.svg)
Ilike néni mindig hajnali hatkor érkezik. Halkan koppant, ne zavarja a tömbházlakók álmát. Anyánk frissen, mosolygósan nyitja az ajtót. Jöjjön, Ilike, ébresztem a gyerekeket, már vártuk. Hogy anyánk várja, lehet, legyünk túl rajta. Ha már. Mi azonban soha. Rettegünk. Gizike nénitől is, aki egy emeletről lentebbről érkezik. A harmadikról. Esti váltás, mint a gyárban. Az alacsony hűtő tetején szép rendben elrendezett kis üvegcsék. Bennük fehér por. Számoljuk a napokat. Lassan fogynak az üvegek. Napi kettő. Fém téglalap doboz zörren.
Mint kisasszonyok a vasárnapi ridiküllel, úgy libben be fémdobozával Ilike néni. Hozzászokik a kéz a súlyhoz.
A dobozban nagy üvegfecskendő, hosszú, nagyon hosszú tűk. Fémes koccanás. Ilike néni kényszeredetten mosolyog, nem baj, ha nem akarnak jönni. Oldószert szív a fecskendőbe, a villanykörte felé emeli. Koccan a fecskendőn a köröm, a vékony tűt a gyógyszeres üveg tetejét záró szürke, puha gumiba szúrja. Lassan oldódik a por, rázni kell. Komótosan rázza, közben anyámmal trécsel. Hogy az idő. Hogy a reggel. Hogy a láz. S a gyerekek. Felszívja a fehér folyadékot. Levegő ki, készen is állunk. Levegő bent, lapulunk. Hogy ki az első. Ki a soros. Miért nem a másik. Miért én. Anyánk kétszer is beszól. Még türelmesen. Harmadjára apánk léptei. Szó nélkül támolygunk ki pizsamásan. Álmosan, kócosan, lázasan. Egy lépés előre, kettő hátra. Tologatjuk egymást, ki legyen az első. Anyánk már türelmetlen. Várja a Pionírház. A munka.
Két kilométer gyalogtáv. Rövidtávfutók magányossága. Reggel és délután. Télen-nyáron. Mindig egyedül. Néha magával hurcol. Fogja a kezem, húz maga után. Nehéz lépést tartani vele. Szaporán apróz. Menésnek nem nevezném. Gyorslépésnek talán. Indulna már, mint ki szabadulna.
A nagyszobában már bevetett ágy, oda hasalunk ketten. Apánk már felöltözött, gyárfújáskor gyárkapun belül a helye. Fejünk a párnába fúrva. Halljuk, ahogy apánk pakol. Pisszenni sem merünk. Félve kilesünk. Ilike néni kényszeredett mosolya, ahogy közeledik. Feltartott kezében fecskendő. Mint gyilkos, ha lecsapni készül. Nem halljuk, mit mond, szánk, fülünk, szemünk, öklünk összeszorítva. A kékszeszes vatta illata, hideg érintése a bőrünkön. Apró ütés a hátsónkon. A tűszúrástól már gyűlnek a könnyek. A tű lassan ereszti a penicillint. Csíp. Anyánk készenlétben toporog, ha le kéne fogni rugdalózó lábunk. Pizsamanadrág fel. Nem is volt olyan vészes, ugye? – kérdi anyánk bátortalanul, ahogy sajgó lábunkkal visszakísér az ágyba. Betakargat. Reggeli az asztalon, pihenjetek. Kattan a zár. Álomba zuhanunk. Egész nap kóválygunk. Gizike nénire várunk. Menekülési útvonalakat tervezünk ágy alá, szekrény tetejére, fűtőtest csövére.
Kint nagy pelyhekben hull a hó. Állunk az ablakban. Bámuljunk a gomolygó fehérséget. Lábunkat süti a fűtőtest. Érdes szövete karcolja meztelen talpunk. Rálehelünk a hideg ablakra.
Ujjunkkal napot rajzolunk, tavat, benne halakat. Házat, mögötte fával. Nyarat, meleget. A meleg pára hamar lecsapódik, elfolyik a ház, a tó, a halak. Apró cseppekben indul, a bővebb hozamhoz elkel a segítség.
Köpködjük az ablakot, versenyzünk, melyik patak ér el gyorsabban a keretig. Tengerré, óceánná duzzad a nyár. Anyánk nem túl boldog a maszatos ablak láttán. Most pucolta, karácsony jön. Tiszta ablak, rendes ház. Pedig odakint mínuszok. S ő mégis. S akkor most újra. Hogy nincs jobb dolgunk.
Apánkat nem érdekli az ablak. Tiszta legyen. A napi rutinból nem mozdítja ki semmi és senki. Gyár, garázs, kocsma. Gyár, garázs, kocsma. Ilyenkor a földre vetkőzik. A kupacot lázálomban, hajnalosan lapuló gyilkosnak látom. Riadtan ébresztem bátyáim, gyilkos van a házban. Hatalmas, feltartott kés a kezében. Hasal anyámék ágya előtt. Lopakodik. A nagyszobában. Ahol mi is. Olyan, mintha Ilike néni. Röhögve fordulnak másik oldalukra. Az ágy sarkában kuporogva, riadtan várom a reggelt. Anyám is nevet. Tűvé teszi a házat. Kinyit minden szekrényt. Benéz minden ágy alá. A gyilkost nem leli. Felöltöztet, bebugyolál, kézen fog. Egy kilométernyire a kórház. Megcsap a hideg levegő, ahogy kilépünk a lépcsőház ajtaján. Érzem, harapni lehet. Talpam alatt csikorog a hó. Verőfényes napsütésben indulunk. Lassabb a ritmus, az óvodával szemben megbámulhatom a moziplakátokat. Elhaladunk a gyár mellett, az izzó kohóknál most sem látom apám. Elnyeli a gyár. A régi vashámornál anyám már nem enged lekanyarodni.
Kis tó fölött kellene átmenni, szürke, korhadt fapalló, rozsdálló, irdatlan vasak mentén. A tó partján száraz sás-nád. A főúton megyünk, lépteink ritmusa gyorsul. Az út melletti magas párkányra felmászhatok. Elengedem anyám kezét. Mint légtornász, egyensúlyozom a befagyott tó fölött.
Szédít a magasság. A szabadság egy ugrásnyira. Anyám leráncigál, innen már csak pár méter a kórház. Rozsdás korlátba kapaszkodik a csúszós lépcsőn, úgy húz maga után. Én nem fogom meg, soha többet. Minden korlát rozsdás, a tömbázunk előtti lépcső melletti is. Nem mered odaérinteni a nyelved, mondja a bátyám, iskolából hazafele menet, zuhogó hóesésben. Csapat fiú röhög a háta mögött. Elkerekedett szemmel nézem. Hogy én? Mire észbe kapna, már ömlik a számból a vér. Sajog, csíp a nyelvem. Szólni sem bírok. Rohan utánam, fel a negyedikre. Hátunk mögött röhögnek a fiúk. Anyánk nem érti, miért kell azonnal verekedni, ha belépünk a házba.
A váróban köhögő, prünnyögő gyerekek. Mint börtönre ítéltek, vizslatjuk egymást. Ki megy, ki marad. A rendelő nagy ablakán áramlik a téli verőfény. Hideg sztetoszkóp a háton. Lackó doktor néni cukorkát ígér, ha nagyra tátom a szám. Tüdőmben cukorkák zörögnek. A rendelőből két ajtó nyílik. A bal oldali a börtön. A jobb oldali a szabadságé. Haza vezet. Ilike nénihez. Fehér köpeny, fémesen csillogó szemüveg, mosoly. Szája ívét nézem, az elárulja, mit hall, ha zörgő tüdőmet hallgatja. Ha semmit nem mond, az nem sok jót jelent. Közben elered a hó, megindul a szél, kavarja a havat. Zörögnek a fém ablakrámák. A kórház előtt nagy, súlyos fenyők, ágaik bekopognak az ablakon. Anyám pizsamát ráncigál rám a szűk, olajfestékkel lemázolt folyosón. Ordítok, ahogy a torkomon kifér.
Fejem fölött a falon idétlen, nagy gomba, piros-fehér csíkos pizsamában vigyorgó törpe. Nem is vigyorog, vicsorít. Ormótlan, piros kalapjában fonnyadt gyöngyvirág.
Mellette hatalmas agancsú szarvas csorgatja nyálát. Énekel. Kottából. Ő is vicsorog. Rózsaszínbe öltözött apró, szöszi, bájos lányka. Rózsaszín nyúl, vadmalac, méhek, madarak tolonganak körülöttük. Előttük megterített asztal, mintha lakodalom lenne. Arcukon idétlen, groteszk vigyor. Tobzódó, harsány színkavalkád, roskadozik az asztal a sok gyümölcstől. Soha életemben ennyi finomságot egy helyen. Megannyi apró részlet, melyben elveszem. Agyonnyom a színkavalkád, a részletek gazdagsága. A temetési menet jut eszembe, a koszorúk kavalkádja, a halottas kocsi fekete–arany függönyei. A templom mennyezete, anyám felőli nagyanyám kedvenc templomában, ahová időnként elcipel. Aranyozott, burjánzó, harsány, súlyos pompa ez, háttérben a vicsorgó, tolongó gyülekezettel. Abbahagyom a bőgést, hagyom, anyám öltöztessen. A kórterembe már anyám nélkül megyek. Nem búcsúzkodik sokat. Holnap jön. Csukódik az ajtó a háta mögött. A terem nagy, padlója hideg. Mintha Ilike néni fémdobozába érkeznék.
Állok az ablakban. Nézek anyám után. Apró léptekkel apróz a vashámor felé. Félúton visszafordul, int. Alakja feloldódik a gomolygó hóesésben.
