.svg)
Anyám sokat álldogál a konyhaablakban. Csipeszkednie kell, ha balra, a Hargita vonulatát akarná látni a szűk ablakkeretből, vagy ha jobbra, a garázssorok fele nézne, figyelve, mikor érkezik apám. Ritkán rekcumol az ablakból, megteszi azt helyette a szemközti tömbház harmadik emeletéről Ilike tanító néni. Bodorított szőke haja gyanúsan tökéletes. Mindig ugyanolyan. Délutáni műszakban sem zökken ki szerepéből. Hangja nem sokkal kellemesebb, mint a körmös, amit hosszú pálcájával mér ki, ha épp megérdemeljük. Hogy mi ér tenyerest, mi körmöst, előre nem tudni. Állok a katedra mellett többedmagammal, verdiktre várunk. Körmös, mordul. Egyszótagos szó, egy szótagra ejti. Ujjbegyeinket egymáshoz szorítva emeljük kezünk, az ismert fájdalomtól előre szorul össze a gyomor, a láb, a fog. Koppan, ugrik a pálca a körmön. Zsibbad a kar, szakad az ujjbőr. Sírni nem merünk, vagy ha igen, némán, befele nyelve könnyeink. Halk felszisszenés megengedett, ahogy a könny is a szemekben. A gyűlöletről nem beszélünk. Az osztály hallgat, mindenki örül, hogy épp nem ő a soros. Síri csend. Tenyér – hangzik az ukáz. A pálca suhanásából már felmérni az ütés erejét. Ha ijedtünkben, reflexből elkapjuk kezünk, villan Ilike tanító néni szeme, s egyszerre, mondás nélkül emelkedik mindkét tenyér. A hosszú, vörös hurkák nem fájnak annyira, mint a körmös. Szinte jutalomként éljük meg, ha megússzuk annyival.
Mint a gyónás utáni penitenciában az Üdvözlégy és a Miatyánk. Tíz Miatyánkot egy Üdvözlégyért, fohászkodom, ha gyónni megyek péntekenként.
Anyám csak szombatonként kiált le a játszótérre. Nem egyedül teszi, minden anya az ablakból hívja fürdésre gyerekeit. Nevükön szólítják őket, anyám beéri egy Hííívek, melegvíííz! kiáltással. Hangját messziről megismerni. Bátyámmal ketten vagyunk a Hívek. Lendületből ugrunk ki a hintából, több tucatnyi gyerek trappol haza a rozsdás játszótérről, ha meghalljuk anyáink hívó szavát. Kattog, búg, morog a játszótér melletti kazánház. A melegvízzel együtt érünk fel a negyedikre. A víz még langyosan folydogál, amikor az apró, öntött vas kádba beleguggolunk. Mindenki használja, sóhajt anyám, a negyedikig nehezen melegszik fel. Sietni kell, ki tudja, a heti egyszeri melegvíz-szolgáltatás meddig tart, anyánknak még mosnia kell. Ha betetvesedünk, szombatonként petróleummal keni be fejünk, a tetvek a fejbőrünknél ellenállóbbnak mutatkoznak a turbánként fejünkre tekert törölköző alatt.
Az ablak elé térdepelve, fejet előre hajtva fésüli a hajunk, koppannak a tetvek a földre terített újságon. Megannyi apró menekülő betű, kéjesen nyomjuk szét őket jobb mutatóujjunkkal.
Fekete víz jön le rólunk, szörnyülködik is anyánk, mint a disznókról, mondja mintegy szégyenkezve két kifürdött-kifehéredett gyermekét nézve. Pedig minden lefekvés előtt kötelező hideg vízben a lábmosás.
A mosás véget nem érő gigászi harc. Ruhakupacok tűnnek el a parányi mosógép zavaros levében. Anyám szidja a mosógépet, amiért gyűri, tépi a ruhát. Félmosást végez csupán, a tisztáláshoz a kádba merjük a vizes rongyokat. Ne arra csavard, mondja a bátyám a lepedő túlsó végét tekerve. Egészen addig kell tekerni, míg olyan alakú nem lesz, mint a nárciszfesztiválon árult piros-fehér csíkos nyalóka. Rendszerint ránk esteledik, mire teregetni kellene. Majd holnap, mondja fáradtan anyánk. A zoknikat kiteríthetitek. Az öntöttvas fűtőtest sávjaiba hajigáljuk a zoknikat, mint egy-egy száraz, fonnyadt almahéj, olyanok másnap. Apám időről időre fehér olajfejtékkel tünteti el a rozsdafoltokat a durva fűtőtestről. Itt készült a gyárban, mondja mindig büszkén, kiszolgál egy életre.
Szemcsés, érdes szövetét jól ismerem, a rácsok közé száradt meleg por szagát is, szabad sarok és fal hiányába oda térdepeltet anyánk, ha rosszak vagyunk.
Arccal a fűtőtest fele, a vádlira a feneket ráereszteni tilos. A hát egyenes, hangzik néha az utasítás. Jobb híján a fűtőtestet bámuljuk-matatjuk. Plasztelinnel kenjük be a tetejét, a forró vason pillanatok alatt szürke tengerré olvad a különböző színű gyurmákból felkent pacsmag. Iszonyat büdös, a konyhában is érezni. Az anyai szigor nem ismer határokat, késő estig kaparjuk-vikszoljuk le az odaégett masszát, körmünk-ujjbegyünk vörös, sajog, fáj. Apám évente újrafesti, az olajfesték alól rendre előtörnek a szürke árnyalatok.
Teregetni a padláson kell. Belesajdul a hátam, ha a falhoz rögzített fekete vaslétrát megemelem, ne csikorogjon a lépcsőházi betonon, ha kinnebb húzom. A nehéz ruhákkal megpakolt mosdótál széle belevág a csípőmbe, bal kezemmel a létrafokokba kapaszkodom, úgy húzom fel magam fokról fokra. A feljáróban nehéz billenő vasajtó, jobb combomra helyezem a mosdótálat, jobb kezemmel tartom, le ne billenjen. Feszül a gerinc, egyensúlyt tart a bal láb, míg először a fejemmel, majd lendületből a bal kezemmel hátralököm a vaslappantyút. Nagy döndülés után már szabad az út, nagy hajrával a padlásra emelem a tálat, majd két kézzel megragadom a feljáró betonszegélyét s fellépek a padlásra. A cserepeken át beszűrődő fényben megállok.
Porszemcsék táncolnak a levegőben, beszívom a frissen száradt ruhák és az állott por szagát. Télen nincs idő az ámuldozásra, percek alatt csonttá fagynak a mosdótálba pakolt ruhák.
Kitekert-bemerevedett testek. Az előző héten kiterített, csontszáraz ruhákra percek alatt ráfagy a kezem. Cibálom őket le a drótról, nehezen adják meg magukat. Fújom a kezem, melengetem vöröslő, lilába-kékbe fagyó ujjbegyeim, dobálom fel a vizes ruhákat, a hideg vaslétrán kettessével araszolok háttal lefele, jobb csípőmön a halotthideg ruhakupaccal teli mosdótál.
A nyári teregetés ritmusa más. A lakásunk fölé kihúzott drótokhoz cipelem a tálat. Egyedül állok a padlás háromszögében. Fejem fölé emelem kezem, a cserepek mentén beszűrődő napfénybe nyújtom, a fénysáv megtörik ujjaimon, úgy éri el az arcom. Árnyékot vetek a gerendákra, minden zajra összerezzenek. A padlás mélyére nem merészkedem, félelmem nagyobb kíváncsiságomnál. Megkeresem a fürdőszobánk plafonjára vágott szellőző lyukat. Lyukacsos rács fedi, lentről fény szűrődik.
Anyámat látom felülnézetből, ahogy a fürdőben tesz-vesz. Innen kisebbnek látszik, apró, törékeny alakja a plafonról lógó csupasz villanykörte fényében még sápadtabbnak tűnik. Ha magára van, dudorászik. Hangja gyenge, gyakran csúszik.
Elképzelem, idegen vagyok, ki mások életét lesi. Anyám tudja, hogy ott vagyok, elárulnak a lépteim. Teregess, fiam, hunyorít fel a plafonon tátongó lyuk fele. Ijedten kapom el fejem. A földön apró kerek kavicsok, süpped benne a láb. Valaki jár a padláson, mondja apánk, valahányszor meghalljuk a semmi mással össze nem téveszthető, a test súlya alatt egymásnak súrlódó-zördülő kavicsok hangját. Mint egy-egy kakaóval bevont cukorka, olyanok, nem egyet megkóstolok. A cukiban ilyet ritkán veszünk, pedig mindig kapható. Kerek ostyába töltött vaníliás-csokis fagyi és puddingos tészta heti egyszer kapható, a nehezen kikunyerált fém ötlejest markunkban szorongatva tolongunk a sorban. A cukrászkocsi érkezésének hírére kiürül a játszótér, rohanunk, elsők legyünk a sorban. Ilyenkor nincs idő a pult előtti ámuldozásra, sietni kell, barnás-sárgás lé csordogál a fagyis kartondobozokból. Cukorka, szivarrágó, kis zöld üvegben frukola bármikor kapható. Ha lebetegszem s épp megúszom a befektetést, a kórházból hazafele menet mindig betérünk. Anyám hosszasan diskurál az eladónővel. Szemmagasságban a pult teteje, rajta nagy, zöld mérleg. Barna papírtölcsér, kis fémlapát, a mérlegen apró fekete súlyok. Billen a nyelv, zörögnek a barna kakaós cukorkák.
Alig vagyok magasabb a pultnál, a mérleg alatt elbújó cukorkákat bámulom. A kezem épp befér a mérleg alá, míg az eladó fordul, s anyám sem figyel, becsúsztatom a kezem. A mozdulat gyors, az idő pillanatnyi.
Öklöm melegében hamar olvad, smaragdzöld cukorka mosolyog kakaóporos tenyeremben, ha hazaérve titkon kiengedem kezem fogságából. Gyorsan, mohón rágom a szilánkos cukrot, tenyeremről-ujjaimról egyenként nyalogatom le a ragacsos barna port. A pénteket alig várom. Utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el, hadarom. Boldogan mormolom a feszület előtt térdepelve az Üdvözlégyet.
