Végenincs

Az Úr – legyen bár a mindenség vagy csak a mi törzsünk teremtője – nem fázik telente. Melegíti a dicséretünk, az énekünk. Erősíti a szeretetünk. És nemcsak a szeretetünk, hanem az odaadásunk, a hűségünk. De nincs olyan szent dal, mely késő ősszel is képes lenne harcra buzdítani az embereket. Jer, Mindenható, taposd el az ellenségeinket, vezesd a seregünket, dúdoljuk, miközben a nyakunkba szakad az ólajtó, köhécselünk a hidegtől, becsöpög az istállónkba az esővíz. Kelj fel, halhatatlan erővel, daloljuk, miközben körülöttünk fázósan szipákolnak a gyerekek. És nem csak a gyerekek! Ha leszakad a köd, a férfiaknak sincs kedvük lándzsát forgatni, mert az ő lábuk is fázik, a sok esőtől az ő ujjuk is meggémberedik. Apám, Saul és testvérem, Jonatán mégis a szomszédokat járják: ne irgalmazzon nektek az Úr, ha tavasszal nem fogtok fegyvert, ha nektek a lustálkodás fontosabb, mint Izráel becsülete… Jonatán még csak tizennégy éves, és mikor a „becsület” szóhoz ér, nagyot csap a térdére. Az öregek mosolyognak.

Még ősz van, de tavasszal bármi megtörténhet. Ha véget ér a tél, újrakezdjük a háborút, meglátjátok majd, az Úr hangja majd cédrusokat tördel. De addig ki kell valahogy húzni. Minden szomszéd szegről-végről rokon, Giboában mindenhol musttal kínálgatják apánkat, de Jonatán poharát egy csepp mézzel édesítik, miért is ne, ő még csak gyerek. Egyelőre apámból, Jonatánból, pár unokatestvérből és néhány csavargó kelekótyából áll az Úr serege. Sámuel, a nagy próféta a nagy hegyek mögött rejtőzik. Nem árulja el, hogy tavasszal mi lesz majd mivelünk.

De egy királynak (még egy jövendő királynak is) palota dukál, hisz a törzs nem adhatja alább, ha már ránk, Benjamin törzsére esett az Úr választása. Kjís apó házában három nagy lakószoba van, az asszonyok terme, a férfiak terme és az apó és feleségeinek hálószobája. Hol fogadhatná itt az én apám, Saul a filiszteusok főparancsnokát vagy a fáraó követeit? Ugyan hova tennénk egy parasztházban egy tisztességes trónszéket? Talán a fészerbe… De Benjamin fiai nem viselnének el ilyen égbekiáltó szégyent.

Néhány öregember kijelöl a városban egy tisztességes, nagy házhelyet. Az unokatestvéreimmel elszökünk és megnézzük: egy szemetes udvarféle, gizgazos bokrokkal, koszló faldarabokkal borított sivár pusztaság – talán egy lerombolt ház vagy utca helye. Miféle királyi székhely? Egyre nehezebb a szívem.

A giboai kereskedők úgy tudják, hogy a királyoknak nemcsak trónszékük van, hanem háremük is, egy ragyogóan díszített, óriási terem, ahol hófehér, illatos asszonyok várakoznak örökös készenlétben. Egy hatalmas, túldíszített éléskamra, mézes csuprok helyett telis-tele asszonyokkal. Persze egyetlen világlátott kereskedő sem látott effélét közelről, de arról egy pohár bor mellett szívesen elvitatkoznak, hét vagy tizenhét asszony jár-e egy királynak. Apámnak csak egyetlen felesége van, és ami ennél is szánalomra méltóbb, csak egyetlen fia és egyetlen lánya.

Nyomorúságos, királyhoz méltatlan, szánalomra méltó, mondogatja mindenki. Kjís apó – mielőtt Giboába megérkezhetnének a szidóni hercegnők vagy a selymes testű fáraólányok – össze is házasítja apámat Jeftével, egy másik unokájával.

Nálunk egy esküvő nem nagy újdonság, de mi mégis új lakodalmi dalokat tanulunk. Az Úrral dicsekszik a lelkem! Izráel istene, tégy minket pecsétként a szívedre! És nagyokat dobbantunk minden strófa végén. Hej-hej-hej! Én kapok egy szép kék köntöst, ahogy az egy jövendő királylányhoz illik. Jefte régi barátnőm. Tegnap még teheneket őrzött a mezőn, holnap királyné lesz. Eljön a te időd is, Mikál, csak légy türelemmel!

Persze nem tudom, hol az én időm, mikor jön el. Az én jövendőbelimet nagyapa, apa, Sámuel próféta vagy esetleg maga a fáraó választja ki? A többnapos dínomdánom után szívesen beszélgetnék Jeftével, hogy a házasság vagy a kegyelem megváltoztatta-e, de Jeftét szülőanyámmal együtt egy kis kamrácskába zárták, mert nem lenne illő, ha a szomszédok csak úgy jövet-menet kifaggatnák. Egy kamra persze nem hasonlít a királynék ágyasházára vagy egy fáraó tróntermére, de ami késik, nem múlik, az asszonyok dolga a türelem.

Apám nem érezné jól magát a sebtében felállított kamrácskában. Ritkán látom betérni, és ha be is megy, hogy elvégezze a királyi feladatait, néhány perc múlva kirohan a levegőre. Irgalmazz, Úristen, tarts meg kegyelmedben! Kezébe temeti az arcát, és nagyot dobbant a lábával. Odaszaladnék hozzá, átölelném a derekát, de rettentően félek tőle. Nem szégyelled magad, Mikál, eredj a dolgodra!

De hol van a dolgom? Azt még a világlátott giboai kereskedők sem tudják, hogy mit csinálnak a tizenkét éves királylányok. Akár világgá is mehetnék, vagy megkereshetném a tengerparton a titkos nagyapámat. Készítsd a nagy ünnepre a szíved, Mikál, hamarosan ünnepélyesen felkenik atyádat, mondogatják. Nagy munkát nem bíznak rám, úgyhogy ide-oda csellengek a réteken, vagy elsétálok Giboába, hogy lássam, hogy áll a jövendő palotánk.

Ám az idő gyötrelmesen lassan telik. Telik vagy múlik, ki sejtheti?

A palotánk helyén még csak pár gerenda meredezik, és közöttük fel-alá járkál egy gondterhelt jebuzita mester, és mintha valami kincset keresne, hangosan méricskél és szitkozódik. Amikor megpillant, éktelen haragra gerjed. Ne bámészkodj, rikolt rám, bár tett volna az anyád ide vagy oda – nyilván egy csúfolódó szolgálólánynak néz, aki csellengéssel lopja Isten szent napját. Kinyújtom a nyelvem, az öreg felém hajítja a mérőrúdját.

Ma sem bánnám, ha megkergetne, de ekkor egy púpos, idős asszony vág át az esőn, szemrehányón csóválja a fejét, aztán belém karol, végül betuszkol egy szép kőházba. Ejnye, ejnye, ejnye, ki látott már ilyet?  Liliom vagyok Izráel virágoskertjében, márpedig liliomok nem nyújtogatják a nyelvüket. Ejnye, kislányom, ejnye, ejnye… Mézes tejet tesz elém, és elmondja, hogy ő édesapámnak a negyedik unokatestvére, és micsoda megtiszteltetés, hogy vendégül láthat engem. Ízlik a tej? Váljék egészségedre!

Az anyó egyedül él, a fiát megölték a harcokban, a lányai idegenben, de a Jóisten irgalmas, gondot visel a szegény özvegyekre. Az árvákra, a madárkákra, a szegény pillangókra. Ezért hát neki sincs oka panaszra. Egy jámbor asszony – micsoda áldás ez! – pár szem morzsácskával vagy puszta szavakkal is jóllakik. Esznek az alázatosak, és jóllaknak. Dicsérik az Urat, akik őt keresik.

Hogy untam szegény párát! Ezt az alázatos, nyomorult, rengeteget fecsegő anyókát!  De az eső sehogy sem akart csillapodni. Kínomban megkérdeztem az anyót, miért pont ide akarnak a giboaiak palotát építeni.

Hát te még nem is hallottál róla? – szörnyülködött az anyó.

Az a fajta asszony volt, aki mindig mindenen megállás nélkül szörnyülködik: ha túl sok vagy túl kevés eső esett, ha megbotlott a szamár, vagy ha épségben hazatért… Az anyóka szép lassan mesélni kezdett: egyszer egy levita az ágyasával átutazott Giboán, és mikor rájuk esteledett, nem volt hova nyugovóra térnie. A kóbor levitát és az ágyasát a szemben lévő ház lakója fogadta be, hármasban szépen megvacsoráztak, nyugovóra tértek, mikor néhány részeg giboai rájuk törte az ajtót, és követelte, hogy a vendéglátó szolgáltassa ki a levitát kényükre-kedvükre.

Kényükre-kedvükre? Hogyhogy? Nem értettem, de az anyó nem is magyarázta el. Talán unatkoztak, és verekedni akartak? Vagy szívesen vitatkoztak volna? De az anyó erre sem felelt. A levita kiküldte az ágyasát a részegekhez, akik hajnalig szórakoztak vele. Táncoltatták volna másnap délig, de nem bírta a szíve. Táncoltatták? – kérdeztem. Úgy bizony, másnap reggel aztán holtan találták a vendéglátójuk küszöbén, magyarázta a nénike.  A szív, a szív, a szív, motyogtam, de az egészből nem sokat értettem.

Agyon bizony, mondta az anyó, és töltött még egy kis tejet nekem.

A gaztettből közben égbekiáltó botrány lett: mindenhol elterjedt, hogy Giboában istentelen szörnyek élnek, és Izráel fiai egyetértettek, hogy Benjamin törzsét el kell söpörni, kiirtani, örök időkre száműzni… Nagyokat és kicsiket. Férfiakat és nőket. Hiszen immár minden giboain ott a szégyenbélyeg. Hogy lehet, kérdeztem, hiszen csak a részegek táncoltatták halálra a szerencsétlent. Az anyó annyit felelt, Benjamin törzsének egyetlen fia sem állhat meg a többi zsidó előtt egyenesen. Mert rettenetes, amit a férfiak tettek. Mocskos, borzalmas, szörnyű, rettenetes.

És mi lett a házzal? – kérdeztem. Az anyó legyintett: ugyan mi lett volna, hiszen egyetlen régi épület sem maradt Giboában. A háború elsöpörte az összeset. No de nem csodálatos, hogy az Úr mégis megbocsátott, és egy közülünk valót, egy Benjamin-törzsbélit választott Izráel királyának? Hogy itt, Giboában épül fel Saul palotája? Helyes lenne most már átnevezni a várost Gibeának. Hiszen újjászülettünk.

Ekkor már nem csak az öregasszony sírt, én is zokogtam.

Az Úr megváltja szolgái életét, az Úr irgalmas szívű, nem taszítja el végleg Benjamin fiait. De neked alázatosabbnak, szófogadóbbnak kéne lenned, leánykám, kántálta tovább az anyó. Nem volna szabad magányosan csatangolnod. Hiszen micsoda megtiszteltetés, hogy Giboa bebizonyíthatja, hogy nem vagyunk rosszabbak másoknál. Ugye, megértesz? Tessék, Mikál, igyál még!

Kimentünk a pitvarba, és egy ideig csak bámultuk a ház helyét, ahova negyven vagy ötven évvel ezelőtt holtan vonszoltak vissza egy szerencsétlen ágyast. Az Úr megváltja szolgái életét, és betakargatja a szegényt. A jebuzita mindenesetre elunta az ácsorgást, és elbaktatott valahova, a telken, ezen a szégyenletes udvaron csak a kő- és farakások maradtak. Égnek meredő, panaszosan ázó gerendák. Olyan félelem fogott el, hogy majd’ összeroskadtam.

Az anyó rám nézett. Majd téged is megerősít a Szentlélek, mint drága apádat.

Majd, majd, majd. Meg fogod látni, leánykám.

Lehunytam a szemem, nem mertem az anyónak ellentmondani.

‍