A rövidtávfutó magányossága

Sok jó dolog van a TIFF-ben, de a legjobb dolog talán az, amikor az ember semmire sem (sőt, akár valami rosszra) számít, aztán a fesztivál alaposan és kellemesen meglepi. Ezért jó, hogy terjeszkedés jobbra, terjeszkedés balra, azért a fesztivál zöme még mindig Kolozsvár központjában, az egymáshoz (gyalog is, de pláne biciklivel) roppant közel fekvő négy, illetve öt moziban zajlik: miután a vizuális mérgezéstől bódultan, keserveset csalódva kitántorgunk a Győzelem moziból egy rettentő gyenge török film első húsz perce után, szinte adja magát az alkalom, hogy csípjünk el egy vetítést, ami öt percen belül kezdődik a Köztársaság/Florin Piersic moziban. Egy mozitól moziig való rövidtáfutás után beülünk, cím és szinopszis alapján legfeljebb újabb negyedóra szunyókálásra számítva, meg amúgy is mindjárt vége a TIFF-nek, minden mindegy – és bumm, szubtilisen pofoncsap valami, amit még sohasem láttunk (illetve igen, csak nem pont így).
Ilyen eset volt a mexikói Almacenados (angolul Warehoused, magyarul talán Raktározva) című film is. Az egyhelyszínes, kevés (ebben az esetben két) szereplős kamaradrámák általában jobban mutatnak élőben, színpadon: a deszkák elemeltsége kedvez az abszurdot hívogató becketti, ionescói helyzeteknek, a film konkrétsága sokszor csak ront ezen. Talán ezért nincs igazán zseniális Godot-ra várva-adaptáció. Az Almacenados is színmű-adaptáció, viszont úgy tudja kihasználni az egyetlen helyszínt (a címadó raktárhelyiséget) és a két szereplőt (egy öregedő raktáros, illetve a helyére érkező, betanítás előtt álló fiatal segéd), hogy filmszerű is marad, de a becketti ihletésű abszurd dramaturgiát is megtartja. Persze, nem épp annyira abszurd ez a darab, s ez főleg azoknak esik le, akik az átkos rendszerbe(n) szocializálódtak: a raktárfelelősi poszt igazából csak a bürokrácia terméke, kamion és áru 39 év alatt sohasem járt a raktárban, az öreg (a zseniális, veterán mexikói színész, José Carlos Ruiz) viszont ennek ellenére – vagy pont ezért – halálkomolyan veszi a munkáját, és vár. Csak pontosan, szépen. Ezt az anakronisztikus, kommunizmus-nosztalgiát árasztó érzést erősíti a minimalista díszlet: az omladozó raktárfalak a becsepegő esővel, az ormótlan, sohasem használt telefon, a böhöm fémíróasztal, és a három főkönyv. A két karakter közti összjáték nagyszerűségéről még nem is beszéltem. Keserédes, nem röhögős, csak mosolygós kafkai darab ez a munka (legyen az szocialista vagy kapitalista eredetű) értelmetlenségéről, türelemről és beletörődésről, a munkásemberek transzcendenciájáról.
Talán nem véletlen, hogy a fesztivál másik meglepetése is egy echte kamaradráma, szintén egy helyszínen, csak éppenséggel három karakterrel dolgozó darab. Csak míg Mexikóból már nagyszerű rendezők garmadája lépett a világ színe elé, a Fülöp-szigetek filmes szempontból nem egy túl sokszor jegyzett hely, ennél is nagyobb reveláció Jun Lana író-rendező neve. Az Anino sa likod ng buwan (Shadow Behind the Moon, azaz Árnyék a Hold mögött) mondandójában, stílusában is teljesen más film: míg a mexikói könnyedségével hódított, az Árnyéknak súlyos háborús kontextusa van, és a fifikás időkezelés helyett a valósidejűségre helyezi a hangsúlyt. Annyira, hogy a film teljes két órája egyetlen snittben van felvéve, ami már akkor is bravúr, ha a színészek ezalatt egyszer sem bicsaklanak meg, pláne hogy ha a végeredmény is nagyszerű. Az 1990-es évek eleji polgárháború kellős közepén vagyunk, egy fiatal pár rozoga, tákolt viskójában, s vendégük a lázadók ellen hadban álló hadsereg egyik katonája. A cselekmény nagyon színházi, a jelenetek úgy különülnek el egymástól, hogy az egyik szereplő egy időre távozik a helyszínről (pl. elmegy vízért), így a három karakterből minden kettős kombinációnak megadatik egy-egy hosszabb dialógus lehetősége. A sztori fordulatos, többszörös csavarral ellátott ugyan (ki az áruló, illetve ki árul el kit?), de hasonlót már láttunk, és nem is ezért érdekes a film. Hanem ott van például a szexjelenet, ami – vágás nélküli filmről lévén szó – annyira életszerűnek hat, hogy csak levegő után kapkodunk: hogyan lehetett ezt (színészileg) megoldani úgy, hogy ne csússzon át pornóba? Érdekes rendezői döntés volt az is, hogy a modern technikával forgatott anyagot készakarva roncsolta: átírták VHS-kazettára, és azt (ismét) digitalizálták. A végeredmény egy fakó, mosott színű, transzferhibás kép lett, ami viszont erősen hozza a nyolcvanas évek kazettán kalózmásolt háborús filmjeinek világát: a fülledt Fülöp-szigeteki atmoszférához talán tényleg ez dukál a legjobban.

Ciro Guerra: A kígyó ölelése
És hogy végül olyasmiről is írjak, amire nagy elvárásokkal ültem be, és mégsem kellett csalódva rövidtávfutnom a következő filmszínházba: A kígyó ölelése (El abrazo de la serpiente). És nem az idegen nyelvű Oscar-jelölés miatt volt nagy az elvárás, hanem mert ha az ember Herzog után elmegy filmet forgatni az Amazonas vidékére, akkor legyen nagyon jó oka rá. És Ciro Guerra kolumbiai rendezőnek van, ha a filmje látszólag a mostanában divatos ökomozik sorát is gyarapítja. A látszat azonban csal: nem egy egyszerű „esőerdő-megmentős” alkotásról van itt szó, hanem egyszerre két darab, igazi útinaplók által ihletett „road movie”-ról is. A német Theodor Koch-Grünberg (a filmben Theo von Martius) a múlt század legelején járt az Amazonas környékén, és feljegyzései felbecsülhetetlen értéket jelentenek, ami a dél-amerikai őslakosok néprajzát illeti. Richard Evans Schultes pedig egy amerikai biológus volt, aki jó harminc-negyven évre járta meg a környéket, főleg pszichoaktív növények után kutatva. A kettejük utazásait látjuk párhuzamosan vágva: a két sztorit Karamakate sámán köti össze, aki mindkét felfedezőt elkísérte útjára, egyszer fiatalon, egyszer öregen. Az igazi konklúzió pedig a kettő közt eltelt idő: ami a nyugati kultúra intruzív jellegét, a sámán színeváltozásait, s ami a legfontosabb, a visszafordíthatatlanul megváltoz(tat)ott dél-amerikai vidéket illeti. A legbeszédesebb jelenet a keresztény szerzetesek által „megfertőzött” helyi spiritualizmusé: a két kultúra ütközése negyven év alatt egy ijesztő, embertelen szektát termel ki. Ironikus az is, hogy alig változott valami: Dél-Amerika az európai ember számára jelenleg is egy ismeretlen érdekesség, legfeljebb vakációs célpont, az USA számára pedig elsősorban kitermelőhely, ahonnan különböző drogok alapanyaga származik, nem kis káoszt teremtve a gazdaságilag fejletlen országokban.
A dramaturgiai mozgatórugó természetesen a mohó (legyen az tudásra vagy vagyonra szomjúhozó) fehér ember és a sztoikus, ősi törvények által mozgatott őslakos közti feszültség, aminek gyönyörű aláfestést ad David Gallego operatőr: a háttérben ringatózó Amazonas nemcsak aláfesti a szereplők lelkivilágát, hanem meghatározza azt. Noha nemcsak Herzogra (az őserdő közepén beüzemelt gramofon), hanem más alkotókra is történik közvetlen utalás (a látomásjelenet pl. Kubrick Űrodüsszeiáját juttathatja eszünkbe), A kígyó ölelése egy eredeti, gyönyörű, spirituális mozi, ami vizuálisan is, de ideológiailag is kielégítő, ha szabad így fogalmaznom: a „tanulság” egyszer sem erőltetett, hanem organikus, a történetből következik, és szomorúságában is felemelő tud lenni. Soha rosszabb TIFF-et!