuriózuma nem más, mint az, miként megtudjuk, hogy igen komoly előzményekkel bír. Stanislav szerelmi vallomása az előadásba ütemezett, beépített önálló narratíva. A néző Anicával egyszerre szembesül a férfi érzelmeinek kronológiai sorrendben történő bemutatásával és kibontakoztatásával. Jogosan tehetjük fel a kérdést: miért csak most? Hány esély adható? Észvesztve kell keresni vagy kivárni? A szívemre vagy az eszemre hallgassak? Szerelem vagy megszállott rajongás? Ikerláng vagy lelki társ? Lehet teljes értékű szerelem, ami egyoldalú?

A Szerelem és más bűntények egy nem várt, drasztikus fordulattal zárul, misztikusan komor kicsengéssel engedi útjára a nézőt inneni és túli lelkivilágokba.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Stefan Arsenijević–Srđjan Koljević–Bojan Vuletić: Szerelem és más bűntények. Rendező: Theodor-Cristian Popescu. Szereplők: Pálffy Tibor, Korodi Janka, Kónya-Ütő Bence, Bocsárdi Panna, Gajzágó Zsuzsa, Kolcsár József, Vass Zsuzsanna, Beczásy Áron, D. Albu Annamária, Erdei Gábor, Szalma Hajnalka, Derzsi Dezső, Pignitzky Gellért, Pál Ferenczy Gyöngyi, Benedek Ágnes, Márton Lóránt-László, Fekete Zsolt, Szakács László, Nagy-Kopeczky Kristóf, Fekete Mária, Nemes Levente, Kurkó Karolina, Csortán Géza, Prázsmári Magor, Hubbes Mátyás, Kiss Péter, Sándor Mátyás. Dramaturg: Kiliti Krisztián; zene és sound design: Andrei Raicu; light design: Cristian Niculescu; díszlet és videokoncepció: Mihai Păcurar.

‍