.svg)
Varjúfelhő
Az én falum határkő, kimész
belőle, utánad dobnak egy darabot.
Fáj a szó, s aki hallgat,
jó ember, még ha egykor ölt is.
A vallás köztes a káromkodás és
keresztvetés peremén. Aki részeg,
őszinte, még ha fejét véresre
verik, akkor is vállalja igazát,
s akire pólyát adnak,
ha beleszarik is, viszi magával.
Szegénység, megannyi gazdag
mulatsággal, ahol a mindent
euróban mérik, súlyát
öttel szorozzák, az elképzelés
nyugat, mégis lesütött szemmel
paplan alatt verve a mellett
a nemzet a legfontosabb.
Úgy szokás, hogy jobb
a megszokás, így volt, így lesz,
kicsit tartsd magad,
ne most mondd, ne neki,
amit kellene, azt nem szabad.
Hallgat a ló, ha veri a paraszt,
de éhesen rúgja az istálló
oldalát, hallgat a nő, mert
asszony, és lassan a családért
feléli magát.
Jóságos az összes anyó,
függönyök közt mosolyognak,
de éjjelente megkeresnek, és
szájadba lehelnek magukból
egy napnyi halált. Déjà vu
minden életveszélyes pillanat.
Hátadon erdészek járják
a testedben frissen taposott
utakat, s legféltetteb zugaidban
cigányok lopják a szénát.
Karácsonykor a temető
alapján az orvosok
kiszámolják, hogy hányan
laknak falurészenként, és hogy
mennyi időbe telik elhordani
a családfának ültetett diófát.
Legtöbben mire kikerekednek,
testük magukban hordozza egy
örök bosszúság púposságát,
és húzzák a tornyuk harangját,
mert képtelenek voltak csengő
korában megtanítani a békére.
Homlokodon felmenőid összes vétke áll,
kísért, büntet, benned él és haza nem talál,
az utcákon tévelyeg, este hétkor
a közvilágítás felkapcsolása előtt, amikor
egy pár perce minden ház olyan
sziluettbe öltözik, mint az otthonod.
Rég, hogy hazatérnél, de még
benned vonyít az összes farkas,
amelyek medvék nyomában hoznak
enyhülést. Rég, hogy nagyanyád
örökölt stafírung padján lapoznád
azokat az albumokat, amelyekből
az ismeretlen arcok mai napig a te
hangodon követelnek jussot az örökségből.
Lábad alatt repedezik a föld, és
ha omlik, talpon maradsz, mert
beléd gyökerezett a szekerek korhadt
tűrése. Bogarat ültettek a füledbe,
s ha messze jársz is, ott ciripelnek,
és éjszaka, amikor minden álomra kész,
egy sorsát kezén ragadó villás alak
rád hajít egy boglya szénát és int,
hogy siess, vihar előtt érj haza.
De még mindig ott kóborogsz
a mezők horizontjain, és reggel
rémülten eszmélsz fel, hogy egy rémálom
helyett most a valóságra emlékezel.
Árva
A kapuban állsz egy szál bűntudattal,
amely olyan, mint a szegénylányka,
akinek nővére a föld, és apjuk arra halt meg,
ahol a hajnalcsillag fölragyog.
– Eljárok majd hozzád – mondogattad,
de durva a föld s könnyes az arc. Tőled várta,
hogy két vállát szeretőn megragadd, akár
paraszt a selyemmé vált ekeszarvát,
hogy teremts és adj, majd őrizd, mint
almát az avar, még ha fonnyadt is.
Néha még eljár reggelente házatok előtt,
mögötte a megcsalt föld magára húzza a ködöt,
mint véres szájú fiatalasszony a kendőt.
Csak ne lássák, mert szégyen.
Csak ne hasítsa tovább a falu szája.
Csak múljon el végre,
és te se tudd már, hogy miattad maradt árva.
Tépettek és hazatérni nem tudók
A reggelre elhagyott ház befogadja és
elnyeli a körötte feketén ragyogó földeket,
melyeket a paraszt árnyékával munkál,
és mint tépett szárnyú angyal
képzelgéseivel felettük lebeg, őrzi a búzaszemeket,
mint árva gyermeket a halott szülők hiánya.
Ismeritek-e a vadakat, kiknek a testvére a félelem, és nyugalma
akár az öreganyók imája? Amikor köztetek járnak álmaitok
legmélyebb pontján, befogadnak benneteket.
S amikor felkel a nap, az ellopott harangok helyén
a pár napos özvegyek zokogása kong, és a latyakos utcán,
a tehénürülékben felnövő népek most a templom fele tartanak.
A szentkertbe érve egy kereszt tövében, halomban,
fehér vászonzsák-gubóban a hazatérni nem tudó angyalok.
Itt vannak ők, és boldogok, szelídek, hisz övék
lesz a föld, a végtelen sírhelyek, a mezőkön élő fájdalom,
a búza és az ő meddő népe.
Falucsend
Tyúkvértől vöröslő anyakezek nevelik
a kertekben megbúvó szeszhalálú fákat.
Öreg szénacsinálók tekintetében nőnek
a gondoskodó temetkezési vállalkozók.
A kertek mellett megbúvó gyermekek
könnyes szemmel indulnak haza, csordaszóra
bár megkésve, majd végighallgatják,
hogy a születésük az istenverése.
Mindennek története van, mint
a fenyőknek, amelyek alatt van száz éve, hogy
nadrágjába törölte az izzadsággal keveredett
hosszú hajszálakat egy katona.
A sűrűbe vezető útját halványkék szoknyacafatok
jelezték. Az erdőben minden nő sírása egy megerőszakolt
Szűz Mária halála. Azt mondják, sok itt a kisjézus,
de a falunak egyik se megváltás.
