.svg)
Egy irodalmi lövészárok mérete a személyes paraméterek igénye által határozható meg, és a létezés relativitásának gyakorlati részeként születik, mivel az önvédelmi képesség hatékonyságának foka plusz a vakmerőség hevülete együttesen az, ami megszabja a gödör mélységét. Harciasok és pacifisták, kalandvágyók és melankóliára hajlamosak a szellem scriptóriumainak küzdőterein – mármint az íróasztal-fedezékeiben –, képesek olykor éveket vagy akár évtizedeket is csaknem mozdulatlanul eltölteni valamilyen korszakos földindulásra, netán szívet érintő eseményre várva, miközben szorgalmasan jegyzetelnek, vagy egyáltalán nem jegyzetelnek az utókor számlájára. S ha nem, hát azért nem, mert palatáblára avítt lenne írni, a kőtáblára viszont Mózesnek is nehézkes volt, de a papír, a pergamentekercs sem éppen tűzálló, mondjuk, ha az alexandriai könyvtár lángoló képét idézzük fel. Ma az agyfeszültségű idegkábeleken fut a gondolat, lélegezni is csak elektronikusan érdemes, amibe egyelőre még csak barátságosan segít be, de maholnap minden elvárásnak könnyedén eleget tesz a mesterséges intelligencia. S lám, eközben mégis a múltból előderengő szellemi csatározások képe villan elém hologramként magasan kivetítve az időfalon, például amikor az Utunk szerkesztőségében Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Szilágyi István, Panek Zoltán, Szőcs István, Marosi Péter, K. Jakab Antal forrongó csörtéinek lehettünk tanúi, és nemcsak mi, hanem az erdélyi eseményhorizont pörgő filmkockáit követő, Magyarországról sűrűn idelátogató irodalomszerető rátekintők is, a távolból vissza-visszatérő jó szándékú hírvivők, mint Szakolczay Lajos, Bertha Zoltán, Márkus Béla vagy Filep Tamás Gusztáv, aki épp nemrégiben emlegette, hogy fél évszázada, fiatalként, maga is úgy fordult meg az Utunk főtéri szerkesztőségében, mintha valamiféle szent helyen járna. Pedig ott frontvonalban lélegzett akkor az irodalom, és persze vele kitartó bajtársként nem kevésbé az ábrázoló művészet is, különben miért fogalmazott volna a messzi távolban Picasso így: „A festmények nem arra valók, hogy lakásokat díszítsünk velük, fegyverek azok az ellenséggel szemben.”
Kapadohányok áldott füstjét a redakció bunkereiben mélyen tüdőre szívva, fennen sziporkáztak szebbnél szebb gondolatok a szürkeállományok csillagszóróiból, s bár jó szellemek is lebegtek felettünk a térben, koptak az évek, az idegek, a ceruzák, no de mindenkor léteztek olyan művészek, mint valós háborúk idején a valós frontvonalakon, akik kis, lapos képeiken szférikus világképet formáztak meg, és mélyenszántó gondolataikat élezték a diktatúra köszörűkövén. Az Utunk-éra idejéből ma is látom rajzolóink arcát felsejleni, a Cseh Gusztávét, Deák Ferencét, Tóth Lászlóét, Baász Imréét, Sipos Lászlóét, Plugor Sándorét vagy Paulovics Lászlóét, hogy csupán a sűrűbben bekopogtatók neveit említsem. A nyomtatásra jóváhagyott, könnyed tusrajzok „aranykorhoz” illőn súlyos ólommatricává lényegültek át, hiszen ez volt az az idő, amikor még mindig a Gutenberg-féle „ólomnyomdák” idejét jegyezték, amire ma már egyre kevesebben emlékeznek vissza. Bár adódhat kivétel is, ilyen lehet egykori kiváló tipográfiai szakemberünk, a ma Helikon-szerkesztő Rákossy Tibor, hiszen a plajbász megnevezéssel együtt elkoptak a szakzsargon egyéb fogalmai is, ezért mára legfeljebb ő idézheti fel, mit jelentenek az olyan kifejezések, mint a betűméreteket jelölő nonpareille, a petit, a cicero, a mittel és a doppelmittel, vagy mi a „zacc”, s mit sugalmaz nyomdásznyelven a „schiff”. Persze a mai grafikai szerkesztők agya, ami számítógépbe van beágyazva, így a Könczey Eleméré és a Fazakas Botondé is, megelégszik a 0 és az 1 minimális bűvöletével, hisz ők már ennyivel is képesek új látványvilágot építeni. Ezért a krisztusi kort meghaladó, harmincötödik születésnapját ünneplő Helikonnak, hála, nem kell tartania a diktatúra súlyának ólommérgezésétől, munkatársait legfeljebb a túlnépesedő kilobytek fertőzése fenyegeti életveszélyesen; igaz, ez a félelem könnyedén elhárítható, teszem azt, amikor dalolva visszatérnek majd a ceruzához. A Helikon még fiatal, és a jó papír alig öregszik, ám az Utunk filmszalagja is váratlanul megszakadt egyszer, ami azt jelzi, hogy Galileinek volt igaza: mégis mozog a Föld.
Ámde Filep Tamás Gusztáv szimbolizmusára visszautalva, némileg módosítanék az őt megragadó idilli képen, mivelhogy pusztán látszatra lehetett szent terület azokban a hetvenes-nyolcvanas években a néhány egymásba nyíló helyiség városunk szép Főterének sarkán. Mert arról inkább az idők körülményeihez alkalmazkodó Maginot-vonal rajzolata dereng fel bennem, egy igen fontos, védelmezni érdemes terület taktikai képének emlékével. Hiszen szellemi lövészárkok sorakoztak ott egymás előtt és mögött megkopott íróasztaloknak álcázottan, s bár olykor az idősebb harcosok helyét újoncok foglalták el, az anyag megmaradási törvényének eleget téve, a feszültség és a felkészültség árama végig ott lebegett felettünk, abban a mulandóságot is konzerválni képes kapadohányfüstben.
Budapest, 2024. november 10.
