Történet, ami nem kezdődik el (II. rész)

Folytatás előző lapszámunkból

II. rész

Kétféle ember létezik. Az egyik helyettesíthető, a másik senkivel sem helyettesíthető. Te melyik akarsz lenni?

Amikor az apja először tette fel neki a kérdést, nem adhatott rá megnyugtató választ, mert akkoriban ez a kérdés még nem érdekelte. Amikor később eszébe jut, azt reméli, hogy az apja maga sem gondolta egészen úgy, olyan ellentmondást nem tűrőn és végérvényesen, mint ahogy hangzott, csak féltette őt. Rákérdezni akkor már nem tud, mert az apja rég halott.

Sokszor kívántam apám halálát, gyónta meg valakinek. Nem fogalmaztam meg egyenesen és őszintén, de olykor, ha késett, nem jött haza hajnalban sem, vagy néhány napig kimaradt, akkor megfordult a fejemben, hogy talán már soha nem jön haza. Aztán lelkifurdalás gyötört. Valamicskét könnyített rajta, hogy a pszichológusnak készülő lány, akinek beszélt róla, nevezzük inkább fiatal nőnek, nem lepődött meg, csak annyit mondott, hogy a legtöbb fiú életében vannak olyan szakaszok, amikor az apjuk halálát kívánják, ám a legtöbb fiú nem tud róla, elnyomja, nem meri bevallani magának sem. Ez könnyített valamicskét, de nem mulasztotta el a lelkifurdalását és a szégyenérzetét.

Sokszor kívánta apja halálát, a halálos ágyán mégis őszintén mondta neki: „Apa, nélküled üres lesz a város. Meg a világ is.” Mosolygott? Örült a suta vallomásnak? Jól emlékszem: nem mosolygott, nem is legyintett, nem mutatott semmilyen érzelmet, csak annyit mondott: „Majd elmúlik.”

Anyja halálát sohase kívánta. Csak amikor már nagyon beteg volt. Hogy ne szenvedjen sokat.

~

Nem emlékszem gyerekkoromból olyan esetre, hogy apám fut.

Képtelenség. Nagydarab, makkegészséges ember volt, kizárt, hogy ne látta volna futni. Mégsem emlékszik ilyen esetre. De miért érdekes ez? Ezen töri a fejét. Nem, nem ilyen súlyosan. Inkább csak eszébe jut. Átfut az agyán. Meg más ilyesmi. Semmiségek.

Ágyban fekszem. Gyerek vagyok. Nyár van, kora reggel. Apám és anyám alszanak, én viszont korán kelek. Egész életemben korán kelő leszek, frissen ébredek, tele várakozással. Nyolcéves vagyok. A könyvem után nyúlok, a címlapján medve és indián küzdenek, olvasok, a hátam mögül besüt az ablakon a nap. Észak-Amerika napja. A Sziklás-hegységben, Coloradóban vagy Montanában. Felpillantok. A mennyezet sarkában pókháló reszket. Az udvar felől a kazánház távoli gőzsistergése hallatszik. Egyszer csak minden összeáll. A mindenség. A feldühödött grizzly, két lábra emelkedik, előremered a szőre, oldalában lándzsa törött nyele, minden egyszerre létezik, a napsütés, a medve iszonyú csontjai, a roppant karmok, a pókhálóban reszkető pókláb, barna bozont alatt zubogó medvevér, felhők, gőzsivítás és kalapálás az udvaron, minden mindennel összefügg, apám és anyám, a bömbölő medve sárga agyara, vörös torka, a kazán sistergő csövei, darázs röppen, a könyv fölött köröz, leszáll a kezemre, fekete-sárga potroha négerek pajzsa, fehér bőröm alatt kék erek, várom a szúrást, félek, élvezem a félést, élvezem a várást, a bizonytalant, a fájdalom lehetőségét, felbúg a mosoda gőzkürtje, a darázs felröppen, újra részeire esik a mindenség…

Nem emlékszem olyan esetre sem, hogy az apámmal kettesben lettem volna.

Ez is képtelenség. Mégsem emlékszik ilyen esetre.

Ősemberekre emlékszem. Izmos, inas, majomszerű emberek szőrökbe burkolva. Bölénybőrbe, farkasbőrbe, kardfogú rőt bundájába. Kőbalták, pattintott nyílhegyek, a háttérben tüzek, barlang kormos fala, havas táj, veremben vergődő mamut, ormányával kétségbeesetten kapaszkodik, trombitál az égbe, gazella rugaszkodik a szikláról a mélybe…

Ebben a családban mindig mindenki mindenkit elárult.

Mi van?

Jól hallod. Ebben a családban mindig mindenki mindenkit elárult.

Hülye vagy?

Te vagy az, ha nem látod. A legtöbb családban mindig mindenki mindenkit elárul. Apák és anyák a gyerekeiket. Becsapják, kínozzák, tönkreteszik őket. A szeretetükkel. Vagy a hiányával. A legtöbb családban a szülők elárulják a gyerekeiket. Aztán meg a gyerekeik árulják el őket. A nagyszülőket mindenki elárulja. Nem látod? Keresztbe-kasul mindenki mindenkit elárul.

Menj a fenébe.

A többség nem gonoszságból lesz áruló, vagy azért, mert áruló akarna lenni, hanem mert nem tudja elkerülni az árulást.

Menj a fenébe.

Így beszélget magában. Vádló és védő is. Egy harmadik pedig azt kérdezgeti, ha ugyan van harmadik, de hát lennie kell, ha egyszer kérdez, a harmadik azt kérdezgeti, mi a lószar értelme van ennek a vitának, mikor az emberi élet kifürkészhetetlen törvényei közül az egyetlen, ami kétségbevonhatatlan, hogy soha nem úgy lesz, és soha nem úgy volt.

Akkor is lennie kell valaminek, köti az ebet a karóhoz valamelyikük, talán a vádló. Valami tervnek. Elképzelésnek. Valószínűségnek. Törvénynek. Emléknek. Álomnak. Valaminek.

Van is. Terv, álom, emlék, törvény. Minden van. De nem úgy lesz, és nem úgy volt.

Te is hülye vagy!

Tényleg nem látod, hogy semmi sem igaz?

Ha ez igaz, akkor nem igaz, hogy semmi sem igaz.

Hagyjuk a krétaiakat. Azt mondom, hogy amit tudunk, az nem igaz, ezért csak az lehet igaz, amit nem tudunk. Amit sosem tudtunk, vagy amit a felejtés sivataghomokja borít.

Így beszélget magában, sehová sem lyukadva ki, hacsak oda nem, hogy mindenkinek lyukas az esze, a csordogáló történetnek pedig, ami el sem kezdődött, nem lehet befejezése, csak folytatása, mert folytatásnak mindig lennie kell, ezért aztán nekem kell kézbe vennem a dolgokat, felcsippentenem a fonalat, az elbeszélés foszladozó szálát, nekem, a mindentudónak, aki tudván tudom, hogy amire emlékszünk, azok szigetek, a felejtés óceánjának kísértetjárta szigetei, és a töredék nem az, ami elvész, hanem ami megmarad, mert valami mindig megmarad, igaz, sokszor csak a félelem és a lelkifurdalás.

Napok telnek, hetek, ő meg, nevezzük már végre valahogy, szólítsuk Attilának vagy Aëtiusnak, bár semmi jelentősége, csak könnyebb mesélni, hiszen szeretjük néven nevezni a dolgokat, hát még az embereket, napok telnek, hetek, mindenkit kerül, magányosan kószál az erdőben, a könyvtárakat bújja, nem az otthonit, az apja padlótól mennyezetig érő polcait, nem is a községi könyvtárat, ahol ártatlansága idején sok időt töltött, figyelve, hogy a nagyobb kölykök mit olvasnak, így akadt a kezébe, és nem az apjától, ahogy az várható lett volna, így olvasta idő előtt, és persze annál nagyobb átéléssel az imposztorok kalandjait, Boccacciót, Dosztojevszkijt, Hunok Párizsbant, Átokföldjét, Kerouacot, de most ez kevés, beiratkozik a fővárosi nagy könyvtárak egyikébe, és az sem elég, beiratkozik még egybe, aztán még egybe, de hiába, amit keres, arról nem esik szó a könyvekben, vagy ha igen, az mind hazugság, és akkor megint tekereg, számkivetettként bújja az erdőt a kutyával, az ismerősöket elkerüli, vadidegenekkel elegyedik szóba, elhatározza, hogy rászokik a dohányzásra, kocsmákba jár, ahol még nem vedel, a bor ízét utálja, csak kóstolgatja az alkoholt, a kocsmát, az életet, és hajnalonta a római sírkő körül bóklászik a kutyával, remélve, hogy ott találja Fannit.

~

Kirázott egy szálat a dobozból. Szűrőtlen Symphoniát szívott. Két ujja közt megsodorta a szálat, majd az egyik végét a hüvelykujja körméhez ütögette, hogy egyetlen szál dohány se lógjon ki belőle. Meggyújtotta. Szerettem nézni apámat, ahogy dohányzik. Anyám is szépen dohányzott. Nyugodt, biztos mozdulatokkal. Ritmusa volt. Látszott, hogy élvezik a szertartást. Apám elrázta a félig megfeketedett gyufaszálat, tétován körülnézett, majd belepottyantotta egy üres tányérba. Rám nézett. Kifújta a füstöt.

Ma már tudom, hogy ő is vívódott. Nem tudta, hogy értem-e, milyen veszélyeket rejt a tudás. Hogy érthetem-e. Tudta, hogy tapasztalatom nincs, szerencsémre, és azt is tudta, hogy tapasztalat nélkül nem lehet tudásunk az erőszakról. A szavaira nem emlékszem, mégis tudom, mit mondott. Senkivel. Ez volt az értelme. Soha. Senkivel. Bólintottam? Nem? Elszívta a cigit? Hallgattunk? Hülyeség. Szavak. A szavakra nem emlékszem. Értettem őt? Valamit biztosan. Börtönt. Kínzást. Ilyesmit. Halált? Egy tizenhárom-tizennégy éves, ha szerencsés helyre születik, nem tudja, legfeljebb sejti a megfoghatatlant. A kilátástalanságot. A reménytelenséget. Tudtam, hogy nem tartom majd be. Nem lehet. Képtelenség. Így aztán még meg sem nyikkantam, máris lelkifurdalás gyötört.

Ígéret szép szó, ezzel váltunk el, ezt motyogta félálomban, és ahogy somfordáltam a kutyával az erdő felé, szemerkélni kezdett az eső.

„Miért nem próbáltad meg, te nyomorult? Miért?”

A bozóttal benőtt díszlépcsőig elkeseredetten ostoroztam magam.

„Gyáva vagy. Szánalmas. Beszari. Biztos hagyta volna. Sosem lesz több ilyen alkalom.”

Végül a kuglipályáknál visszafordultam. Tudtam, hogy már nem lesz ott, és nem is volt. Az eső egyre szaporábban dobolt a szemétégető pléh fedelén, megverten kutyagoltam haza, ahol újabb megpróbáltatás várt. Anyámmal a lépcsőházban futottunk össze, indult fel az osztályára, én meg kedvetlenül rágcsáltam a konyhaasztalnál a szafaládés kenyeremet, amikor alsógatyában, kinyúlt atlétatrikóban előbújt a szobájából apám. Leült, elém tolta anyám üres bögréjét.

Töltesz nekem is?

Éjjeli bagoly volt, rendszerint délben kelt, reggel nyolckor csak akkor volt ébren, ha le sem feküdt.

Mit?

Kávét.

Teát iszom.

Azért még tölthetsz.

Levettem a kávésibriket a tűzhelyről, kitöltöttem a maradékot. Feketén itta, ahogy anyám is, cukor és tej nélkül, akkoriban tejszín talán nem is létezett.

Köszönöm, mondta. Adnál egy cigit?

Nem dohányzom, morogtam, mert tényleg nem dohányoztam, és biztos voltam benne, hogy tudja is.

Az jó, mondta. Hoznál nekem? Ott van az írógép mellett.

Fölösleges volt mondania, tudtam, hogy ha nem az íróasztalán van, akkor a csikkel csurig teli hamutartóval együtt az ágya mellett a padlón. Letettem a cigisdobozt és a gyufát az asztal sarkára. Ahogy a nagy mancsát rátette, a pakli és a skatulya eltűnt alatta. Nem nézett rám, elgondolkodva bámult maga elé. Én meg nem ültem vissza, nekidőltem a mosogató peremének, úgy kavargattam a teámat. Akkor mondta el, amiről úgy érezte, el kell mondania. Erről senkivel. Soha. Csapdahelyzet volt. Mindkettőnknek. Utáltam érte. Mindkettőnket.

Húztam a csíkot otthonról. Egész nap leverten kószáltam. Egyedül. Dehogy. A kutyával. Látni sem akartam senkit. Addig a nyomorult, bitang nyárig azt hittem, tele vagyok gondokkal. Hirtelen minden megváltozott, a korábbi életem egyszeriben gondtalannak tűnt. Jöttem-mentem, ahová akartam. Gyűlöltem ugyan a sulit, utáltam az úszást, rühelltem néhány nagyobb kölyköt, akik időnként megruháztak vagy megszégyenítettek – mindez elfogadhatónak, gyerekjátéknak tűnt ahhoz a teherhez képest, amit egyszer csak viselnem kellett.

Egy reggel arra ébredtem, hogy nem tudom, ki vagyok. Ilyen még nem fordult elő velem. Egy rohadt álom nyomasztott éjszaka, újra és újra visszatért, és amikor végre napsütésre nyílt ki a szemem, nem tudtam, ki vagyok. Megijedtem, de még az ijedtség is idegen volt, mert nem tudtam, ki az, aki megijed. Aztán az üresség lassan feltöltődött, elkezdett a fejembe visszaszivárogni az, ami én vagyok.

Mi bajod?

Anyám dugta be a fejét az ajtórésbe.

Mi lenne?

Lázas vagy?

Minden rendben lesz, mondtam, és nem tudtam, mi lesz rendben, és azt sem, hogy tényleg rendben lesz-e.

Anyám bejött, homlokomra tette a kezét. Orvosnő volt, nem esett hanyatt egy kis láztól vagy a változatos sérüléseimtől.

Jó volna, ha kevesebbet csavarognál. Miért nincsenek rendes barátaid? Olyanok, akik hozzád valók. Mint a többi gyereknek.

Minden rendben lesz, mondtam neki, amitől, úgy láttam, tényleg megijedt. Minden rendben lesz, ismételgettem magamban még akkor is, amikor már elment, és én újra én voltam, aki könny nélkül sirattam anyámat, mert ahogy kilépett a lakásból és behúzta maga után az ajtót, rám tört a felismerés, hogy ha nem történik tragédia, ha rendjén mennek a dolgok, akkor is el fogom őt veszíteni, egyszer meg fog halni, és akkor elveszítem a gyerekkoromat is, mindazt, ami ma körülvesz, vagy legalábbis nagy részét, azokat, amiket én nem tudhatok magamról, amiket egyedül ő tud rólam, és amikor ez majd megtörténik, akkor még a mostaninál is magányosabb leszek. Ami lehetetlen.

Bűnösként osontam ki a lakásból. El a kazánház és a szemétégető előtt, fel a gesztenyesoron a parkba, a bukszusok mögé. Hátha ott lesz. Nem volt ott. Senki nem volt ott. Én sem. Csak a testem, mert az eszem azon járt, hogy hol lehet, biztos basznak a büdös és részeges költőjével, fekszenek az ágyban, odasüt rájuk a nap, szájába veszi és szopja, harapdálja, aztán széttárja neki a combját. Borzasztó volt, próbáltam másra gondolni, de nem ment. Sehogy sem ment. Kormos ott csetlett-botlott körülöttem, becserkészte a bozótost, megkergetett egy macskát, megpróbált kiásni a földből egy vakondot. Bámultam a kutyát, és azzal vigasztaltam magam, hogy én legalább szabad vagyok, erdők alatt egy romos díszlépcsőkkel és medencékkel teli, bukszusillatú kertben, egy kétezer éve halott római sírkövével szemben, és a halott nem mozdul, nem gondolkodik, nem akarhat semmit, én viszont azt csinálok, amit akarok.

Nem volt meggyőző. Nem volt kedvem azt csinálni, amit akarok. Hetekig nem volt kedvem semmihez. A vérbűn bosszuló angyalai, a sötétség leányai, ködben járó Erinnüszök nyomában jártam, a fejemben Kreon és Oidipusz, akik előbb keresztbe-kasul baszták a legközelebbi rokonaikat, a saját véreiket, aztán szutykos vermekbe lökték, sötét tornyokba falaztatták egymást. Fölfedeztem Shakespeare-t, Macbethet és Titus Andronicust. Anyámékat kerültem, a régi haverokat kerültem, az edzéseket kihagytam, el sem tudtam képzelni, hogy faltól falig nyomjam egyik hosszt a másik után, miközben undok kölykök és goromba edzők ordibálnak körülöttem.

Egy délután összeszedtem magam, és elmentem Titihez. Valami baszomnagy rönköt fűrészeltek az udvarukon az apjával. Titiről csurgott a víz, alig kapott levegőt, két kézzel rángatta a kétméteres farkasfogú fűrész fogantyúját. Az apja komoran, fél kézzel húzta a fűrészt, meztelen felsőteste, barna bőre úgy fénylett, mint egy oroszlánfókáé.

Ülj le, mordult rám.

Nem voltunk semmilyen viszonyban, azt gyanítottam, hogy nem szeret. De mert nem tudtam elképzelni, hogy bárki mást szeretne, beleértve a gyerekeit is, nem foglalkoztatott a dolog. A felszólítása meglepett: letettem a fenekem egy kőre.

Befejezzük, aztán bokszolunk.

Micsoda, kérdeztem bárgyún.

Ütünk párat, mondta.

Kicsoda?

Mi, köpött a fűrészporba. Megtanítom nektek az alapokat.

Felderült, és amit nemigen szokott: mosolygott. Ahogy befejezték a fűrészelést, hozta is a sufniból a kesztyűket. Az egyik párat az öklömre húzta, megkötözte, a másikba maga bújt bele.

Oda állj, bökött a szűk udvar átellenes sarkába. Kesztyű mindig fent, mutatta. Könyök a bordákon. Sosem állsz, nem vagy te betonból. Táncolsz. Ballal szúrsz. Mozog! Mozog! Táncol! Nem áll meg!

Szurkált, ijesztgetett, de nem ütött, csak figyelt és vezényelt.

Fent a kesztyű. Nem vigyorog. Száj csukva, kapsz egyet bordára, és megfulladsz. … Jól van. Úgy. Jól van. Mozog… Mozog… Fent az ököl. Könyök a gyomorszáj előtt. … Jól van… Nem fordul ki! … Mozog… Mozog…

Már-már tetszett a dolog.

Nem is mozogsz ügyetlenül, vigyorgott. Próbálj megütni. Ballal ijesztesz, aztán jobb… Ijeszt… és jobb. … Nem vigyorog! … Ballal szúr, jobbal odavág. Orron veszi a levegőt! Szurkál, és egyenes… Szurkál, és egyenes…

Leengedte a kezét.

Ügyes vagy, mondta, és mosolygott. Most fordítunk. Én támadok, te védekezel.

Be sem fejezte, és már ütött. Nem láttam, csak éreztem. Azt hittem, hogy vége, befejeztük, megfulladok.

Szóltam, hogy nem vigyorog? Szóltam. Na, szedd össze magad. Nem vagy kényes punci, igaz?

Ijesztett jobbról, ijesztett balról, el is talált mind a kétfelől. Nem erővel, inkább csak jelezte. Jobbra hajolt, balra hajolt, az a kolosszális felsőtest szinte hullámzani látszott, olyan könnyedén mozgott, mintha egy táncosé lenne. Ha ütött, előre bemondta, arc, borda, gyomor, aztán jött az ökle, én meg már nem vigyorogtam, próbáltam zárni a kesztyűimet, próbáltam elmozdulni, de mindig tudta, merre hajlok, merre rántom a fejem, ő pedig újra és újra bemondta, melyik öklével, hol üt meg.

Mozdulj, kölyök! Most nincs kibúvó. Ez itt az élet, fiam. Most nem úszod meg. Nem véd meg senki, ha nem véded meg magad.

Hirtelen mindent megértettem. Gyűlöletet láttam a szemében, rövid, kegyetlen ütéseiből viszont semmit. Pedig megvolt a rendje: egy-két legyintés, aztán a tűpontos, kegyetlen ütés arcra, gyomorra, mellkasra, amitől azt hittem, megáll a szívem. Már nem mosolygott, nem is beszélt, a szája késpenge volt, résnyire húzott szemén láttam, hogy bekattant, és magától nem hagyja abba. Úgy elvert, hogy egy hétig kék-zöld voltam, sajgott mindenem. Nem tudom, hogy végződött volna, ha Titi anyja nem lép közbe.

Az a verés kizökkentett a gyászomból. Az uszodában napokig röhögtek rajtam a nagypofájú pólósok. Röpködtek a beszólások – „Hol jártál, lúzer?”, „Találkoztál a grizzly medvével?”, „Hazajött a férj?”, „Átment rajtad az úthenger?” –, de azt vettem észre, a zúzódásaim és lila foltjaim tiszteletet is parancsolnak. Úszni szerettem, de sosem szerettem az uszodát, a véget nem érő faltól falig hosszokat. Elhatároztam, hogy otthagyom az úszást, valami küzdősportot keresek, kungfuzni vagy karatézni fogok, és egyszer, ha évekbe kerül is, elkapom Titi apját.

Kellett pár nap, hogy ráébredjek, más bajom is van. Titi nem keresett. Se másnap, se harmadnap, se azután. Amikor ezt tudatosítottam, azt is észrevettem, hogy haragszom rá. Nem fortyogó dühvel, inkább sajgón. Bántott az is, hogy meg sem próbált közbelépni, de azt talán még értettem volna. Hogy nem keres, az előbb bosszantott, aztán fájt, egy hét után pedig árulásként könyveltem el. Ma már másként látom. Akkor még nem tudtam, hogy az apja egy barom. Vagyis tudtam. Azt nem tudtam, hogy mekkora barom. Hogy szörnyeteg. Sok-sok évvel később Titi húga, Lili, akivel a játékos kedvű véletlen, mondhatjuk drámainak is, egy római képgalériában hozott össze, rémtörténeteket mesélt mosolyogva a Trastevere egyik kopott kis bárjában. Az apjuk hét-nyolc éves korában falhoz verte a bátyját, mert észrevette, hogy éjjel, titokban zseblámpával olvas a takaró alatt. Kiemelte az ágyából, és a falhoz csapta. Az a százharminc kilós, lóbaszó ember. Lerúgta Titit a bicikliről. Hozzávágta a széket. Ilyesmik. Az ilyesmikről nem tudtam. Magammal voltam elfoglalva. Nem fogtam fel, és azt hiszem, ma sem értem, hogy Titi apja ki volt. Érzelmek nélküli ember? Nem emlékszem rá, hogy Titi anyjának a temetéséről hogyan, kitől értesültem. Elmentem. Magam sem értettem, miért. Titi akkor már évtizedek óta eltűnt az életemből. Hírt is alig hallottam róla. A múltnak az a szelvénye, a kölyökkori barátságunk idegen világ volt, nem hiányoztak, nem éreztem közösséget a szereplőivel. A régi osztályunkból értesíthetett valaki? Mindegy. Megtudtam, elmentem. Találkozni szerettem volna Titivel? Hogy beszéljünk? Mert mégsem múlnak el a régi dolgok? Nem tudtam volna megmagyarázni. Az anyja temetésén értesültem róla, hogy Titi már évek óta nem él. Azt is megtudtam, hogy az anyja úgy halt meg, hogy nem tudta, hogy a fia nem él. Titinek pedig gőze sem volt róla, amikor meghalt, hogy az apja már tíz éve elpatkolt. Lehetséges, hogy ezért kellett elmennem. Hogy megtudjam ezeket.

Megható.

Mi van?

Könnyfakasztó. Mindjárt elpityeredek.

Mi bajod?

Semmi. Csak azt hiszem, szereptévesztésben vagy. Eredetileg te volnál a kétkedő, és én a bizakodó emlékező.

Ebből elég volt. Ezt a meddő vitát nem folytatom tovább. Akkor inkább itt és most elvágom a szálat, mert még annak a történetnek is véget kell érnie valahogy, amelyik nem kezdődött el.

‍