„...úgy kezd a lelkünk a ketrecéből kiszabadulni”

Szokássá vált, hogy egyetemi tanárokat a kollégák, barátok kötettel köszöntenek bizonyos kor elérése alkalmából. Az ilyen köszöntő kötet tulajdonképpen több a köszöntés gesztusánál – sokkal inkább köszönetnyilvánítás. Ez utóbbi jellemzi a „...hogy legyen a víznek lefolyása...” című kötetet, amely Szilágyi N. Sándor tiszteletére jelent meg 2013-ban. Ahogy a Rendhagyó előszóban Fazakas Emese fogalmaz, valójában sokkal jobb lenne egy „hálateljes ölelés”, „mint a szavak, amelyek alig-alig akarnak szöveggé összeállni”, és bár bevallása szerint a kötet anyaga is többszöri határidőcsúszással állt össze, úgy gondolom, hogy a köszöntés figyelmességén túl szükség is volt arra, ami az eredménye lett ennek a munkának. Tartalmát és gondolati nyitottságát tekintve egy ilyen kötetet csakis, s engedtessék meg nekem ez a megszólítást, a Sanyi bácsi neve alatt lehetett megalkotni.

Köszöntő kötet lévén bizonyos elvárásokkal olvashatjuk azt. Kíváncsiak lehetünk a kötet tematikai összetételére vagy arra, hogy a köszöntött munkái, elképzelései és céljai milyen módon jelennek meg a tanulmányokban, ki hogyan viszonyul hozzájuk vagy viszonyul-e egyáltalán valamilyen módon. Ebben az írásban ez utóbbiakra koncentrálok, önkényesen nagyobb figyelmet fordítok rájuk, mivel mindezeket különösen fontosnak tartom. Jómagam ugyanis úgy érzem, hogy egyszerre nehéz közömbös maradni, hozzászólni vagy másképp gondolni, ha Sanyi bácsi beszél. Máthé Dénes ezt azzal magyarázza tanulmányában, hogy Sanyi bácsi egyik célja, hogy „meg is éreztesse annak igazát, amiről beszél” (324. o.). Hogy ebben mennyire sikeres, arról Berszán István ír a szimpatikus embertudományt „méltató és vitató” írásában: Sanyi bácsi előadásait hallgatva „folyamatosan érintettek vagyunk abban, amiről szó van, semmit sem bíz puszta absztrakciókra. Példái pedig attól hitelesek, hogy magunk fedezzük fel magunkban az érvényüket.” Úgy gondolom, mindez nemcsak az előadásainak, hanem az írásainak is alapvető jellegzetessége. Egy másik magyarázat lehet az, amit Péntek János így fogalmaz meg: „...ki-ki saját életidejében, a folyamatosságot, a biztonságot jelentheti. Szilágyi Sanyi sokak számára eddig is ezt jelentette, és a továbbiakban is ezt jelenti” (377. o.). Ennek lehet az eredménye az a szólássá vált mondás, hogy „hát hiszen már Sanyi bácsi is megmondta”, ami azt jelenti, hogy tudnivaló volt, hogy úgy lesz.

Minden bizonnyal ennek a viszonyulás- és beszédmódnak tudható be az is, hogy a kötet tanulmányainak nagy része valamilyen személyes élményt vagy közös témát épít be a szövegbe. Egykori beszélgetésekre, régebbi közéleti írásokra, könyvekre és előadásokra hivatkoznak a szerzők, vagy olyan problémákat dolgoznak fel, amelyekre Sanyi bácsi irányította rá a figyelmüket. Ennek következtében a kötetben viszonylag sok tanulmányt jellemez a megszokottnál kicsit személyesebb beszédmód. Ez betudható annak, hogy ha valaki Sanyi bácsival beszélget, akkor akaratlanul is ráragad valami abból az egyszerű, elvonatkoztatásoktól mentes beszédből, amelyet ő használ. Akinek ez nem sikerült, annak az lehet az oka, hogy nem tudta tanulmányszerűen szavakba önteni a személyes viszonyulást. A személyességet ugyanis nem könnyű tudományos írásban megéreztetni. Nem szokás, így kevésszer (vagy sohase) próbáltuk. Ez az, amit (annyi más mellett) meg lehet tanulni Sanyi bácsitól. Ő ugyanis nemcsak a tudományos beszédmódba, de a tudományos kutatásba is beleviszi az embert, aki mindenféle racionalista törekvés ellenére sem (volt és nem is lesz) képes kizárólag racionálisan, a fogalmi rendszer alapján gondolkozni – mivel az emberi elme alapvetően nem(csak) ilyen.

A társadalomtudományokban elterjedőben van egy emberközelibb, az emberhez visszaforduló kutatási módszertan. Tolcsvai Nagy Gábor szerint a „magyar nyelvtudományban kevesen tettek annyit ennek a tudománytörténeti folyamatnak a sikeréért, mint Szilágyi N. Sándor” (499. o.). És ez nemcsak a szimpatikus embertudományra, hanem a Sanyi bácsi összes írására és előadására vonatkozik, bár expliciten a jelekről és szimbólumokról szóló előadásaiban fejti ezt ki. Látható tehát, hogy a tanulmányok nagy része valahogyan talál mindazzal, amiről Sanyi bácsi beszélni szokott. Ugyanezzel kapcsolatos az értetlenkedés is részemről, ami rögtön az első tanulmány olvasásakor állt elő.

Más találó szempont hiányában a szerkesztők a szerzők neve szerint rendezték betűrendbe a tanulmányokat. Ennek eredményeképpen a kötet a főnévi szerkezetekről való generatív nyelvészeti elemzéssel indul. Nem valószínű, hogy egy tanulmánykötetet valaki épp a legelején kezd el olvasni, de amint a magam példája is mutatja, akad rá példa. És ha az illető a köszöntöttet is ismeri, nehezen érthető meg, hogy miért nem írta felül a betűrend szerinti rendezést az, hogy mennyire nem talál (és ez a talál – ahogy már korábban is jeleztem egy kurziválással – itt fontos) ez az indítás mindazzal, amit Sanyi bácsi igyekszik átadni nekünk a nyelvről és a világról való gondolkozással kapcsolatosan. (Ez az értetlenkedés természetesen csakis az írás elején említett elvárásnak a következménye. Szabályok nincsenek arra vonatkozóan, hogy milyen kell legyen egy köszöntő kötet tartalma-szerkezete, olvasói elvárások azonban mindig vannak, sőt sokfélék.)

A kötet tanulmányai több tudományterületet és azokon belül sokféle témát érintenek. Természetesen legnagyobb részt nyelvészeti, de kortárs irodalmi, néprajzi, szemiotikai és összehasonlító irodalomtudományi tematikájú munkák is vannak köztük. A nyelvészeti tanulmányok egy része Sanyi bácsi tudományos munkáival folytat párbeszédet. Bencze M. Ildikó tanulmánya, melynek a címe is jelzi a kapcsolatot Szilágyi N. Sándor egyik 1982-es esszéjével, azt vizsgálja, hogy azóta hogyan alakultak a felvetett problémára adható lehetséges válaszok és megoldások; Berszán István és Máthé Dénes a szimpatikus embertudománnyal kapcsolatos gondolatait és kérdéseit osztja meg; Fehér Krisztina a kognitív nyelvészet felől megalkotható nyelvtannal összefüggő gondolatait kapcsolja össze más nyelvészeti kutatások eredményeivel; Kugler Nóra a nyelvi polaritás kérdéséhez vázol fel egy újabb problémát; Rebrus Péter és Voigt Vilmos – Tóth Szergej pedig meg is jegyzik, hogy az anyag bemutatása és az elemzés hű Szilágyi N. Sándor elképzeléseihez, illetve hogy kutatásukkal az ő munkájához kívántak hozzájárulni. Ebből a szempontból a kötet részben Sanyi bácsi nyelvvel és a világgal kapcsolatos gondolataival áll dialógusban. Másrészt viszont nemcsak tematikus, de a képviselt hagyományok és irányok szempontjából is sokszínűség jellemzi, a már említett generatív nyelvészettől a dialektológián keresztül egészen a hermeneutikáig több tudományos irányzat érvényesül benne.

A kötet egyes tanulmányait olvasni épp olyan volt, mint Sanyi bácsi előadásait hallgatni: mint amikor a Sztalkerben egyszer csak színes lesz a világ. Mert miként kezd a lelkünk a ketrecéből kiszabadulni? Csak úgy, ha szelíd emberekként élünk. Emiatt egyetlen kívánsággal zárhatom az írásomat, mégpedig azzal, hogy bárcsak elmondhatnánk pár év múlva, hogy „hát hiszen már Sanyi bácsi is megmondta”.

Benő Attila, Fazakas Emese, Ká­dár Edit (szerk.): „...hogy legyen a víznek lefolyása...”. Köszöntő kötet Szilágyi N. Sándor tiszteletére. EME, Kolozsvár, 2013.