A boldog mozinéző meséje – Fesztiválnapló a 76. cannes-i filmfesztiválról

Fanyalgó szmájlik és letargikusan szarkasztikus megjegyzések lepték el a magyar filmes újságírók kis chatcsoportját az idei fesztivál programjának kihirdetésekor. A főleg a bejáratott cannes-i arcok, köztük öreg vagy öregedő férfiak filmjeinek listája unalmas, kockázatokat nem vállaló válogatást ígért, amit annyira leírtunk előre, hogy a már megvett repjegy és kifizetett szállás ellenére átfutott a fejemen az otthon maradás gondolata. Nem is tévedhettünk volna nagyobbat: bár ez volt a huszadik cannes-i fesztivál, amelyen részt vettem, nem emlékszem ennél egyenletesebben magas minőségű felhozatalra. De ne szaladjunk előre.

Apropó repjegy: csökkent lelkesedésemen az sem segített, hogy alig tíz nappal indulás előtt az Air Serbia úgy döntött, nem indítja el azt a járatát, amivel Belgrádból elcsíphettem volna egy korai, Nizzába tartó gépet. Komolyan felmerült a dilemma, hogy egy esetleges (azóta sem megérkező) jegyvisszatérítés reményében fektessek-e egyáltalán újabb összeget az átfoglalásba, de végül – az elmúlt két évtized minden májusához hasonlóan – újra a francia riviérának vettem az irányt. Ezt a kis kalamajkát a francia Catherine Corsini bánhatta a leginkább, akinek versenyfilmjét nem értem el szerda este, és a közepes visszhangok miatt nem is erőltettem magam a későbbi ismétlésekkel.

Bármilyen furcsán hangzik, rossz előjelnek vettem, hogy a 2018-ban a Bolti tolvajokkal Arany Pálmát nyert japán Hirokazu Kore-eda filmje a vártnál is meggyőzőbb volt: attól féltem, hogy ez lesz a legjobb mű, és miután ezzel indítottam, ott fogok szenvedni tíz napon keresztül. A Szörnyeteg három főszereplő perspektívájára osztott történet, amely narratív, vizuális és auditív elemekből szőtt rafinált hálóval próbálja foglyul ejteni az igazából meg nem ragadható igazságot. Kiskamasz fiát egyedül nevelő anya észleli, hogy az egyik tanár mintha verbálisan és fizikailag is bántalmazná fiát, amikor pedig ezt jelenti, az iskola furcsa módon kerüli a szembesülést a helyzettel. Mire éppen teljesen meggyőződünk a tanerő bűnösségéről, Kore-eda visszaterel minket a sztori legelejére, és a tanár, majd még egyszer az érintett fiú szemszögéből figyelhetjük meg a történteket. A végére kialakuló zavarodottság lényege az individuális helyett a rendszerszintű felelősség állítása: nem egy-egy személy, hanem az a szokásokból, prekoncepciókból, rosszul értelmezett tradíciókból és a minderre épülő közösségi viselkedésből és kommunikációból kialakuló társadalmi szövet a hibás, amelyet mindennapi cselekvéseinkkel mi magunk építgetünk és tartunk fenn minden percben. A Kore-edára jellemző módon visszafogott, csendes film olyan erős volt, hogy hatása a fesztivál végéig kitartott: a Szörnyeteg a legjobb forgatókönyv díját nyerte.

Szerencsére nem kellett sokáig aggódnom, mert délután máris a kínai Wang Bing röpke három és fél órás dokuja következett az ottani textilipar nagyon fiatal munkásainak kíméletlenül sivár mindennapjairól. Az epizodikusan építkező Youth/Spring hosszabb-rövidebb kvázijelenetekben mutat egy-egy feliratban pontosan megnevezett műhelyt Zhili városában, ahol 18–25 év közti fiatalok dolgoznak naphosszat a varrógépek fülsiketítő kattogása és az ezt elnyomni hivatott kínai popzene sivításának lélekölő zajában. Időnként mikrotörténetek bontakoznak ki az egymással nagyjából óvodás szinten évődő fiatalok viszonyaiban vagy az újabb megrendelések megkezdése előtt rendszeresen ismétlődő, munkáltatókkal folytatott elkeserítő alkudozásokban. A munka sivárságánál csak a műhelyek fölötti emeleten található lepusztult munkásszállások privát univerzuma, az intimitás nélküli intim szféra élhetetlensége lelombozóbb. Wang Bing öt éven keresztül követte ezt a világot, és a tökéletes szerkezetet és tempót találta meg ahhoz, hogy azt a mérhetetlen kilátástalanságot átérezzük, ami abból fakad, hogy még az életpálya legelején sincs semmiféle, akár munkához, akár privát élethez kapcsolódó jövőképnek még a nyoma sem a láthatáron.

Azt hiszem, csak a moziba járást még mindig nagy lelkesedéssel kultiváló Franciaországban elképzelhető az, hogy két vidéki kisváros határán (az egyik nyilván Cannes) felhúznak egy soktermes, csúcstechnológiájú multiplexet, amihez még bevásárlóközpont sem tartozik. Ez történt néhány évvel ezelőtt, így a járvány után újabb, kiváló vetítési minőséget produkáló termekkel bővült a fesztivál, ahol két nap késéssel lehet bepótolni azt, amiről az ember odabent lemarad. Persze ennek a lelketlen, autópálya-csomópontok közelében lévő sivár helyszínnek annyi fesztiválhangulata van, mint egy föld alatti parkolóháznak karbantartás idején, mégis itt láthattam a versenyen kívül vetített újabb Steve McQueen-opuszt, az ­Occupied Cityt. A videóművészettől a mainstream filmiparig jutó filmes ezúttal visszakanyarodott saját kísérletezőbb énje felé, és – mondhatni hálátlan vendégként – választott otthona, Amszterdam elé állított nem túl hízelgő tükröt. Hollandia fővárosáról ugyanis tudni kell, hogy a helyi náci párt háború előtti népszerűségére alapozva a német megszállás alatt innen „sikerült” Kelet-Európa után a legnagyobb arányban (kb. 75%) deportálni a zsidókat. McQueen tehát egy néhány éve megjelent könyv kutatására alapozva végigjárja a lélegzetelállítóan gyönyörű város páratlan szépségű házait, palotáit, külső és belső tereit, csatornáit és nagyablakos, pazar lakásbelsőit, s miközben ezeket mai állapotában mutatja, egy szenvtelen narrátor segítségével elmondatja, hogy éppen ott milyen atrocitások történtek a második világháború alatt. Így aztán a világ egyik legvonzóbb városára komor árnyékként vetül az elhurcolások, a deportálások, a kivégzések, a szomszédok miatt sikertelen rejtegetések, az elárult ellenállók és a leleplezett szabotázsakciók szomorú történeteinek hosszú sora.

Ez a péntek – mint kiderült – a hosszú filmek napja lett, mert alig végeztem a külvárosban McQueen opuszával, máris siettem a fesztiválpalotába Nuri Bilge Ceylan három és negyedórás filmjére, ami után este egy újabb két és fél órás mozi volt még soron, ami így aznapra nettó 10 óra mozgóképet jelentett. Mindez azonban nem akadályozott abban, hogy a török Száraz füvekről nagyszerűségét a maga teljességében kiélvezzem, amely filmet kissé leegyszerűsítve pedofília gyanújával és emberi kisszerűséggel fűszerezett Jules és Jim-parafrázisként lehetne leírni. Mindentől távoli török kisváros iskolájában minden tanár azt várja, hogy a pedagógus pálya első lépését jelentő kötelező kihelyezés néhány évének lejártával végre jobb helyre kerüljön. A hagyományosság és a felszabadultság fura keverékét mutató közegben alakul ki a barátság, a szex és a szerelem határvidékén egyensúlyozó kapcsolat a kiskamasz diáklányai által bevádolt rajztanár, annak juhászgyerekből lett lelkes kollégája és lakótársa, valamint a szomszédos gimnázium féllábú tanárnője között. A történet alakulása talán kevéssé érdekes, mert ami igazán lenyűgöző, az Ceylan román filmeseket megszégyenítő dialógjainak és színészvezetésének az egysége, amivel minden egyes szituáció önmagában válik téttel bíróvá. Vagyis nem feltétlenül az a lényeg, hogy a sztori merre halad, hanem hogy az adott szituáció a maga kiszámíthatatlanságában hogyan alakul – és ez az alakulás a gesztusoktól, a tekintetektől, a hanghordozástól és a szóhasználattól, vagyis a pillanattól függ csupán.

A szombati nap szenzációja Martin Scorsese új filmje volt, aki ugyancsak nem kímélte a nyersanyagot, mikor három és fél órásra vágta az oszázs indiánok megtörtént eseményeken alapuló történetét. A versenyen kívül vetített film körüli hajcihőt azzal sikerült növelni, hogy a díszbemutatón kívül egyetlen vetítést szerveztek, ráadásul azt is késve kezdték, így látványos, sok száz fős tömeg gyűlt fel az 1100 férőhelyes Debussy terem előtt az utcán. A Killers of the Flower Moon egy különösen ellentmondásos, huszadik század eleji időszakot dolgoz fel, amikor a mindenhonnan elűzött, a legterméketlenebb területeket megkapó oszázs törzs földjein olajat találnak, amely kutak koncessziójából az őshonos indiánok gyarmatosítókat is csicskáztató gazdagságra tesznek szert. Scorsese thrillerének középpontjában az a fehér család áll, amelynek tagjai házasodással, majd azt követő lassú mérgezéssel próbáltak egyre több telket magukra örökíteni. A film vonzerejét persze Robert de Niro és a nagyon modorosan játszó Leonardo DiCaprio kettőse jelenti, de fontossága és néhány erős pillanata ellenére nem ez lesz Scorsese legemlékezetesebb alkotása.

Fontosabb volt ennél a reggel vetített Jonathan Glazer-film, amely igazi kísérteties „édenkertbe” kalauzolta nézőit: az auschwitzi haláltábor kiváló menedzsernek bizonyuló parancsnoka és főleg annak felesége rengeteg lelkesedéssel gyerekkori álmát valósítja meg a tábor szögesdrótos betonkerítésének tőszomszédságában felépített villával és kerttel. A szomszédból áthallatszó szórványos sikolyoktól, parancsszavaktól és lövésektől nem zavartatva olyannyira idilli életet élnek, hogy kifejezetten tragédiának élik meg a jó munka gyümölcseként érkező előléptetést és Berlinbe költözést. Az első felében mélyen felkavaró The Zone of Interest annak a Martin Amisnak a regényéből készült fojtogató dráma, aki a sors fura fintoraként pont a film cannes-i bemutatójának napján hunyt el 73 évesen.

A vasárnap elhozta a későbbi Arany Pálma-alkotást: sor került a francia Justine Triet sokrétegű, válaszok helyett a nézőben kérdések sorát hagyó versenyfilmjének vetítésére. A francia Alpokban tágas, többszintes faházban él az író-művész-értelmiségi pár gyengénlátó fiukkal, mikor egy délután a padlást szerelő férj olyan szerencsétlenül esik ki az ablakon, hogy szörnyethal. A látszólag egyértelmű szituációt a rendőrségi helyszínelés nem támasztja alá, így hosszas nyomozás, majd a feleség elleni per következik, amely – ahogyan az már lenni szokott – a privát élet rengeteg ellentmondásos hordalékát hozza felszínre, felkavaró lélektani játszmának tanújává téve a mozinézőt. Alá- és fölérendeltség, a kiszolgáltatottság, az önfeladás mértéke, a tisztelet és még ki tudja, mi minden válik a kisgyereket is közvetlenül involváló folyamat tárgyává, melynek tétje végül is a remekül választott címmel fogalmazható meg a legtömörebben: Egy zuhanás anatómiája.

Már a fesztivál előtt kiszúrtam egy kis grúz filmet a frissen átnevezett Filmkészítők két hete szekcióból, hétfőn adódott lehetőség, hogy az utolsó vetítést elcsípjem egy kisebb moziban. Egy világvégi kis grúz falu egyetlen boltjának mindig mogorva, darabos, bizonyos értelemben durva arcú tulajdonosnője úgy dönt, hogy véget vet 48 évig tartó szüzességének, és a raktárban magára húzza a nagyjából korabeli áruszállítót. Annyira jól sikerül azonban a kamatyolás a mosóporos dobozok közt, hogy önmaguk számára is meglepő módon érzelmi viszony kezd kialakulni a mindig magánakvaló, a függetlenséget és senkihez sem igazodást mindenek fölötti értéknek tartó boltosnő, és a házas, többgyerekes sofőr között. Elene Naveriani visszafogottságában gyönyörű filmjét a főszereplő (Eka Chavleishvili legjobb színésznő díjat érdemelt volna, ha a szekcióban osztanának díjakat) ambivalens, a nőiesség és a maszkulinitás megfoghatatlan elegyéből kevert jelenléte határozza meg, aminek köszönhetően nem igazán tudjuk, mit gondol, azt meg végképp nem, hogy mit érez adott helyzetekben. A Blackbird Blackbird Blackberry történetét mindezen túl belengi a pusztulóban lévő Kelet-Európa számunkra oly ismerős atmoszférája, a kivándorlástól, kilátástalanságtól és a jobb élet iránti vágy általi szétszakítottságtól sújtott periferiális életforma zsákutca-fílingje, amit a film kopottas, pasztelles terrakotta színvilága tesz magával ragadóan élettelivé a vásznon.

Kedden Kaurismäki: az idősödő finn mester időtlenségbe ragadt apró kis gyöngyszemei akkor is elvarázsolnak, ha már jól ismersz minden trükköt. Bármennyire kegyetlenül hangzik, igazából két lejárt szavatosságú ember lehetetlen szerelméről szól a Hulló falevelek: a nő lejárt termékeket válogat a szupermarketben, a férfi roncstelepen takarítja a rozsdaette vasdarabokat. A film különlegessége az időtlenség, ami abból fakad, hogy a huszadik század második felének különböző évtizedeiből származó tárgyak és kiegészítők úgy lakják be a tereket, mintha mindig is együvé tartozott volna a hatvanas évekbeli rádió és a rajta sugárzott mostani ukrajnai háború. Kaurismäki ezúttal, kissé talán öntetszelgően, a filmrajongóknak is elszór néhány csipegetni való morzsát, illetve önmaga filmtörténetét is bejárja, mikor – ha emlékeim nem csalnak – az egykori gyufagyári lány lakásában helyezi el ennek a filmnek a főszereplőjét is. A sivár életkörülményeikből és méltóság nélküli munkájukból fakadó frusztrációval, kommunikációképtelenséggel és alkoholizmussal terhelt kapcsolatot egy adott ponton a néző számára is alig hihető csoda lendíti tovább, azt jelezve, hogy már Kaurismäki is egyre kevésbé hisz az „ember az embertelenségben” kiüresedni látszó szlogenjében.

Bár tudom, sokak számára számít szentségtörésnek, de kedden mindent megtettem, hogy elkerüljem Wes Anderson sztárokkal teletűzdelt új filmjének vetítését, és amennyire a reakciókból hallom, jól tettem. Az este végül a Croisette egyik túlárazott kocsmájának teraszán ért véget, ahol Marco barátommal öblögettük a filmek torkunkra száradt porát.

Bár nem így terveztem, a szerdai nap a testi élvezeteké lett. A dolog a polgármester hagyományos várbeli sajtóebédjével kezdődött, amelyen több száz újságíró fogyaszthatja rusztikus körülmények közt a helyi halétket: húsz éve pontosan ugyanaz a menü, beleértve az érkezéskor a meredek lépcső fölé művirágágakat tartó, egyre korosodó, népviseletbe öltözött asszonyokat és urakat. Idén ráadásul ez volt az egyetlen alkalom, hogy hosszabban cseveghettünk és koccintgathattunk a filmtettes Nándival (Jakab-Benke Nándor, a Filmtett főszerkesztője, a Helikon rendszeres szerzője – szerk. megj.), aki elsőbálozóként vett részt a fesztiválon. Mivel a délutáni vetítés még odébb volt, és nem mellékesen végre megérkezett a jó idő is, néhányan leruccantunk a közeli tengerpartra egy váratlanul intenzív endorfinfröccsöt eredményező csobbanásra. Az egészet azonban a fesztivál legkülönlegesebb filmcsodája koronázta meg: a vietnámi–francia Tran Anh-Hung mozija (Dodin Bouffant szenvedélye) lényegében a húsleves örök dicsőségét zengi gyönyörűen párálló, szagló és gyöngyöző képeken. Tudom, mifelénk sokaknak egyből Szindbád kanalazása jut eszébe, azonban ebben a fura konstellációban, ahol a szerény vidéki kúria ura maga a séf, élettársa meg a szakácsnő (vagy fordítva), nem elsősorban az étkek elfogyasztásán, hanem elkészítésük folyamatán van a hangsúly. Fontos tehát, hogy bár négy barátjuknak főznek rendszeresen, nem a végtermék a lényeges, hanem ahogy ahhoz eljutnak, kezdve a kerti zöldségek kiválasztásától, a hozzávalók gondos előkészítésén keresztül a főzés-sütés kimódolt, de soha nem modoros irányításáig. Mintha visszájára fordulna a helyzet, és nem az lenne a cél, hogy a remek alapanyagokból kifinomult konyhaművészettel szenzációs ételeket készítsünk, hanem hogy a kiváló ételek értő elfogyasztásával értékeljük azt a gondosságot, amivel a konyhában megadták a kellő tiszteletet az értékes alapanyagoknak. Tudom, szokatlan sorok ezek egy filmmel kapcsolatban, mégis nehéz másképp megragadni ezt a varázslatos jelenséget, amit jobb híján persze szerelmesfilmnek lehet nevezni, de amelynek minden pillanata az érzékelés feledhetetlen gyönyöreit kínálja.

Tarantinóért mindenütt megőrülnek, és ehhez még filmet sem kell csinálnia. A csütörtöki nap legkiemelkedőbb vetítése egy meglepetésfilm volt, amit a már emlegetett Filmkészítők két hete szekció záróakkordjaként maga QT választhatott ki, vezethetett fel, majd elemezhetett: az exkluzív szeánszot az egész fesztivál legnagyobb tülekedése előzte meg. Amellett, hogy az utolsónak ígért, tizedik filmjére készülő, és egyre inkább a kritikai-elemzői szerep felé kacsintgató egykori fenegyereket hús-vér valójában lehetett látni, a háromórás esemény azért is különleges volt, mert Berlinből beszerzett celluloid kópiáról levetítették a Vietnám-kritikus filmek egyik klasszikusát, a Paul Schrader által írt és John Flynn által rendezett kultikus Mennydörgést (1973). Maga a film nem volt akkor meglepetés, mert Tarantino ősszel megjelent Cinema Speculation könyve alapján sokan pont erre számítottak, az utána következő, filmesztétáknak is tanulságos beszélgetés viszont rávilágított arra, hogy QT valóban kiváló kritikus lenne vagy lesz. Még akkor is, ha emberünk kifejezetten enervált, indiszponált volt, és helyenként kifejezetten erőltetett jókedvvel és harsánysággal próbálta feldobni a beszélgetést – érzésem szerint tizenöt évvel ezelőtti mesterkurzusa sokkal erősebb volt (ez utóbbi itt hallgatható meg: https://www.festival-cannes.com/en/medialibrary/quentin-tarantino-s-masterclass-vo/).

Bár hivatalosan a fesztivál szombatig tart, az érdemi része pénteken véget ért, így nekünk is az aznap esti gépen volt jelenésünk. Délelőtt azonban még Wim Wenders megajándékozott karrierjének egy újabb csúcspontjával, egy olyan filmmel, amiről mindenki egyből azt állította, hogy a legjobb férfialakítás díjára predesztinált – és el is nyerte azt. Komorebi – a japánok ezt a kifejezést használják a fák levelei közt átszűrődő nap fény-árnyék játékának leírására, amely jelenség számukra az állandó változás miatt az abszolút pillanatnyiság szimbóluma. A Perfect Days főhőse a tokiói közvécék középkorú takarítója, és ebédszünetében minden nap egy kis analóg automata géppel ezt fotózza egy parkban. Az egyedül élő, de igazából mégsem magányos férfi minden napja nagyon hasonló cselekvések pontosan, de mégsem mechanikusan ismétlődő rutinjából áll, és amely élet a külső szemlélő számára egyáltalán nem felemelő munka ellenére láthatóan teljes megelégedéssel és belső békével tölti el. Ráadásul ez a napi rutin nem kényszeres, mert az sem okoz különösebb gondot, ha hebehurgya fiatal kollégája magával hozza barátnőjét, vagy egyszer csak nála landol évek óta nem látott, szüleitől elszökött unokahúga. Mindez azonban kevés ahhoz, hogy leírjuk ennek a különleges atmoszférájú filmnek a hangulatát, amelynek minden perce magával ragadó, még akkor is, ha éppen csak azt adatik meg figyelnünk, amint hősünk egy vécécsésze karimáját törölgeti gondosan. Az egészet alapvetően határozza meg a hatvanas-hetvenes évek indie rock zenéje, amit a férfi kazettáról hallgat, a címet is egy Lou Reed-dal kölcsönzi a filmnek. És hogy mi lehet a megfejtése ennek a különleges életfilozófiának és -módnak? Én úgy érzem, a főhős boldogsága annak köszönhető, hogy (talán a filmrendezőhöz hasonlóan) elhiszi, hogy kis fényképezőgépével megvalósítja a lehetetlent, és képes megragadni, az örökkévalóságba kiterjeszteni a mulandó pillanat elröppenő csodáját.

Talán valami hasonló hit hajt minket is évről évre a cannes-i vetítőtermekbe, mert elhisszük, hogy az ott felfedezhető remekművek röpke varázslatai jobbá teszik az egész életünket. Hát ilyen kiváló évjáratok esetében, mint az idei volt, ez biztosan így van: boldog emberként kóvályogtunk a nizzai reptéren a sok órát késő pesti gép indulására várva.

‍