.svg)
Gyanítom, hogy az önnön pátoszában fürdő zenei élet krémje nem kicsit irigy most a Sötétség Hercegére. Ennyire kerek, minden szempontból lezárt életpályát és hozzá tartozó befejezést még senki nem tudhatott maga mögött. De azért szomorúak is vagyunk. Nem írok elmélyült életút elemzést, helyette megosztok minden mást, ami eszembe jut Ozzyról.
Életem első eredeti CD-je egy koncertfelvétel volt, amit ha jól emlékszem, a kilencedik vagy a tizedik születésnapomra kaptam egy osztálytársamtól. „Én elmondom előre, mit adok neked, szereted Ozzy Osbourne-t, nem?” – kérdezte a srác. „Persze” – vágtam rá nagyképűen, tapasztalat és saját ízlés teljes hiányában. Hallottam már a nevet, talán pislákolt is bennem valami róla, de mondanom sem kell, hogy valójában fogalmam nem volt az egészről. Szóval ez volt a Live at Budokan; fehér borító, firkadizájn, középen furcsán tetovált karok emelkedtek a magasba, közöttük pedig az őrület nézett velem farkasszemet. Ekkor láttam először Ozzyt. Az öntudatom legfeljebb a lárvaállapotot érte el, de annyi már megvolt, hogy a CD-k belsejében booklet található, amiben gyakran képek, rajzok, dalszövegek vannak, úgyhogy mint később minden ilyet, a Budokanhoz tartozó füzetet is szétlapoztam. Belül japán emberek ordítottak egyenesen az arcomba, az egyik fickón nem volt póló, full six pack, „ez mennyire durva” – biztos valami ilyesmire gondoltam, a zenekar pedig nagyon komoly figurákból állt. Szakállas gitáros, aki inkább medvének tűnt, egy raszta dobos és egy betonbiztosan pengető basszer, aki teljes bizalmat sugárzott. A billentyűsre furcsán néztem, csak egyetlen kép volt róla, meg amúgy is rövid haja volt, totál kilógott a sorból, nem érdekelt. És ott volt Ozzy, akit nem tudtam kezelni, képtelenségnek tűnt bárhová is elhelyeznem őt. Egy ordító őrült, aki se nem vékony, se nem elhízott, gonosznak nem mondanám, de pozitív hősnek sem. Bár maradhattam volna semleges, talán az lett volna a legjobb, ha minden így marad.
Ozzy neve fogalom, a közös tudáshalmaz kitörölhetetlen része, amiből nekem is osztottak már egészen fiatalon is. Nem mindenkinek, így akkor még nekem sem ugrott be arc vagy zene, de a nevet hallva a koponyám alá osont egy különös érzés, a rakkenroll őrületé. Valószínűleg sokat hallgathattam a Budokant, mert ennyi év után azon kaptam magam, hogy egyes dalokban kívülről tudom még a közönséghez intézett kiáltások helyét is, mégis úgy maradt meg az emlékezetemben a következő korszak, hogy nem foglalkoztam túlzottan sokat Ozzyval. Ha elkaptam a Feró-féle szinkronnal futó The Osbournest, megnéztem, vagy meghallgattam a nagyobbak szövegelését arról, hogy ő már gyakorlatilag nem funkcionál a színpadon kívül, ott is csak azért, mert előtte telepumpálják szerekkel, de most, hogy az agyam autopilot módban köpi fel az emlékeket, eszembe jut, hogy Ozzy-mintás tornacipőm és hasonló dizájnnal készült Hard Rock pólóm is volt, illetve pontosan emlékszem, hol álltam a debreceni Lovardában, amikor egy barátomtól megtudtam, hogy ő és a Black Sabbath (akiktől már ismertem az Iron Mant és a Paranoidot, hoppá!) egykori frontembere egy és ugyanaz, így mosódott két távolinak tűnő világ határa végérvényesen egymásba. Később megkönnyebbülve hallgattam több ismerősöm történetét is, melyek szerint ugyanígy jártak, nem csak én voltam ennyire tudatlan a tinédzserkor határán. A Black Sabbath felfedezésével eleinte résnyire, de kinyílt egy kapu előttem, a hozzájuk köthető élénk emlékeim legkorábbika egy nyári Balaton körtúra, ahol gyakorlatilag állandó jelleggel döngettem a Greatest Hitset, és azt gondoltam, a Children of the Grave-nél nincs keményebb riff a világon, a végén pedig a hideg futkosott a hátamon a suttogástól. Később rájöttem, hogy vannak keményebb riffek ennél, megint később pedig arra, hogy mégsincsenek. Mindezek ellenére nem lett nagyon nagy kedvencem a Sabbath, nem jött még el az idő, de annyi biztos volt, hogy itt már sokkal jobban kedveltem Ozzy hangját, mert jóval szélesebb skálán mozgott, mint a későbbi szóló években, amelyeket a mai napig nem ismertem meg behatóan. Majdnem minden fontosabb lemezt hallottam tőle, kedvelem is néhány dalát, végtére is ezzel a korszakkal kezdődött nálam minden (a Road to Nowhere az egyik legjobb dal a földön!), de a Sabbathon túli tevékenységét összességében túlzottan dallamosnak, kimunkáltnak találom. Itt jegyzem meg, hogy Sharon Osbourne a keserű pirula, amit rajongóként vagy lenyelsz, vagy hagyd a francba az egészet. Ozzyból élt? Ez bizonyos. Rajta élt? Még ez se kizárt. Mégsem veheted ki az egyenletből, mert garantált, hogy nélküle semmilyen Sabbath utáni lemezed vagy koncertjegyed nem lenne otthon a fiókban eltéve.
Gyönyörű dolog, amikor ráérzel egy zenére. Tudod, amikor már nem csak hallod, de érzed is, hogy történik valami, amit hatványoz a rajongók közti „kultikus beszéd”, amelyellel ösztönszerűen mindig is éltem, de szakmailag egzakt formában csak Sánta Miriám, későbbi helikonos szerző kollégám 2016-os tanulmányában ismertem meg a diplomamunkám írásakor. Valamikor a gimnáziumi éveimben belezuhantam a Sabbath nyúlüregébe, ahonnan azóta sem kívánok távozni. A doom és stoner zenék mélyreható megismerésével egy vak kultusszal találkoztam, amelyet magam sem kérdőjeleztem meg azóta sem, inkább építettem, ahol csak lehetőségem nyílt rá. És bár olybá tűnik, az abszolút trónon a Riff Lord, az Electric Father, az egyetlen Tony Iommi ül, a négyes csak Ozzy, Bill Ward és Geezer Butler részvételével lehet teljes, sőt! Az Ozzy-éra fanatikusai vagyunk. Kétszer láttam a Black Sabbathot, egy olyan korszakban, amikor egy magamfajta kölyök számára úgy tűnt, erre esély nincsen, aztán mégis lett. 2011-ben megtörtént a csoda, ismét összejött az eredeti felállás, de Bill sajnos hamar kikerült a képből. Három évvel később pedig a Nova Rock fesztiválon ordítottam a lila fényben úszó Blue Stage előtt a kedvenc dalaimat, a megszerzett Iommi pengetőnél pedig biztos, hogy nem lesz már nagyobb erejű varázstárgy a birtokomban, bár egyébként sem vagyok nagy ereklyevadász. Ennél is meghatározóbb élmény a 2016-os búcsúkör budapesti nyitóállomása, ami előtt egy jó cimborámmal a nyakunkba vettük a várost, hogy a jegyeladás kezdetén a legkedvezőbb pozícióból startoljunk. Közvetlen közelről nézhettük az isteni hármast, a Sötétség Hercege pedig egyenesen kettőnkre bámult a nyitó Black Sabbath kezdő hangjai alatt. „Ez kiszúrt minket magának” – jegyeztük meg, mert volt benne valami félelmetes. Ekkorra már nagyon távol kerültem attól a tíz év körüli fiútól, aki nem tudta, hogyan kezelje egy korosodó énekes démoni grimaszait, aki mindkét találkozásunk alkalmával sokkal tisztábbnak és energikusabbnak tűnt, mint bármikor. És valóban tiszta volt. Geezer szólója alatt végül az első sorba jutottam, ahol Ozzy nem sokkal később megkínált minket egy vödör vízzel, mi pedig ordítottunk a boldogságtól, hiszen „fizikai kapcsolatba kerültünk vele!”. Gyanús, hogy mi voltunk az egyetlenek. Ha Sabbath, akkor fanboy vagyok, ez van. Akkor és ott elbúcsúztam a zenekartól, kereknek tűnt az egész, nem szőttem titkos álmokat arról, hogy egyszer még talán... Marad a zene és az emlékek.
A Sabbath lezárása után hamarosan kutyavilág köszöntött Ozzyra, kibogozhatatlanok a lemondott és elhalasztott turnék szálai, ráadásul közben volt valami világjárvány is, de legkésőbb 2022-ben a Commonwealth Games záróestjén mindenki számára világossá vált, hogy valami nincs rendben vele. Majd Back to the Beginning. Szép dolognak tartottam, hogy megpróbál búcsút venni a közönségétől még egyszer utoljára, ráadásul Birminghamben, ahol minden kezdődött, de semennyire sem bíztam benne, hogy összejön, esélytelennek tűnt. De pofára estem, már másodjára, nem számoltam vele, hogy a Sabbath reunion után semmi sem lehetetlen. Lenyomta a kétszer harminc percet, a második etapot végre Bill Warddal a dobok mögött. Óriásit tévedtem, mert ez a testileg teljesen megtört, de szenvedéllyel mindent kárpótló ember megcsinálta, én pedig sírtam, mint egy gyerek a Mama I'm Coming Home közben, amikor másnap visszanéztem a szetteket. Erre készült, csak akkor még nem tudtuk, hogy a további nagyszabású tervek ellenére szó szerint ez az utolsó koncert volt az, ami életben tartotta. Sokáig észre sem vettem, mennyire az életem része, de úgy sejtem, sokan vannak így ezzel. Bár maradtam volna semleges, akkor nem lenne ilyen szar a búcsú.
Készüljünk fel egy Ozzy nélküli világra. Mostantól egyedül kell szembenéznünk az őrülettel. „All aboard!!!”
Köszönet mindenért!
