.svg)
Az esős időt leginkább úgy lehet túlvészelni, ha átpoétizáljuk. Szomorú július este van, amikor ezeket a sorokat írom, néhány nappal ezelőtt is az volt, kint szakad az eső, és nekem, mivel fertőzött vagyok, egy régi-régi nyár jut eszembe, Mary Shelley-ék a Genfi-tó partján, zivatarral, jéggel, égszakadással, annyit írtam már erről, hogy én is unom. Állok kint a teraszon, nézek bele az égzengésbe, az égbolt fekete, egyetlen csillagot se látni, próbálom költőien megélni a dolgokat, de csak az jár a fejemben, hogy innom kéne valamit, mert ebben a vigasztalanságban mi mást tehetne az ember, tudom, hogy odabent vár egy üveg megbontatlan gabonapálinka: The Pogues, „the official whiskey of the legendary band”, hirdeti a címke, sose kóstoltam még ilyet, születésnapi ajándék egy barátomtól, akinek szintén az keltette fel a figyelmét, hogy ez a Pogues hivatalos nedűje. A Rainy Night in Soho – tökéletesen illik a helyzetre, csak a helyszín különbözik (ó, a Soho-beli csehók!), meghallgatom ezt a dalt, az elhagyatottságnak és az idő elkerülhetetlen múlásának ezt a keserédes, különös himnuszát, és iszom egy kis whiskey-t, tervnek ez elég egy estére.
Aztán végigpörgetem a hírfolyamot, és nem akarok hinni a szememnek: meghalt Felix Baumgartner. „Osztrák extrémsportoló”, írják róla a hírforrások, és mi tagadás, valóban az volt, extrémsportoló, aki az elmúlt években ráadásul inkább a bulvárrovatokban bukkant fel, magánélete (a román lapok egyenesen úgy tudósítanak az esetről, hogy meghalt Mihaela Rădulescu élettársa) és sokak által „ellentmondásosnak” ítélt politikai nézetei miatt. Mindennek viszont nincs semmilyen jelentősége. Felix Baumgartner sok mindent csinált viszonylag szűkre szabott életében (alig 56 éves volt), részt vett néhány eszement kísérletben, megdöntött pár rekordot, de a legfontosabb, amivel valóban történelmet írt, az, hogy tizenhárom évvel ezelőtt ő volt az első (és mindmáig utolsó) ember, aki leugrott a sztratoszférából, szó szerint a világűr pereméről, 39 000 métert zuhant, szabadesésben átlépte, egyetlen emberi lényként, a hangsebességet, majd, mint aki jól végezte dolgát, vidáman landolt, időközben kinyitott ejtőernyőjével a feje felett. Nem tudom, ez pontosan hány rekord, de miért is számolnánk, nem erről szól ez az egész. És ez az ember most meghalt egy banális siklóernyő-balesetben, olaszországi nyaralásán valami technikai gubanc adódott az ernyőjével, és belezuhant egy szálloda medencéjébe. Ő szörnyethalt, de mások is megsérültek.
Az úgynevezett extrémsportokkal mindig is hadilábon álltam, lehet, hogy egyszerűen gyávaságból, de inkább azzal magyarázom, hogy nem értem a dolog lélektanát. Azaz a lélektanát még valamennyire – az erkölcsiségét nem értem. Pusztán kalandvágyból, minden különösebb ok és cél nélkül kockára tenni az egyetlen és megismételhetetlen földi, emberi életet: istenkísértés. Sportot, napi gyakorlatot csinálni az istenkísértésből márpedig csak akkor igazolható, ha a vállalás grandiózus. Oxigénpalack nélkül megmászni a Himaláját, egyedül, egy motor nélküli vitorláson, pusztán saját képességeidre hagyatkozva körbehajózni a Földet, kitéve az elemeknek, a természet erőinek, olyasmi ez, amit nehéz ép emberi ésszel felfogni. Ha elfogadjuk a hősiesség klasszikus definíciójának azt, hogy az olyan cselekedet vagy magatartás, amely látszólag meghaladja az ember lelki vagy testi erejét, akkor nem járunk messze – a lehetetlen megkísértéséről van szó, és az akkor is lenyűgöző, ha tulajdonképpen, a szó köznapi használata szerint, „nincs semmi értelme”. És ez igaz: persze, hogy nincsen, mert túl van azon, amit értelemnek nevezhetünk, már ha ez alatt rációt, észszerűséget értünk. Ezek az emberfelettinek tűnő vállalások röpke pillantásra betekintést engednek, tükör által homályosan, olyan dimenziókba, amelyek túl vannak a szokványos emberi állapoton, és amelyeknek a létezéséről leginkább ilyenkor szerzünk tudomást, távolról, sejtelmesen, „megcsap a szele” valaminek, ami egyszerre rettenetes, szédítő, csábító és kiismerhetetlen. Ehhez a mindenkori Ahab kapitányok megszállottságára van szükség – és ez legtöbbünk számára, számomra is, idegen és félelmetes. Egyszer volt alkalmam beszélgetni Fa Nándorral – és többször hallgatni őt –, egyáltalán nem tűnt eszelősnek, ellenkezőleg, nagyon is bölcs ember benyomását keltette, aki tudatában van annak, hogy azzal, amit tesz, részévé válik valaminek, ami meghaladja őt, ami túlnő rajta, és egy olyan tartományba tévedt, ahol a dolgok már nem állnak teljes mértékben a hatalmában. Megnyílt egy szakadék a lábai előtt, és rajta keresztül, közvetetten bár, de mi is belenézhettünk egy pillanatra.
Mindig irigyeltem kicsit Felix Baumgartnert. Nem a „sztratougrásért”, a szabadesésért, ennek még a gondolatától is kiráz a hideg. Ez kaland, rekordkísérlet, adrenalinlöket: egyszóval vircsaft. Hanem az a néhány perc, amit az űrkapszula nyitott ajtajában töltött, fészkelődve, várva a megfelelő pillanatot az elrugaszkodásra, lábai alatt, közel negyven kilométernyi távolságban a Föld, az egyetlen otthon, ahova visszatérhet, nos, ahogy ott ült Felix Baumgartner a sötét, jeges, kozmikus csendben, ahogy szétnézett a világűr peremén, az a néhány másodperc-perc – ez olyasmi, amit egyszer az életben minden embernek meg kellene tapasztalnia.
Állok az esőben, nézek felfele, a sötét égre, valahonnan abból a beláthatatlan magasságból zuhant alá Felix Baumgartner. „We saw them as they fell,/some of them fell into Heaven,/some of them fell into Hell”, énekli, immár szintén odaátról, Shane MacGowan. Remélem, a Mennyországba zuhant.
