A Bodor-paródia

Marincas Mira: Angyalszárny I

Igazán nagy író az, akiről nem tudunk paródiát, mert azt is ő tudja jobban.
Írni, természetesen, bárkiről lehet, és bármit, nincs ebben akadály. Paródiát viszont csak arról, akit egészen komolyan veszünk. Komolyan venni valakit annyi, hogy látni a gyengéit és elfogadni, nem ütni le a ziccert, tudni az erőset, amihez képest mi gyenge vagy csak nem kellően alapos. Sokan szeretnek minket a gyengéinkért, az olvashatóság a gyengénk, hogy mindenki megért belőlünk valamit. Erősség az, amit nem értenek, de csodálnak, erősség az, amiért a pokolba kíván a jóbarát, a másik, a vetély- meg a harcos társ. Erősség lehet az is, amiért szeretnek.
Karinthy belelátott az írók veséjébe, látta bennük az erőset, meg a gyengét is látta. Mindig hozzápótolt a magáéból. Így lettek többek azok, akikről ma már keveset gondolnánk, így lett ő több azáltal, hogy látta a gyengét és az erőst. Nem tudom, hogy milyen paródiát írna Bodor Ádámról. Azok az apró szamárfülek, amelyekre a parodista vagy humorista rátelepszik, amelyekben meg tud kapaszkodni, Bodornál gyakorlatilag hiányzanak, azt is lehetne mondani, hogy be vannak hajtogatva, nem lógnak ki. Bodor Ádám nem kitereget, hanem elpakol. Mint békebeli kiránduló, mindent becsomagol. Úgy értem, nyelvileg.
A kirándulás fölösleges. De ha már elindultunk, menjünk, ha megyünk, akkor vigyük magunkkal azt, amit. Majd letesszük egy kőnél, amelyik e letevés híján még csak nem is volna, de mert letettünk oda valamit, a kő van, és a letett holmik elindulnak a maguk törvénye szerint, valahova. Mi magunk is ilyen letett holmi vagyunk, többesünk olykor nyomaszt, máskor tágasság. A többes szám is magány, csak úgy kell azt elgondolni. Karinthy pontosan tudná, miként. Egy Bodor-figura szájából venné a szót el. Azt hiszem, belekeveredtem valamibe. És akkor most ezt a mondatot ki lehetne csomagolni, mint egy kopott hátizsákot, amelynek a vászna víztől dagadó len, olyan kemény olykor, mint a bádog, súrolástól fényesedik, a csatok sárgarézből, mint a nagymama kanalai, peremük vág (ne harapj, öcsém!), a szíjak repedezett borjúbőrből, a varrógépet, amelynek a tűje ezt is átüti, Amerikában szerelték össze, az évszám bizonytalan...
A féloldalas arcú katonatisztet hiába várják a Verhovinán, fehér hóköpenyében el-eltűnik és felbukkan, de mi tudjuk, hogy csakis magyar lehet, és mi vagyunk ő, aki minden sikertelen offenzíva meg visszavonulás előtt (vagy után) meghal. Van esélye, de várják, mint a győzelmet vagy a győzelmi indulót. Egy nő várja, a nő, talán. Ha nem vár egy nő, nem lehetsz katonatiszt. Magyar azért még lehetsz. Milyen egy nő? Milyen egy hágó? Milyen az, akit kicsomagolnak a hátizsákból?
Engem várnak mindig, hogy majd egyszer ki fogok csomagolni. A hátizsákot a kőnél találtam, ami e találás nélkül nem lehetne kő, nem létezne zsák sem, és nem léteznék én. Aztán a kő majd elindul egy történetben, gurulni vagy repülni. Én vagyok az a kő. A kő magánya és a magány köve. Azt hiszem, belekeveredtem valamibe. Van egy forrás. Ha belenyúlsz, a kezeden árválkodó jeggyűrű megkékül, mint egy belefúlt vadmalac, mindegy, hogy platina vagy arany. Ez egy paródia-mondat.
De tényleg van egy ilyen forrás.